Szökés (micro-novella)

Blogom olvasói közül többen kérték már, hogy fordítsam le micro-novelláim egyikét-másikát. Húzódoztam a feladattól, gondoltam, inkább talán egyenesen magyarul lenne jobb megírni, de ez utóbbi vállalkozástól visszatart a kamaszkoromban belém ültetett, immár véglegesnek tűnő makacs gátlás a magyar irodalmi nyelv iránt.

Megpróbáltam magyarra fordítani legutóbb írt miniatűr novellámat. 

Bevallom nem volt könnyű a francia változat maximális tömörségét a magyar nyelv tömörségére fordítani. Nem azonosak. 

SZÖKÉS   (miniatűr novella)

" Jó lenne holnap újra  megszületni, ártatlanul, mint 55 éve. Pont 55 éve és 27 napja."

Óvatosan fogalmaz, mert tisztában van az őszinteség veszélyeivel. Milyen furcsa is : a döntő pillanat óta minden vágyat visszafojt, fél a gyerekkori irgalmatlan büntetések emlékétől, a körmösöktől és a végtelenségig tartó kukoricán térdeléstől. 

Elszökött a nő, eldobta magától, elhagyta a sors által kijelölt helyét. Az idők kezdetétől a végégig. Ha látná, hogyan vergődik a magány méltatlan nyomorában, a konokul ellenszegülő mindennapokban, ahol minden a maga feje után megy... Pontosabban, el se mozdul a holtpontról. A felhalmozódó problémák és tárgyak lassanként elnyeléssel fenyegetik. Felhagy az ellenállással, bezárkózik a súlyos tekintetek elől. Az összes tükör darabokban hever, kivéve egyet, a fürdőszobait. Azt meghagyta, a szakadék szélére. Ott, ahol a napfényes kert vár rá, s a tenger felől állandóan fújdogáló szellő.

Ott látja őt, a hintán a szakadék fölött, hajába kap a szél, amint győzedelmesen kiáltja : "Késő! Többször nem ölhetsz meg : már halott vagyok..." 

Az utazás

   Félve, szinte hátrálva készültem az útra. Gyáván, roskadozva a bűntudat terhe alatt. Gyávaságom bűntudata alatt. Féltem az összeomlás látványától, mely elkerülhetetlenül engem is sorra kerít majd. Annyi mindent örököltem anyámtól  -  ezt ugyan miért ne?

   Váratlanul zuhant ránk a hideg, maga alá temetve minden könnyedséget. Szembesülés a szülőfölddel, az illúziókkal, az emlékezet átformálta múlttal. A negyven éven át tartó napsütést felváltotta a zimankó, havazott kívül-belül.

   Az öregség látványa, az összeomlásé, mely kis szerencsével mindnyájunkra vár, hacsak időben el nem köszönünk, megkímélve a hátramaradottakat. Fájdalmas együttérzéssel nézem anyámat, kinek fénylő mosolya visszaint a hatvan éves múltból, miközben lassan riadt romhalmazzá lesz. Zilált tudata széteső cserépdarabkáit megrendítő és többnyire hiábavaló erőfeszítések árán sikerül néha összeszednie, s olyankor siratja megalázó nyomorúságát...
   A szorongás úgy lebeg felettem, mint valami kitárt szárnyú vészmadár, éles szeme engem fürkész, mikor feledkezem meg egy pillanatra a veszélyről, átadva magam egy boldogsághoz hasonló futó érzésnek... Nem szabad, ébernek kell maradnom, mint ahogy mindig is az voltam.

    Fáj a hátam, mint a griffmadárnak, ki saját húsából táplálkozik, hogy végigrepülhesse útját... Nagynéha felcsillan a remény: a pontos szó mámora. Szeretném, ha másokat is megérintene. Hiába, az érzelmek javíthatatlan megosztója vagyok.
   Minden megváltozott. Anyám felfoghatatlan halála, melytől régóta rettegtem. Pedig el is képzeltem, szinte még a pillanatot is meg tudnám határozni, amikor elengedtem a kezét... Mintha csak áldozatul ajánlottam volna fel... A teher elviselhetetlenné vált. A bűntudat súlya, a láncoké, azé, amivé lett, s hogy nem tudtam megakadályozni az összeomlást, vagy legalábbis megpróbálni azt... Sikerült volna-e? Ki tudja... Szánalmas mentség a felelősségrevonás idején. Legnehezebb a szembesülés önmagunkkal, azzal, ami ránk vár. Kinyílt a kiskapu, többé nem csukódik be. Átjár a huzat s beleremegünk.
  

Részletek...

   Még néhány rövid részlet a felolvasott szövegből... Természetesen, a fordítást talán jobb lett volna másra bíznom, vagy még jobb: egyenesen magyarul megírnom a szöveget, igen, azt hiszem ez lett volna a legjobb... Igy csak egy rövid órát szentelhettem neki.

... akit férje elhagyott

Messziről figyeltem, amint illegette magát fiatal kolléganője, egy alig harminc éves working girl társaságában. Nézzenek oda! Nevetséges... Nyüzsög, fickándozik, mint hal a hálóban. Ott is volt, egy botrányosan közönséges szőkeség a hálójában! Vagy csak én találtam közönségesnek?... Mivelhogy fiatalabb, frissebb volt, mint én, s az újdonság illatfelhőjében úszott, mint ahogy én már jó húsz éve nem... Viszontláttam a lámpalázas ifjút az első randevún, csakhogy ez a lámpaláz már nem nekem szólt... Valósággal megfiatalodott. Csak úgy ragyogott attól a bizonyos belső tűztől, amit a messzi múltból nagyon is jól ismertem.

   Kínálgattam a süteményestálat, a példás háziasszony mosolyával, aki már előző nap mindent elkészített, mindent ragyogóra suvikszolt... A vendégekkel kedves voltam, a fiatal vetélytársnővel is, aki az én férjem mosolyában sütkérezett! Még néhány leereszkedő szót is megengedett magának, mint aki már megnyerte a csatát és dobhat pár könyörületes morzsát a vesztesnek...

... aki soha nem ment férjhez  

Anyámtól nem tanulhattam meg, hogyan kell tetszeni. Nem sokat tudott a csábítás rejtelmeiről. Sőt, azt hiszem, mélyen meg is vetette az efféle játékokat. Talán bigott neveltetése miatt... Máig sem tudom, hogyan tudtam ösztöneimre bízni magam. Az efféle léhaságoknak nem volt helyük a mi szűkreszabott életünkben. Mihelyt megszülettem, anyám hálát adott Szűz Máriának a késői ajándékért, s önmegtartóztatást fogadott. Köztünk szólva, biztos vagyok benne, hogy nem került neki sokba a fogadalom, ellenkezőleg! Apám belenyugodott, sőt, gyanítom, hogy nagylelkű szomszédasszonyunk jóvoltából könnyedén túltette magát a böjtön.

(...)

Részlet...

Az alábbi szöveg részlet abból a kb. 1 órás felolvasásból, melyet október végére készítek.

Átdolgozok a 2011-ben Richarda által eljátszott 5 magányos nőalakból 4-et, de maga a motívum egy leendő regénynek is fontos része lesz. 

A fordítás kapásból készült, bizonyára ráférne egy kis finomítás, mint mindig...

"(...) Az esküvő napján kevesen ültünk az asztal körül. December volt, úgy emlékszem, karácsony előtt pár nappal. A háború nemrég ért véget, kemény tél volt, örültünk, hogy életben maradtunk. Testi-lelki sebeinket ápoltuk, számbavettük, ki jött haza, ki maradt ott örökre. Az én titkos nagy szerelmem az utóbbiak közé tartozott. Csak egy fénykép maradt belőle. Senki se tudott róla, főleg anyám nem! Ritkán vettem elő, nélküle is könnyen fel tudtam idézni az arcát, szőke hullámos haját és szürkészöld tekintetét, mely oly sokszor állapodott meg rajtam. Éreztem tarkómon, amint megállt mögöttem. Kezével sokszor a padomra támaszkodott, míg a füzetem fölé hajolt. Valahányszor ellenállhatatlan tűz árasztotta el az arcomat, még a szemem is elhomályosult tőle... Mélyen beszívtam bőrének illatát, a dohány és a levendulaszappan keverékét, s kezemmel letakartam a meleg nyomot, melyet az ő keze hagyott a tintafoltok között.

    Én voltam a kedvenc tanítványa. Tizennégy évesen nagyobbnak, érettebbnek tűntem a koromnál. Az is lehet, hogy az anyám által rámszabott nehéz élet tette, hogy gyorsabban értem. Mielőtt a frontra indult, hazakísért az iskolából. Annyira szerettem volna, hogy a néhány száz méter, mely házunkat az iskolától elválasztotta, a végtelenségig tartson! Hogy sose érjen véget! Pedig nem történt semmi sem. Arról beszélt, hogy milyen fontos, hogy egy ilyen jófejű gyerek, mint én, tovább tanuljon. Félig-meddig figyeltem csak a szavaira, minden idegszálammal élveztem a közelségét, kezének gyönyörűséges súlyát a vállamon, s teljes erőmmel azt kívántam, érezze meg, mennyire szeretem... A kapunk előtt hosszan rámnézett, tekintetéből mintha kis fájó sajnálkozást olvastam volna ki... Sietősen megcsókolta az arcomat és búcsúzóul kezét nyújtotta. Már elnyelte a sötétség, amikor meg mertem nézni a kezembe csúsztatott fényképet. Ennyi maradt belőle. Elvitte a háború.

   A szerelem szó most is őt idézi fel bennem. Én, vén bolond, makacsul őrzöm lelkem mélyén a hajdani érzést, az egyedülit, mely fel tudja idézni a szédítő és beteljesületlen vágyat, a csakis hozzá fűződőt. Nem öregedett az egy szemernyit sem. Hozzá menekülök, ha vígaszra van szükségem: mégsem éltem hiába, hisz találkoztam a szerelemmel...

   Hogy be nem teljesült? Talán jobb is így: nem nyűtték el a mindennapok..."