Ókori bölcsesség

   Pár napja azon csevegtem francia blogomon, hogy megint egy nagyon rám szabott görög eredetű tudós szóval ismertetett meg egy filozófusok közötti beszélgetés a rádióban. 

"ἀκρασία" azok számára, akik tanultak görögul, "akrázia" lenne magyarosan, de hogyan mondják magyarul, azt nem tudom. Még minden nap használt nyelvemen, a francián is csak most ismerkedtem meg vele, ízlelgetem, örülök, hogy immár neve is van annak a jelenségnek, amitől évek óta szenvedek!

   Mert ugye, mennyiben akarat kérdése, hogy azt tegyük, amiről nagyon is jól tudjuk, hogy csak hasznunkra válna? Orvos, barát, ismeretlen és kéretlen tanácsadó javasolja, magunk is érezzük, mennyire hozzájárulna, hogy életünk könnyebbé, elviselhetőbbé váljon... Időnként meg is fogadjuk, miután elértük a mélypontot, s már-már a vészcsengő is megszólal. 

   Hogy ne maradjak gyáván az általánosságok szintjén, íme az én fogadalmaim egy része.

   Már-már alig tudok néha lábra állni. Megfogadom, hogy napi fél órát biciklizek a lakásban. Jó, kezdjük 10 perccel, eleinte az is jó, majd lassan emelem a mennyiséget. Aztán mindig akad sürgősebb elfoglaltság... 

   Naponta fél órát gyalogolok az utcán vagy a parkban. Lesz belőle 15 perc, nem minden nap, inkább hetente kétszer, majd az is elhal. Ha fáj, akkor nehéz mozogni. Ülve nem fáj annyira...

   Tudvalevő, hogy az ún. mély álom, mely az emlékezet jó állapotára, a fogyásra, a pihenésre a legjobb, éjjel 11 és 2-3 óra között zajlana le. Ha ezt a vonatot lekéssük, egész éjszakánk dől romba. Immár több, mint 12 éve indulok az ágyam felé szinte hátrálva, megragadva minden ürügyet, hogy elodázzam. Sokszor be sem vallható ideig.

   Talán elég ennyi is, gondolom, (majdnem) mindenki találna bevallani valót. 

   A belső szabadsághoz vezető út egyik feltétele, hogy szabaduljunk meg rossz szokásainktól, melyek "lefelé húznak" bennünket, mondta filozófusunk. 

   Azt hiszem, még hosszú, göröngyös út áll előttem.

Szakács-félóra...

   Van egy szűk félórám, míg megfő a "butternut" leves... Hiába kerestem az Interneten, a fordítása is csak butternut, valami tök-variáció, pont ilyen téli időszakra való.

   Rákaptam a levesfőzésre, evésre, pedig évtizedek óta csak Magyarországon fordult velem elő (elmaradhatatlan a vakáció alatt). Talán azért, mert Gilbert se szerette a francia módra készült leveseket, a magyart viszont nagyon, kivéve a nyári hideg gyümölcsleveseket: nem bírta édesen lenyelni.

   Mióta a gyerekek vettek nekem egy levesfőző Moulinex-robotot (ráadásul piros, ami kedvcsináló a konyhai robothoz, a szó másik értelmében is), hetente egyszer erre a nemes foglalatosságra adom a fejem. Tudvalevő, hogy a franciák este eszik a levest, nem délben, mint a magyarok. Bár az is lehet, hogy a szokások otthon is változnak... 

   Anyósom levesét nem szerettem, mert úgy tűnt, mintha az összes déli zöldségmaradékot egybe mixelte volna és az lett a leves. Tény, hogy itt a levesek többsége krémszerű, látásra kideríthetetlen, hogy mit kotyvasztott össze a mindennapok szakácsa. Jónéhány barátnőm valóságos bűvésze a műfajnak, titokzatos fűszerek adnak bódító ízeket a leveseiknek.

   Elhatároztam, hogy nem követem a szakácskönyveket és egyéni stílust próbálok magamnak kidolgozni. Ha pl. zöldségleves készül, a pillanatnyi ihlet hatása alatt válogatom össze a hozzávalókat a boltban: 2-3 sárgarépa, 1 cellerlevél, 1 póréhagyma, 1 karórépa (a szótárban ezt találtam a kissé karalábé ízű lilás színű zöldséggumóra), 1 krumpli... (mindenki ízlése szerint vegyíti az összeillő ízeket). Aztán vajon, hagymán, fokhagymán, kis köménnyel (ezt magyar hagyományból, itt ritkán használják), borssal, sóval és egyéb fűszerekkel puhítom az elaprózott zöldségeket fedő alatt pár percig, s csak aztán teszem a robotba (van, aki megelégszik a feldarabolással és egyenesen mindent a robotba tesz, felönti vízzel és kész: én így víz-ízűnek találom a végén). Felöntöm vízzel a maximum jelzésig, beállítom a programot és aztán csak félóra várakozás kell, amíg elkészül az egy hétre való levesem!
   Hogy visszatérjek egy pillanatra a kiindulópontra: nagyon finom lett a butternut-leves: kis szerecsendióval is fűszereztem, s amint a tányéromba került, tettem rá egy kanál tejfölt!

A nosztagia mint az írás melegágya...

Francia blogomon nemrég írtam erről a témáról.

Ahhoz, hogy kilépjen az ember a tehetetlenség béklyójából és engedjen az írás vágyának,   ellenállhatatlan ösztönzés kell, valami olyan állapot, ami egyszerre táplálja a közlési vágyat, de méginkább azt a pezsgőfürdőt, melyben megmerülhetünk és szinte magától íródhat vágyaink lecsapódása. Ritka öröm, ha sikerül elérnünk. 

"L'écriture n'est pas une fin en soi, elle est la nostalgie d'un ravissement." 

Nemrég akadtam Yasmina Reza francia írónő mondatára és mélyen megérintett, mint amikor egy evidenciára bukkan az ember. Hogyan is fordíthatnám magyarra?

"Az írás önmagában nem cél, hanem egy bűvölet nosztalgiája." 

Valahogy így, bár lehetne rajta csiszolni, farigcsálni a végtelenségig. A "ravissement" szó rengeteg árnyalatot képes kifejezni. Itt pl. egy olyan állapotot, amit a "flow" ad át talán legjobban.

Ki innen, ki onnan meríti a hozzávalókat. Ami engem illet, egyre többször fordulok vissza a múltbeli hangulatokért. Nem annyira a helyek, egy-egy egzotikus táj vagy utazás ringat ebbe az állapotba, hanem hangulatok összesége. Mitől voltam boldog vagy boldogtalan abban a pillanatban?...

Ebben a hangulat-koktélban benne van a levegő meleg simogatása vagy csípős hidege, esetleg nedves őszi illatoktól terhes melankóliája, ujjaimban a síma vagy érdes felületek emléke, lábam alatt a forró homok vagy az üdítő hullámok, esetleg a tavaszi fű selyme... S nemcsak a vasárnapi galambleves utánozhatatlan íze, illata, aranyló karikái, hanem az asztal körül ülők tekintete...

Év eleje pezsgővel, a többit majd meglátjuk

madeleines

   A vastag szürke felhőtakaró alatt mit is tehetne az ember jobbat, mint leül a gép elé?... Több mint egy hete írtam az utolsó bejegyzést, a statisztikák szerint elolvasták jópáran... Az élet zajlik, mintha nem lettek volna ünnepélyes újrakezdések, fogadalmak, s a megújulások is maradtak az ábrándos merengés szintjén. A magam részéről ugyanabba a folyóba léptem, Arisztotelész (azaz inkább Herakleitosz, köszönet Aliznak) bölcsességét meghazudtolva, legalábbis érzésem szerint.

   Két összejövetel is követte egymást, az egyik nálam. A terem, ahol tartani szoktuk őket, foglalt volt, ezért ajánlottam fel, hogy legyen nálam. Hivatalos, társulati ülés volt, 19-en jöttünk össze a nappalimban, mert ugye hiába nyitottam volna szét az asztalt, ennyien nem fértünk volna el körülötte. Ezért mindenki a kanapékon, fotelekben, székeken szorongott egymás hegyén-hátán és ennek érdekes hatása lett. Ezek a gyűlések többször fulladtak steril vitába, meg nem értésbe, kimondatlan neheztelésekbe, s végén alig jött el az érdekeltek fele sem.

    Meglepődtem, amikor összeszámoltam a jelelevőket. Még jobban, amikor tapasztaltam a szinte intim hangulatot, mindenki türelmesen végighallgatta a másikat, anélkül, hogy bosszúsan vagy agresszíven félbeszakította volna... Mintegy másfél óra elteltével szünetet tartottunk, hogy egyikünk születésnapja alkalmából (csak néhányan tudtunk róla előre) kibontsuk a 3 üveg pezsgőt, melyet az illető hozott magával. Én  magam sütöttem kb. 40 madeleine-t. Jó hangulatban váltunk el fél tizenegy-tizenegy felé: sokan másnap korán keltek.

   A hónap végén lesz a másik társulat összejövetele, az irodalmi est, szintén nálam. Már csak ebben a két csoportban tevékenykedem, sokmindenről lemondtam, újkeletű fáradékonyságom miatt. Aznap reggel lesz első látogatásom doktoromnál is, aki 1 éve látott utoljára... 

Január elsejékre emlékezem...

   2019!... 

   Visszaemlékezem egy pillanatra az olyan fontosnak megélt 2000. január 1-re.

   Akkor már 4 éve tudtuk, hogy G. betegsége gyógyíthatatlan és nem öregszik meg soha. Két fontos és titkos kívánsága volt: megérni, hogy fiunk befejezze a tanulmányait és hogy ő maga is megérje az ezredfordulót. Mindig a jövőbe nézett, távol volt tőle bármiféle nosztalgia, mintha mindig is tudta volna, hogy az annyira vonzó jövőből kevés jut majd neki. 

   Párizsban töltöttük a nagyszabásúnak ígérkező eseményt, éjfélkor a Mars-mezőről néztük a tüzijátékot és az Eiffel-torony kivilágítását több ezer francia és külföldi turista pezsgőző társaságában. Akkoriban eszünkbe se jutott gyanakodva figyelni a körülöttünk önfeledten vigadozó, ölelkező embereket... 

   19 év telt el, akár egy pillanat. 52 éves voltam, jónéhány kilóval kevesebbet cipeltem és a térdem észre se vette, hogy kilométereket gyalogoltunk a hideg, havas éjszakában a metró felé. Velünk voltak a gyerekek 22 évesen (már akkor is ők szervezték a 8 személyes családi összejövetelt az albérletükben, bár még az unokák nélkül...). 

Közhely a megállapítás, hogy éveink számával arányosan gyorsul az idő folyása. Két barátnőmmel szilvesztereztem tegnap este nálam: 65 - 71 - 79 évesek vagyunk. Egyikünk elvált, a másik kettő özvegy. 

Jó hangulatban telt a vacsora, elkészítettük a hozzávalókat. Rám a főétel (sörös csirkecomb sütőben, ha valaki kívánja a receptet, leírhatom, nagyon egyszerű) és a desszert esett (charlotte gesztenyekrémmel és rumos szirupban kicsit megpuhított körteszeletekkel), de volt előétel is... A hús és a desszert közötti szünetben társasjátékoztunk (Trivial Poursuit) A pezsgő mellett otthonról hozott vörös bort (Bock Villányi Merlot 2014) ittunk. 

Hozzáteszem, hogy a két barátnőm éjfél után fél 2 körül autózott haza egyedül, a legidősebb 20 km-nyire lakik tőlem... Fr.o-ban engedélyezett a 0,5 g/l alkoholszint a vezetéshez, ami mindig bizonytalan, mert sok tényezőtől függ. Igy kicsit szerencse kérdése is, hogy mit hoz a teszt, ha véletlenül megállítják a sofőrt. Ami engem illet, még nem próbáltam...