Télvégi pillanatfelvétel

    Végre kisütött a nap hosszú esős hetek után!... Tegnap még 5° volt napközben, metsző észak-nyugati szél kíséretében. Jó jel, gondoltam, hátha szétfújja a felhőket... Igy is lett ma reggelre. Talán segít kikecmeregni a gödör fenekéről, ahol hellyel-közzel február eleje óta üldögélek.

     A fürdőszobában a tükörbe pillantottam : nyúzott, sápadt arc nézett vissza rám, se rövid, se  hosszú hajjal, benne pár ősz szállal, amit nem lehet már a napsütésre fogni és melírozással álcázni. Eszembe jutott, hogy pár éve még nem kerültem a tükörképemet, sőt visszamosolyogtam rá, hogy jól kezdődjön a nap... Most pedig elég volt egy pillantás, hogy gyorsan összekapjam magam, és elmenjek a fodrászhoz. Egyelőre csak vágattam belőle, hogy valami formája legyen újra, amivel kivárhatom a tavaszt. Sorra kerülhet tán még egyszer az enyhe "melírozás" is, mintha a napsütés csak úgy mellékesen hagyná ujjai nyomát a hajamon egy tengerparti vakácion, ahová valószínűleg többé már nem megyek...

   Az elmúlt hét nem sok esélyt hagyott a pihenésre, s bár a program érdekes volt, jutott belőle minden napra, a végén mindannyiszor darabokban szedtem össze magam. Nem tudtam ellenállni a jó beszélgetések lehetőségének, a többi majd lesz valahogy. 

   A végén még a vasárnap se lett kivétel, bár egyedüllétről, pihenésről ábrándoztam, semmi előre megtervezett programról, hanem szabadságról, amelyben az ember átadhatja magát a jelen váratlanul felbukkanó kis vágyainak, szeszélyeinek, a pillanat meglepetéseinek... Helyette elkészítettem egy jó adag gyümölcssalátát desszertnek Anne barátnőm rögtönzött ebéd meghívásához. Négyen voltunk, jót beszélgettünk, 5 óra felé értem haza, s már várt Catherine telefonja : szóljak, ha hazaértem, szeretne eljönni egy kis beszélgetésre. Az idén még nem találkoztunk, örültem, hogy láthatom, mielőtt átesne egy gerinc-műtéten a hét vége felé... 8 utánig trécseltünk, mindannyiszor meglepődve, hogy mennyire hasonlítanak reakcióink az élet dolgaira. Ezután már csak a bejárati ajtó zárjának kis neszére vártam, mely fiam visszaérkezését jelzi hazulról, vasárnaponként éjfél tájban... 

virágzik a szomszéd szilvafája is...

Szeptember végi ajándékok

    Jé, nemsokára október!  -  rezzenek fel a két eső közötti tespedésből. Bár az utóbbi szó kicsit igazságtalan magamhoz, hiszen inkább úgy érzem, mintha állandóan egy már mozgásban lévő vonat után futnék, sőt, próbálnék rá felugrani az utolsó pillanatban... (17. születésnapom reggelén a valóságban is átéltem ezt a percet a bejáró vonattal  -  a kalauz rántott fel kezemnél fogva, majdnem a kerekek alá estem... Őrangyalom lépett közbe?... Mindenesetre egy életre belém égett a pillanat.)

   Október az én hónapom. Amolyan két szék közötti, két szezon közötti átmeneti időszak. Ráadásul a közepén születtem, a második harmad vége felé. A mérleg egyensúlyi pontjában. Talán ezért is olyan fontos számomra, hogy a dolgok megtalálják ezt a pontot az életemben is. Bár tisztán érzem, hogy a jobbra-balra billenés között ez a legtörékenyebb pont, majdnem olyan, mint a jelen átélése, mely csak egy pillanat töredéke a múlt és jövő között.

   A múlt egyre jobban kísért, talán azért is, mert a jelen sokkal eseménytelenebb, s a jövő képe  vékonyodó sávként vesz a semmibe. A tegnap óta tartó napsütés, melyet időnként felvált egy-egy rövid zápor, hálával fogadott kései ajándék a sorstól, hogy ilyen tapintatosan, kíméletesen vezetget el a közeledő téli zimankóig...

5 perc fecsegés

    "Megint esett egy keveset az éjjel"  -  nyugtázom magamban a terasz piros asztalán az alig észrevehető, már száradó kis víztócsát. Akkor nem véletlenül éreztem az éjjel 2 óra tájban belopakodó esőillatot a kert felől, immár második éjjel... Ideálisan éppen így képzelem a tavaszt, de még a nyarat is : nappal gyönyörű napos idő, éjszaka pedig időnként frissítő, áztató eső, hogy a növényzet is meg legyen elégedve... S reggel, amikor kávéscsészével a kezemben kilépek a teraszra, élvezhessem a felém áramló, virágillattal terhes friss esőszagot!

   Most pedig, a józan ész parancsával ellentétben  -  melyet olyan ellenállhatatlan, bevallhatatlan titkos vággyal szeretek kihívni!  -  itt pötyögök a gépen, ahelyett hogy sürgősen felmennék a fürdőszobába és onnan a boltba, hogy megvegyem a ma esti, mintegy 20 személyes társulati gyűlést követő vacsorához a friss kenyeret és elkészítsek egy süteményt (szerencsére nem egyedül rajtam nyugszik a menű)! De rám jött az írhatnék, ahogy egyik kedves ismerősöm kifejezte. Igaz, hogy gyakran van rajtam, bár többnyire igyekszem megtartóztatni magam, nehogy túlságosan "felhíguljon" az ihlet! 

   Most pedig még a mai elengedhetetlen feladataimat is veszélybe sodortam 5 perc fecsegésért, mert annyira szerettem volna kifejezni pár szóval, milyen jólesett a kis víztócsa látványa a teraszon, az éjjeli friss esőillat futó emléke és a szép idő ígérete a mai napra...

Egy kamaszkutya kalandjai

a liftben a shopping felé

    Jó hét után elmentek az unokáim a másik nagyszülőkhöz. Mondanom se kell, kellemes hét van mögöttem, egy-két melegebb pilanattal fűszerezve. Ez utóbbit nem a lányoknak, hanem a kutyájuknak köszönhetjük: szerencsére csak a hét végét töltötte velünk.

   A Jack Russell tudvalevően hiperaktív, okos és rendkívül gyors kutya. Omega 2 éves, mondhatni, még kamasz. Kint ültünk ebéd után a teraszon (tehát a ház másik végében), amikor is szomszédasszonyom becsengetett. Szaladtam ajtót nyitni, megfeledkezve a közbeeső ajtók becsukásáról... A kutya egy pillanat alatt kiszökött az alig nyitott résen az utcára!... 

ugye, milyen engedelmes vagyok?...

   Azon kívül, hogy többnyire pórázon sétálgat, kivéve az erdőt és a tengerparti strandot, ahol szabadon lehet engedni, hogy megrészegedve rohangáljon és a vízbe vesse magát, nincs a mi két irnáyban is nagyon forgalmas utcánkhoz szokva. Riadót fújtam a kertben, mindenki utána vetette magát, de mint a villám, eltűnt a szemünk elől, hogy egyszer csak már a másik irányból loholjon visszafelé. Sikerült becsalogatnom az ajtón, de a következő percben újra kipattant az utcára! Már a szomszéd fiú is őt hajhászta, nemcsak a fiam és két lánya. Az ebadta többször átfutott az úton, csikorgó pánikszerű fékezésre késztetve az autókat mindkét irányban. Valami csoda folytán fiamnak sikerült egy autó kerekei alól kihúznia, nagyobb súrlódás nélkül. Mondanom se kell, hogy a délután hátralevő része a pszichodráma elcsendesülésével telt...

   Unokáimmal kellemes, lusta ritmusban telt a hét, amelyből a beszélgetések, kártyapartik voltak a legjobbak. Szombaton már vissza is szállítjuk őket a szülőkhöz.

   Lassan eltelik a nyár fele. Szeretném megállítani ezt a szép enyhe, nem túl meleg, szelíd napos időt... Írásra, olvasásra, kertészkedésre kellene még belőle sok-sok...

Hortenziák

   Megérkezett ide északra is az e heti meleg hullám, a kánikula, mely pénteken éri majd el tetőfokát. Leengedett redőnyök mellett éldegélünk (mi, az idős korosztály, hogy ne mondjam, az öregek, akiket óvni kell immár a hőségtől, időnként "meglocsolni", mert észre sem veszik, ha kiszáradóban vannak...) Furcsa érzés belépni ezen a kapun is.

   Estefelé kimegyek a teraszra, hiszen a vacsora, reggeli még elkölthető kinn. Meglocsolom a kertet : nagyon áhítozik rá, a kőfalak még ilyenkor is a virágokra lehelik a forróságot. 

   Elnézem ezt a kis zsebkendőnyi színes foltot, melyhez annyira ragaszkodom. Sok öröm forrása egész évben az évszakok váltakozásának tükrében. Kevesebbet bírok vele törődni, de amit tudok, megteszem és meghálálja. Nyáron pedig, amikor a legközvetlenebb közelségben lehetnék vele, elutazom, hogy a gyerekekkel legyek, nomeg a magyar családommal, akik egyre kevesebben vannak (szerencsére eljött egy részük 1 hétre július elején!). 

   Kis sajnálkozással képzelem el a kellemes nyári napokat, melyeket a teraszon tölthetnék a napernyő árnyékában, szemben a kert ihlető és bensőségesen jólismert szépségével, írogatva a régóta tervezett vagy folyamatban lévő dolgaimat, olvasgatni a nyugágyban, esetleg barátokkal kávézni, "mélyenszántó" trécselések közepette... 

    Olyan kevés jut belőlük egész évben... De jó lenne, ha maradna augusztus végére is!!!

Utolsó virágok

   Tegnap délután gyorsan lefényképeztem a rózsafákat a kertemben. Úgy érzem, utolsó virágaikat hozzák nagy igyekezettel, hiszen egész nyáron szenvedtek a hőségtől, a szárazságtól, hiába locsoltam őket, amikor csak tehettem (2 hétig nem kaptak vizet a legnagyobb forróságban).

   Bizonyára apai nagyanyám, Kispál Eszti öröksége munkál bennem, de különös közelséget érzek a rózsafáim iránt. Hét van belőlük ebben a tenyérnyi kertben. Reggelente, kávéscsészémmel a kezemben, kipillantok rájuk a teraszról. A csillagos, hideg éjszaka után a nap kegyesen megmelengeti a kertet, felszárítja a harmatot, minden életre kel. 

   Később végigjárom őket: megérdemlik az egyenkénti hálás szót, hiszen mennyivel szegényebb lenne nélkülük az életem!... Mindennapi szépség-adagom jó részét tőlük kapom.

   Közeledik a születésem napja. Ilyenkor elengedhetetlenül eszembe jutnak a Mérleg  szokásos tépelődései: rohan az idő! S te még mindig milyen bőkezűen vesztegeted! Ideje lenne követni rózsafáid példáját: még a tél eljövetele előtt meghozni legszebb, kései virágjaikat, amelyekkel tartoznak az életnek, ha már ezzel az tehetséggel megajándékozta őket!

   Tegnap megnéztem a TV-ben egy hosszú beszélgetést Macha Méril színésznővel: 78 éves, de 15-öt bátran letagadhatna. Orosz arisztokrata szülei a forradalomkor Franciaországba menekültek (Gagarin volt eredeti neve), szegényesen éltek, de soha nem panaszkodtak. A belső tartást átadtak lányuknak: Macha olyan ma is, mint a napsütés, a sok megpróbáltatás ellenére, mely élete során kijutott. "Sublimer ses blessures, c'est d'en faire une force." Ez lehetne a jelszava. Megpróbálom lefordítani. "Ha sebeinket szublimáljuk, erőt adnak." Mi is az a szublimálás, átvitt értelemben? Megtisztítás, felemelés?... Én pl. arra használom már régóta, hogy az eseményekben, az emberekben a legjobbat akarjam meglátni, azt keressem,  azt "szűrjem ki" magamnak... Igaz, hogy nem tükrözi feltétlen az egész valóságot, de nekem jót tesz, és úgy vettem észre, hogy nem csak nekem, hiszen valóságos "bizalom-előleg" lesz belőle... 

Kerti krónika

   2014-ben, amikor a terasz kész lett, öt kis csenevész bokrot ültettem eléje korlát helyett. Az eltelt 4 év alatt olyan terebélyesek lettek, hogy állandóan metszenem kell őket, hogy elférjenek egymás mellett. Kb. így néztek ki ültetés után: 

A középső bokor ilyen kicsi volt, amikor ide került, most meg már akkora, mint a fenti képen. Szinte minden helyre igényt tart. Mind az öt virágzik tavasztól felváltva, úgy, hogy állandóan gyönyörködhetek exkluzíve  valamelyikben. Úgy tűnik, ragaszkodnak az exkluzivitáshoz, így legalább nincs féltékenység! Ősszel alacsonyabbra nyesem őket, mert lassan nem látok el felettük a kert végéig...
   

   Gyönyörű a fenti képen pompázó "Ligustrum japonicum"  -  személyi igazolványa szerint, bár én csak Büdöskének hívom, mert átható illata nem túl kellemes: még az ablakot is becsukom előle estefelé... A méheket viszont rendkívüli módon vonzza, bódultan döngicsélnek benne.

   Kerti krónika lett a bejegyzésből így vasárnap délutan... Álmos, fülledt az idő, vihart jeleznek. Beszáradtak a ruhák. A szomszédasszonyomnak vittem egy tegnap este főtt csikecombot, valamint egy barátnőmmel csevegtem telefonon jó fél órát. Ennyi. De láttam a napot, ha fátyolosan is: nincs veszve minden...

Beszélgetések a teraszon...

    Mielőtt rászánnám magam a gyep lenyírására (holnapra zivatar várható), megpróbálom megírni a témát, amelyre péntek óta készülgetek, s melyet francia blogomon már megírtam tegnap.

ilyet virágzik az egyik (mai kép)

    Péntek-szombat-vasárnap minden délutánra jutott egy vagy több látogatóm. Kávéra, teára jöttek, de méginkább egy kis beszélgetésre. Szinte mindig ők kezdeményezik, így legalább biztos lehetek benne, hogy van kedvük hozzá. Ráadásul "útba esem", könnyen megtalálhatnak, és tudják, hogy szívesen látom a vendéget, hűségesen ápolom a kapcsolatokat, de szeretek ismerkedni is. Kedvelem az ilyen rögtönzött összejöveteleket, melyen megbeszéljük fontosabb gondjainkat, örömeinket, ki-ki kiöntheti a szívét (a franciák többnyire óvatosan, cseppenként, de most már rám is ragadt ebből  mentalitásból), tervek szövődhetnek fontos találkozók megszervezésére pl. Muriellel, aki sosem fogy ki az ötletekből.

   Leülünk a teraszon a napernyő alá és nézzük a tobzódóan virágzó kertecskét. Egyik nagyon kedves barátnőm, akit sok tekintetben csodálok, s akivel mindig izgalmas beszélgetéseket folytatunk, előhozta, többek között, nagy gondját, az álmatlanságot. Alig húnyja le szemét pár percre, néha-néha, s már nem tudja az orvosa sem, mit javasoljon (altatót nem akar, legutóbb a hipnózist ajánlotta). Nagy szorongással, fáradtsággal járó állapotot eredményez. Elgondolkodtunk a problémán, hiszen Gilbert utolsó hónapjai óta én sem alszom rendesen, minden ürügyet megragadok, hogy elodázzam a lefekvést. Ennek már lassan 12 éve... Arra a következtetésre jutottunk, hogy az álomba merülés számunkra tudat alatt valamiképpen a halál metafóráját idézi, s bizonyára ettől a szorongató érzés...

   Tény, hogy mióta azon a bizonyos júl. 6-án a mentő hazahozta G-t a kórházból, s én hiába vártam, hogy felébredjen, mindig félve gondolok az álomba merülésre. Ki biztosít róla, hogy felmerülhetek a feneketlen és öntudatlan mélységből, s a szemem újra kinyithatom?...

A tavasz első napja

   Gyönyörű nap volt ma! Hideg, de ragyogó napfényben fürödtünk, és lassanként ezzel is beérjük, sőt, még hálásak is vagyunk érte. Ha nem lenne a fránya észak-nyugati szél! A napfényes tájak elkényeztetett lakói nehezen foghatják fel ezt az érzést, hiszen már a  2-3 napos eső is a búskomorság szélére sodorja őket, s az éltető napsütés, a természet bőkezű tobzódása mindennapjaik tartozéka... Nekünk csak cseppenként jut belőle, de talán annál jobban tudjuk értékelni. Nem fásultunk bele a tobzódásba...

   Kaméliám eddig még állta a sarat, akarom mondani: a fagyot. Ahol éri egy kis napsütés, tele van virággal. A fal felőli oldalon még várnak a bimbók a kibomlásra (a képről levágtam a tetejét, hogy ne látsszon a ruhaszárító zsinór...).

   

   Szombaton egyik barátnőm hozott egy csokor nárciszt a kertjéből. Első este majdnem elbágyadtam az illatától! Ma már, a negyedik napon, szűkmarkúbban árasztja, de a kora délutáni napfényben olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam ellenállni: lefényképeztem. 

ellenfényben...

és szemben...

Hétköznapi csoda

   Franciaország délebbi részein kánikulától szenvednek. Itt, északon egyelőre kellemes, 20° feletti a hőmérséklet, a régi ház vastag fala hűsít még nappal is, éjszaka pedig pihentető.

   Reggelente első lépéseim a teraszra visznek. Még látszanak az esti locsolás nyomai, kellemes hűvös árad a kertből. Körüljárom a virágokat, hálás pillantást vetek mindegyikre, hogy ilyen szépek, hogy ennyire igyekeznek kedvembe járni, megszépítve napjaimat (melyekre igencsak ráfér...). Ahogy a nap fordul, úgy világítja meg sorban mind a négy oldalt és a feléje nyújtózkodó rózsafát, liliomot, jázmint, levendulát...

   Ilyenkor mindig emlékeimbe szökik nagyanyáim, anyám, nagynénéim képe... Mindegyiknek volt virágoskertje. Szemükben ugyanezt a nélkülözhetetlen örömet láttam, mint amit magam is érzek e hétköznapi csodák láttán.

Ilyen örökséggel hogyan is tehetnék másként?...

Virágom, virágom...

A teraszon kezd felfutni a falra erősített rácsra a hajnalka! Szinte soha nem éri nap ezt az északi fekvésű falat, sőt, a gyökereinek is csak cserépben van hely. Talán mégis megszokik nálam! Mindenesetre sok virágot hozott, szinte mihelyt átültettem.

A visszatérő napsütés (legalább 1 hetet jósoltak  -  mindig szűk határok között mozgunk errefelé!) felpezsdítetette kertészkedő vágyaimat. Hoztam három cserép muskátlit, mely még átültetésre vár. Tegnap az alábbi sokszínű kis virágot (itt úgy hívják: cosmos) süllyesztettem két rózsatő közé és még két másik fajta is helyet talált, bár nincs róluk egyelőre kép. Ilyenkor sajnálom, hogy milyen kicsi a kert, de a város közepén ez is megbecsülendő ritkaság!  

Elmentem délután a festőcsoportunk kiállítására is. Ezúttal nem veszek részt, pedig fennállásának 50. évfordulóját ünnepli a csoport, ráadásul azt hiszem, jelenleg én vagyok a legrégebbi tag! Az alapítók nagy része kihalt. Én a 90-es évek közepén csatlakoztam. Az idén nem akartam a nagy stresszel járó felkészülésbe fogni: többnyire a két-három utolsó hétre hagyom, hogy adrenalinom elérje a maximális szintet, és utána a végkimerülés határán végezzem!... "Megénekeltem" már többször is. Az idén nem volt erőm hozzá.
Tegnap d.u. több, mint 400 látogató fordult meg a teremben (huzigáljuk a pálcikákat) Sajnos, a szám nem egyenlő a vásárlókéval! Az embereknek kevés a pénze, s nem lehet tudni, mit hoz a holnap... 

Ez a bokor pici volt, amikor idekerült 2014 őszén, a terasz elkészülte után. Nem akartam, hogy elkerítsék a teraszt, inkább öt bokrocskával szegélyeztem, melyek 20-30 cm-esen érkeztek. Úgy tűnik, szeretik a helyet, állandóan nyesegetni kell őket és tobzódva virágzanak, mihelyt tehetik. 

Hát, ez ilyen virágos bejegyzés lett...
Valamikor nem is hittem  -  és a családból talán senki sem!  -  hogy kiütközik rajtam egyszer a kertészkedő atavizmus... Igaz, hogy többnyire lakásban éltünk, gyakori költözködéssel egyik országból a másikba. 
A kertészkedés meg, mint tudjuk, gyökerek dolga...

Boldog napok...

   Már majdnem egy hete tart ez a kellemes, napos idő. Nehogy elkiabáljam! Most jöttem be a teraszról: kihasználtam a délutáni napsütést, száradnak a lepedők, törülközők, abrosz a dróton. Megtöltöttem 5-6 virágtartót árvácskával, primulával  és egyéb korai virággal. Nemsokára a fűnyírásra is gondolni kell, ha lesz még néhány ilyen szép napunk. Mert ugye, itt napokban kell számolni...

   A hétvége váratlan látogatokat hozott. Még 1976-ban ismerkedtünk meg Berlinben a fiatal házaspárral, akik aztán később eljöttek hozzánk Mindszentre és Isztambulba is. Utoljára 1990-ben találkoztunk, Normandiában laknak. Most éppen a Kanári-szigetekre utazóban, a brüsszeli reptér felé menet megálltak nálam egy éjszakára.

   Gyorsan áthúztam az ágyat a vendégszobában, pakolás, takarítás minden szinten, bevásárlás és vacsorafőzés következett. Mondhatom, apró darabokban voltam a végén, de azok az apró darabok boldogságtól sugároztak!

   Mit mondjak, 27 év hosszú idő, Alain haja hófehér, pedig kb. 7 évvel fiatalabb, mint én. Arlette viszont alig változott, ő 63 éves lesz, kétszeres nagyszülők. A beszélgetés fonalát, mintha misem történt volna, ott vettük fel, ahol 27 éve abbamaradt...

    

Bűvölés

   Kaptam egy gyönyörű szál fehér rózsát Thérèse barátnőmtől, újévi lapomért cserébe. Még meg is bűvölte sebtében, afféle Reiki-s hókuszpókusszal, hogy sokáig bírja.       

   Emlékszem, Richarda avatta be annak idején. Én hoztam össze őket, mert sejtettem, hogy jól megértik majd egymást. Richarda beavatta a Reiki mester-fokozatába is, Thérèse viszont az Ikebana rejtelmeibe vezette be őt.

   

Sajnos, a rózsa minden kezelés ellenére csak egy hétig bírta a benti meleget, lekókadt a feje, elszáradtak a szirmai, a levelei. Levágtam alul-felül és egy pohár vízbe tettem a konyhában. Egy hét múlva kis hajtások fakadtak a szárán. Elhatároztam, hogy mentési akciót kísérlek meg.

   Eszembe jutott a facebook-on látott ötlet. Fogtam egy közepes krumplit, levágtam az aljából és felül kis lyukat fúrtam rajta.

   A kertben pár nap óta felengedett a fagy. Szabad helyet kerestem a kakukkfű és a menta mellett, elföldeltem a krumplit a jövendőbeli gyönyörű fehér rózsatővel. 

    

   

   Vajon gyökeret ereszt-e a remény még egyszer a kertemben?... 

    A fejleményekről tudatlak benneteket.

Anyák napi hétvége

   A fenti kép megtévesztő. 3 nappal ezelőtt készítettem a kertben, kihasználva a pár órás napsütést, míg megszáradtak a ruhák a kötélen. Tegnap óta minden ázik az alacsony szürke ég alatt...

   Franciaországban most volt anyák napja. Elmentünk Agnès szüleivel a gyerekekhez. Mint ünnepeltek, mert nekünk már anyánk nincsen.

   Hát ünneplésből nem is volt hiány! Szombat este színházi előadásra voltunk hivatalosak. A kis kultúrteremben egy versailles-i társulat Molière: Dom Juan-ját adta elő, ritkán látott színvonalon. Igazán nagyon kellemes meglepetés volt számomra a kitűnő ritmusú, ötletes rendezés, a kiváló színészi teljesítmény, melyet párizsi színpadokon is ritkán láttam. A színészek az előadás után a terem kijáratánál várták a közönséget, mely nem is fukarkodott az elismerő, lelkes gratulációkkal (közöttük jómagam is). Unokáim sem szalasztottak el egy pillanatot sem az első sorban, a két és fél órán át le sem vették szemüket a színpadról.

   Másnap az ebédnél az anyák (három is volt) megkapták ajándékaikat gyerekeiktől. Mindenki meghatott és elégedett volt, az ajándékozó és a megajándékozott egyaránt. Még kártyáztunk is, amit én nagyon élvezek! Unokáimmal is összesimulhattunk egy kicsit, kis meleget begyűjtve az elkövetkezendő szűkös hetekre, legalábbis ami engem illet...

   

Vacsora

   Mi maradt a tegnapi vacsorából? Két csokor tulipán és pár sütemény. Minden a helyére került ma délelőtt, a 18 pohár, a 12 tányér, az evőeszközök, a csészék, az asztal és a székek, mintha misem történt volna. Pedig sok minden történt azon a rögtönzött vacsorán, amelyet három nap alatt boronáltam össze: hatan voltunk.

   Szeretem összehozni az embereket, úgy válogatom ki a vacsoratársaságot, hogy feltehetően jól érezzék magukat egymással. Lehetőleg legyen benne ismeretlen elem is, kellemes meglepetés, felfedezés, találkozás. Hogy akik még nem ismerik egymást, gazdagodjanak az új kapcsolattól, melyből esetleg barátság is kibontakozhat. Tudom,  hogy vannak, akik féltékenyen őrzik barátaikat, nehogy valaki megkaparintsa, elhódítsa őket. Számomra ismeretlen ez a fajta féltékenység, hiszen attól, hogy bővül a baráti kör, még senki se lett szegényebb. Sőt, irtózom a gondolatától is, hogy kisajátítsak valakit, vagy engem akarjon bárki is gúzsba kötni! Van hely mindenki számára a nap alatt, s lélegzethez kell juttatni a legbensőbb barátot is  -  hogy a házastársról ne is beszéljek!

   Éjfélig folyt a nagy társalgás, volt benne meghittebb téma, de nagy nevetések is! Közben elmúlt a lábfájásom, a zöldségpucolás keltette hátfájásom, s ma már hoztam a kertészetből két cserép japán loncot is, melyeknek a terasz falára kell majd illatozva felfutnia!

Várakozás...

   Az egyik rózsabokor ágai szinte behajlottak a kert közepére, mire visszajöttem. A levendula is jól elterjeszkedett, tele virággal, illattal, méhekkel és lepkékkel. Hiányzott a kert s úgy tűnik, én is hiányoztam neki: nem volt, aki füvet nyírjon és lemetssze az elnyílt virágokat...

   Jó tíz napja vagyok "itthon" és mintha máris hosszú hetek választanának el a mindszenti kánikulától. Remélem, az ősz várat még magára, s megajándékoz egy hosszú és szép "vénasszonyok nyarával": szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy megérdemelném! Szeretteimre gondolok ilyenkor először is. Nem kívánok telhetetlenül különleges ajándékokat, fényes perspektívákat a sorstól, csak annyit, hogy legyen még munkakedvem és derűs napjaim, hónapjaim, talán éveim is... Hogy örülni tudjak  -  Szt. Ágoston szavaival  -  annak, ami az enyém...

Nagymamák napja

   A múlt vasárnap történetesen a "Nagymamák napja" is volt Franciaországban... Mivel már kétszeresen is kiérdemeltem a státuszt, ezt a virágot kaptam az unokák nevében.

   Persze, mindenki tisztában van az efféle ünnepek pusztán kereskedelmi eredetével. A karácsonyi nagyszezon utáni üresjáratot fel lell lendíteni a Valentin, a nagymamák, a babavárás, a titkárnők, az ápolónők stb. ünneplésével. Hogy az Anyák napját és a Nőnapot ne is feledjem! A férfiaknak ott van az Apák napja, meglehetősen kései találmány... Talán azért, mert a férfiaknak nincsen külön ünneplésre szükségük? Övék lenne az összes többi nap?... 

   Mesterkélt találmány ide vagy oda, a virág mégis nagyon jól esik. Okkal vagy ok nélkül. Főleg, ha igazi érzelmek kísérik.

TÓTH Árpád: ORGONA

Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még édesíti a fanyar szobát,
S a hűs homályon úgy remeg tovább
Illatja, mint halk húrok reszketése.

Ám olykor egy-egy függöny rezge rése
A lila fürtön arany fényt dob át,
S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált,
Melynek szikrázva szédít színverése.

Ó, én szerelmem, kit sok ferde kés
Már halni vágott: bú és szenvedés,
Ó, édes emlék, te is így jelensz meg:

Olykor: sóhajtó illat, hűs zene,
És olykor: tágranyílt opál szeme
Egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek...

Májusi kis harangok

   Május elseje! Itt, Franciaországban (már írtam róla előző években), az emberek gyöngyvirágot ajandékoznak egymásnak ezen a napon. Az idén a korai tavasz időben kihozta a virágaikat a kertben is, de minden bolt tele egy vagy több szálból kötött kis csokrokkal, esetleg gyökeres cserepecskékkel! "Porte-bonheur"! Szerencsét, boldogságot hoz. Nagyon ránk férne! 

   Az ilyen kívánság mindig jól jön. Akinek már van belőle, sohasem elég, esetleg szeretné biztosítani az eljövendő időkre is. Akinek meg hiányzik az életéből, annak esetleg hozhatnak egy zsákkal a májusi kis harangok!

   Tegnap a szomszédasszonyom, Madame Quarrez becsöngetett úgy estefelé. Mielőtt ma kora reggel a fiához elmenne, hozott egy kis cseréppel nekem is, nehogy elkerüljön a boldogság.

Virágzó hírek

   
A kert hervadozóban, bár néhány rózsa még nagynehezen próbál ellenállni a szinte állandóan zuhogó, esetleg szemerkélő esőnek.
Szerencsére itt vannak a benti virágok!





A születésnapomra kaptam menyem szüleitől, egyetlen egy bimbó volt rajta, még szorosan bezárkózva. A kertre néző konyhaablakba tettem, az orchideák társaságába. Most hozza a tizedik (!) virágot! Minden nap meg is dícsérem, s talán hálás pillantásaimtól ilyen bőkezű.

Ehhez a virághoz különösen kötődöm. Amikor Catherine, jó tíz éve ajándékba hozta egy kis cserépben, kb; 10 centi magas volt cserepestől… Azóta két-három hónaponként telistele van virággal! Volt, aki azt mondta, hogy nála évenként, ha egyszer, akkor is fösvény módra… Pedig bevallom, hogy tápszert is ritkán kap, évente egyszer, ha eszembe jut. Viszont rendkívüli módon nő, és már le kellett választani az ágaiból. Néha öntök a tövére egy kis kávézaccot… Úgy tűnik szereti, mert gyakran és hálásan megajándékoz gyönyörű rózsaszín koronájával.