Májusvég

    Az időjárás igencsak lehűlt: tegnapelőtt alig volt 15° fényes nappal. Az utóbbi időben hozzászoktunk a gyors és meglehetősen brutális változásokhoz, és valószínűleg messze vagyunk még a végletektől! Tavaly pont ilyenkor télikabátban dideregtünk egy vengéglő teraszán, melyet 3 hónap után végre megnyitottak a vendégek előtt. Sztoikussá válnánk, ha már eddig is nem lettünk volna azok.

   Mozgalmas napok, hetek vannak mögöttem és a június, sőt július eleje sem ígérkezik kevésbé dinamikusnak. Szeretem az ilyen időszakokat, amikor is úgy érzi az ember, hogy él! Persze, jó lenne, ha fizikai ereje is követné az iramot... Már attól is kifulladok, amikor sorba veszem őket: egymás után telik be a sok kis sárga post'it, amit a számítógépre ragasztok, hogy szem előtt legyenek az elvégzendő dolgok! Minden sora, minden dátuma mögött sok-sok órás erőfeszítés rejtőzik.

   Ilyenkor visszagondolok a pár napra, amit a múlt héten a gyerekekkel töltöttem. Ritka, hogy hosszabb időre is eljöhetnek. Két kibővített családi ebéd (Agnès szüleivel nálam és náluk) is belefért, Anyák napjával egybekötve, ami itt május utolsó vasárnapja. Nem beszélve a kártyapartikról és a hosszú beszélgetésekről unokáimmal, melyek mindig jót tesznek mindenkinek. Egy nap kirándulás Lille-be, egy délutáni mozi, mialatt a kutyus velem maradt, hogy a gyerekek szabadabban mozoghassanak és A. összeállíthassa a kis kalyibát a teraszon. Már csak a lépcső hiányzik (a boldogságomhoz? Jó is lenne, ha ennyi elég lenne!).

anyáknapi torták

kész a kalyiba

kicsit megfáradt anyák...

palacsintasütés utáni kártyaparti

Mosolygó vasárnap

   Felhőkbe burkolóztunk tegnap este óta... A kert tikkadtan várta a megváltó esőt, mely egyúttal az utca porát is elmosta végre. Igen, megkönnyebbülten, ugyanakkor némi rég bevált gyanakvással figyelem a vastag felhőtakarót : errefelé tudjuk, hogy mikor borít be bennünket, az eloszlása viszont teljesen bizonytalan. Hetekbe kerülhet... Arról nem beszélve, hogy még örülhetünk is a csendes szemerkélésnek : tőlünk nem messze fákat csavart ki a forgószél, s teniszlabda nagyságú jég esett... 

   Szép, napos vasárnap délutánt töltöttem a teraszon a zöld napernyő alatt, kellemes társaságban : Éva barátnőm járt nálam Debrecenből. Róla meséltem nemrégiben, amikor is először jött el egy jó hónapja Brüsszelben lakó lányával és kis unokájával. 52 éve találkoztunk utoljára, de ha sok moszkvai emlék el is halványult bennem az eltelt évek és vándorlások alatt, sikerült jónéhányukat feleleveníteni. Éva néhány napra jött csak és örültem, hogy belefért egy látogatás nálam is. A nem egészen 2 éves kis Lili szintén hamar feltalálta magát és fáradhatatlanul járta a házat a terasztól az emeletig, különös vonzalommal a lépcső iránt, hóna alá szorítva fiam hajdani, ma már félfülű kutyáját, amit kb. ugyanennyi idős korában kapott még Berlinben, s amit közben a lányai is nyűttek kiskorukban...

   Közben kiszállították a gyepre vezető lépcsőt (darabokban persze), valamint a szerszámos kalyiba szintén összerakásra váró darabjait, így talán remélhetem, hogy a hét végén minden a helyére kerül.  Hogy tökéletes legyen a világ, az eső is elállhatna egy kis időre... Telhetetlen vagyok?...

5 perc fecsegés

    "Megint esett egy keveset az éjjel"  -  nyugtázom magamban a terasz piros asztalán az alig észrevehető, már száradó kis víztócsát. Akkor nem véletlenül éreztem az éjjel 2 óra tájban belopakodó esőillatot a kert felől, immár második éjjel... Ideálisan éppen így képzelem a tavaszt, de még a nyarat is : nappal gyönyörű napos idő, éjszaka pedig időnként frissítő, áztató eső, hogy a növényzet is meg legyen elégedve... S reggel, amikor kávéscsészével a kezemben kilépek a teraszra, élvezhessem a felém áramló, virágillattal terhes friss esőszagot!

   Most pedig, a józan ész parancsával ellentétben  -  melyet olyan ellenállhatatlan, bevallhatatlan titkos vággyal szeretek kihívni!  -  itt pötyögök a gépen, ahelyett hogy sürgősen felmennék a fürdőszobába és onnan a boltba, hogy megvegyem a ma esti, mintegy 20 személyes társulati gyűlést követő vacsorához a friss kenyeret és elkészítsek egy süteményt (szerencsére nem egyedül rajtam nyugszik a menű)! De rám jött az írhatnék, ahogy egyik kedves ismerősöm kifejezte. Igaz, hogy gyakran van rajtam, bár többnyire igyekszem megtartóztatni magam, nehogy túlságosan "felhíguljon" az ihlet! 

   Most pedig még a mai elengedhetetlen feladataimat is veszélybe sodortam 5 perc fecsegésért, mert annyira szerettem volna kifejezni pár szóval, milyen jólesett a kis víztócsa látványa a teraszon, az éjjeli friss esőillat futó emléke és a szép idő ígérete a mai napra...

Tavaszi libegés

   Egyelőre folytatódik a szép napos, meleg idő, kivirulnak a könnyű nyári ruhák és a kertek virágai! Ez utóbbiak lassanként öntözés után sóvárognak, annyira kiszárad a föld, még itt, északon is, az esős tavaszok földjén.

    Mióta visszajöttem, napjaim a felgyülemlett problémákkal való viaskodásban telnek. Úszok az árral... Néha egészen nevetséges kis ügyek csatlakoznak hozzájuk, amelyeket azelőtt fel se vettem, vagy szempillantás alatt magam oldottam meg. Most napokig elhúzódó, fizikai rosszulétektől szenvedek a stressz hatására. De nem is megyek bele a részletekbe, egy részüket francia blogomon már feltártam.

   Tegnap két kedves barátnőm eljött délután kávéra, teára és egy kis csevegésre a teraszon. Leültünk kedvenc nagy zöld napernyőm alá (időközben előkerült a kertből az ernyő hiányzó darabja, így felállíthattam). Kellemesen fújdogált a szél.

   Egyszer csak egy erősebb szélroham  -  egyetlenegy, mintegy figyelmeztetésül  -  de mire?  -  felkapta a napernyőt és egy pillanat alatt átlibbentette a szomszéd kertet elválasztó magas falon! Sőt, ezzel sem elégedett meg, egyre feljebb emelkedett a nyitott nagy zöld "ejtőernyő" egészen a szomszéd háztető magasságáig (kb. 3 emeletnek felelne meg), melyet mi hárman szájtátva, döbbenten és némi nyugtalansággal követtünk a teraszomról! Vajon hol áll meg? S mellesleg, milyen károkat okoz közben?... Utólag nagyon sajnálom, hogy nem volt kezem ügyében egy fényképezőgép.

   Végül nyugodt libegéssel leereszkedett szomszédasszonyom kertjében, egyetlen virágot sem érintve. De a talapzatát ki kell cserélnem, hogy a jövőben ne szabadulhasson el ilyen könnyedén!

Kis zárójel a gondok enyhítésére

   Két szombat között voltam távol, de ez a kis zárójel nagyon kellemes megszakítása volt a manapság állandó stresszhatás alatt folydogáló mindennapjaimnak. Különösen fiamnak hiányzott, hogy tavaly nem mehettünk el Magyarországra, s nem merülhetett meg a délalföldi hangulatban, ahol az élet sokkal lustábban folydogál, mint Párizs környékén (főleg persze a vakációzóknak, de nemcsak). Mindenesetre boldog mindszenti nyarait idézi fel, bár az akkori család nagy része már csak gondolatainkban van jelen. Helyüket átadták az újaknak, fiatalabbaknak...

   A szegedi kirándulásunk napját kivéve, ahol is óriási záporban volt részünk, végig szép időnk volt. Szegeden hajdani "Mórás" szobatársamhoz, S. Rózsához bőrig ázva érkeztem, pedig csak az autóig tettem meg kb. 50 métert. Átvettem tőle egy példányt abból a könyvből, melyben barátok, régi diákok és a család gyűjtötte össze emlékeit 2016-ban elhúnyt gimnáziumi tanárunkról, akinek emberi tulajdonságai, sok területre kiterjedő érdeklődése és kiemelkedő műveltsége nagy tiszteletet, sőt csodálatot vívott ki Hódmezővásárhelyen, sőt, azon túl. Én magam is elkövettem benne 3 oldalt, ezért járt a "szerzői példány". Rózsa, pár nappal azelőtti lábműtéte ellenére sok finomságot készített és az időközben befutott egyik osztálytársammal felevenítettük a múltat, de a jelen sem maradt megtárgyalatlanul. Visszafiatalodtunk valamelyest, kicsit viharvert hetvenesek...

Vásárhelyen egy fagyi erejéig (Agnès fényképezte)

   Magyar családunk szerető gondoskodása folytán messze voltunk az éhhaláltól! Érkezésünk éjszakáján házi készítésű húsvéti kalács, sonka, főtt tojások, a házban kellemes meleg várt bennünket, másnap pedig 14-en ültük körül a bőven megrakott asztalt sógornőm (öcsém özvegye) házában. A gyorsan elfutó szűk hét alatt sokat kártyáztunk, társasjátékoztunk, sétáltunk a gyerekekkel, kicsit behozhattam egész évben felgyülemlett frusztrációmat ezen a téren! Mint már említettem, itt, ahol lakom, amúgy elég széles baráti köröm nemigen szokott hozzá a társasjátékokhoz, így ezen a téren a családi összejövetelekre tudok csak számitani. Két unokám is teljesen beavatva várja a ritka alkalmakat. Unokaöcsémmel minden nap találkoztunk, ahogy munkájából hazaért, nálunk, vagy náluk, s az utolsó estét nálunk zártuk tízen egy nagy családi pizza-partyval.

indulás előtti vacsora nálunk (Lucie fényképezte)

   Párizsba későn érkeztünk szombat este, ezért csak másnap délutáni vonattal jöttem haza. Barátnőm, Evelyne várt az állomáson és meglepődve fedeztem fel a kész új teraszt, amelyre gyakran gondoltam távollétemben: vajon sikerült-e befejeznie A-nak, nagyon elfoglalt fiatal mesteremnek a pár nap alatt? Nemcsak hogy befejezte, de felhozta a kertből az asztalokat a virágos ládákat, az ágyások frissen kigazolva, a gyep lenyírva, sőt még a konyhára néző ablakok is tisztára pucolva vártak rám! Kiderült, hogy a hét végén nemcsak barátnője (akit nem is ismerek) szállt be a nagy sürgés-forgásba, hanem két kedves barátnőm, Anne és Evelyne is! Sőt, szomszédasszonyom, aki a kerítésen keresztül nap mint nap át-átpillantott s szokása szerint közvetlen baráti kapcsolatot teremtett A-val, egy nagy csokor orgonával és egy csokor gyöngyvirággal tette illatossá a házat, amit itteni május elsejei szokás szerint Evelyne egészített ki. Egyszóval, el voltam bájolva barátaim figyelmességétől, egyáltalan nem vártam el ennyi kedvességet. Hazaérkeztem.

S mondja még valaki ezek után a franciákról, hogy hűvösek, zárkózottak, távolságtartóak!

 

Majdnem kész!... (A. fényképezte)