Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

A tél felengedett pár napra : csalóka délibáb?...

    Mindennel késésben vagyok... Pedig sokat javultam e téren! Igaz, mostanában újévi jókívánságaimat tolmácsoló lapjaim fokozatos megírása és feladása alaposan elfoglalta az időmet. A kinyomtatott 80 db-ból alig maradt 20 a dobozban, s még mindig megírásra vár egypár. 

   Természetesen nemcsak ez a dolgom. Tegnap pl. már d.e. nekifogtam az esti összejövetelünk utáni kis vacsorához készülő "hozzájárulásom", egy almás sütemény elkészítéséhez, gondolván, hogy utána nyugodtan megírom a kb. 20 lapot azoknak, akik remélhetőleg ott lesznek és így nem kell postára adnom őket. Anne barátnőm jött értem este 7 felé, addigra mindennel kész lettem, gondoltam, majd ott pihenek.

   Nagyon kellemes esténk lett, vagy harmincan jöttünk össze. Mindannyiszor örülünk a viszontlátásnak. Maga a hivatalos program is hosszú volt, hiszen a naptári év első összejövetelének számított. Utána mindenki tett valamit az asztalra: saláták, felvágottak, sajtok előzték meg a 6-7 féle süteményt, melyek a végén kerültek feltálalásra. Közben szinte mindenki sürgött-forgott, önkiszolgálás folyt, de a fiatalabbak gyorsan kicserélték  a tányérokat, evőeszközöket két fogás között az idősebbek számára is. Sokan tányérjukkal kezükben vándoroltak egyik helyről a másikra, hogy minél több résztvevővel szót válthassanak. Éjfél után lett vége, sokakra még mintegy félórás autózás várt hazáig. Nekem szerencsém van, gyalog is csak 10 percre lakom.

   Az a baj, hogy egyre jobban lassulok. Attól félek, nemcsak fizikailag, de szellemileg is. Ebben kicsit talán segíteni fog az alvási ritmusom megregulázása. Nehéz lesz, de muszáj : véget kell vetnem az éjszakázásnak, kihasználva a leghasznosabb órákat éjjel és reggel is. Rá kell vennem magam, hogy a tavasz közeledtével a napos órákat minél inkább a szabadban töltsem... Remélem, idült "akráziámból" sikerül némileg kilábalnom...

   Végül ideteszem illusztrációnak a képeslapom végső, színes "állapotát":

   

Gondolkodni próbálok

    Tegnap délután, a gyógytornásztól jövet beugrottam a postára (az "ugrást" messze nem kell szó szerint venni) és feladtam kb 20 jól teleírt dupla képeslapot...

  Sorakozik előttem a még megírásra váró halom. Kb. 30 éves hagyományt próbálok  ápolni, melyet még Gibert kezdett el a 90-es években, az Internet beköszöntésével. Ő maga kezdte kinyomtatni - rajzaim között böngészve az illusztrációk után - az újévi lapokat, több mint 100-at minden decemberben. Amikor meghalt (20 éve lesz idén júliusban), elhatároztam, hogy folytatom a hagyományt, bár az évek folyamán fokozatosan elhagytam az ő kapcsolatait, s maradtak az enyémek, a közösek és a régiek mellé néhány új.

   Hogy miért is ragaszkodom még mindig kézírásos, az egyre üresebb postaládákba érkező lapjaimhoz, legalább évente egyszer, holott annyi, pillanatok alatt befutó üzenetet lehet továbbítani, melyek ráadásul nem növelik a papírhulladékot sem?... 

   Nem akarok mindent a modern kor vívmányaival helyettesíteni. Én még a régi világban születtem, amikor a villany bevezetését, a vízvezetéket a házban, az olaj-, majd gázfűtést, a TV és a telefon megjelenését minden otthonban örömmel fogadtuk és megünnepeltük, mint a modern világ eljövetelét, a boldog élet zálogát. Sok időt, fáradtságot takarítottunk meg velük. Most pedig kezdjük érezni mai világunk fokozatos elembertelenedését. Vajon azoknak, akik már ebbe fognak születni, ugyanígy hiányzik-e majd az emberi melegség érzése?...

   Mindennek hátterében az idő felgyorsulása áll. Egy emberöltő se kellett, hogy megtapasztaljuk. Nézem gyerekeink, unokáink stresszelő, idegtépő életritmusát, melyet néha azzal próbálnak ellensúlyozni, hogy bezárkóznak a mobiltelefon, az Internet fékevesztett délibábjába, nem sejtve, hogy csapdába esnek. Az ellenséges valóságtól elzárkózva a még veszélyesebb illúzió, a manipuláció áldozatául esnek, amely még a gondolkodás, a gondolatcsere képességétől is megfosztja őket. Egyre kevesebbet olvasnak (olvasunk!) könyveket, melyek ez utóbbit lehetővé tennék, a szókincset és vele a gondolatvilágunkat gazdagítanák. Az agyműködés a felvillanó képek megragadására szorítkozik, melyek szenzációkeltéssel és gyors emócióáradattal szolgálják a mindenható algoritmusok uralmát. 

   Én pedig az ellenállás illúzióját özönvíz előtti képeslapjaimmal...

   

Algériában, Constantine-ban, 50 évvel ezelőtt... Se TV, se telefon, de barátok, könyvek, játékok...

Cyber vihar egy bizonyos edényben

   Máris január közepén járunk. Pillanatnyilag enyhült az idő, de a tél még biztos nem mondta ki az utolsó szót.  "Nem ötte még mög a kutya a telet!", hallom nagyanyám szavait az egyre távolibb múltból, ezzel kicsit életre keltve őt.

   Megjöttem a gyógytornáról, ilyenkor még jó érzés, de tudom, hogy holnap reggel úgy fogom érezni magam, mintha mozsárban törtek volna meg. Szerencsére ez az állapot nem tart egy napnál tovább, és a hónapos kezelés elmúltával be kell vallanom, hogy  -  bár messze még a remélt végeredmény  -  már tagadhatatlan javulást lehet észlelni. A szakember mindannyiszor megjegyzi : "Madame, azzal tisztában van, hogy az eredmény nagy részben öntől függ?..." Persze, tudom, de mondom is neki, hogy fő problémám a motiváció. Ha van belőle egy csekély, csak azért, hogy elodázzam a pillanatot, amikor teher leszek mások számára...

   A hét elején mobil telefonom cyber viharba került : valamilyen figyelmeztetést nem vettem-e tudomásul, esetleg nem értettem, mit akar tőlem a Google vagy az Apple, tény, hogy bedobta a törülközőt, se telefonálni nem engedett, se fényképezni, se kommunikálni a Messenger-ről vagy a Whats'App-ról... Órákat töltöttem el, hogy kibogozzam. Fiam estefelé  motorral hazafelé menet megpróbált távirányítani, hogy mit és hogy próbáljak csinálni, de képzelhetitek, milyen egyszerű volt a sisakjában található telefonnal, menet közben, a zuhogó esőben! Ilyenkor önbecsülésem száz sebből vérzik, sokat gondolok valamikori szegedi Móra-kollégiumbeli kedves szobatársamra, és szeretnék Ági lenni, aki egy szempillantás alatt gatyába rázná a mobilomat...

(illusztráció : készül már az újévi lapom modellje...)

Sok kicsi sokra megy!

   Előrebocsátom, hogy ha a kedves erre tévedő olvasó nem kíván lehangolódni, ne olvassa el a lenti bejegyzést... Nekem muszáj volt leírnom, hogy kicsit levezethessem a felhalmozódott feszültséget, aminek világos oka nem ismert előttem, pedig bizonyára volt belőle több is...

    Az este amolyan "semmihez sincs kedvem" módon indult... Megvacsoráztam (a tegnap este főtt levesemből, finom volt), válaszoltam Anne barátnőm telefonjára, jó ideig kerestem a Neten Alice jövendőbeli karácsonyi ajándékát, hiába... A konyhában üldögélve zenét hallgattam a rádióban, s közben kiraktam néhány pasziánszot, sikertelenül... Utána végigzongoráztam a Facebook és az Instagram rám vonatkozó oldalait, hosszas tétovázás után elküldtem egy üzenetet, de nem talált célba... Pedig a nap is kisütött ma, viszont a szobám egyik ablakán fennakadt a redőny, amikor felhúztam ma reggel. Persze azelőtt, amikor még épkézláb voltam, ilyenkor gyorsan megtettem amit kellett : felmásztam egy létrára  -  kb. 3m20 magasan van az ablak teteje, odáig kellene a kezemnek felérnie, hogy kimozdíthassam a redőnyt felakadt helyzetéből, a nyitott első emeleti ablak párkányán álldogálva  -  és hamar megoldottam a dolgot. Ma már meg se próbálhatom... Ezek az apró-cseprő csődök mind megannyi késszúrás az önérzetembe. Már nem is pánikot, hanem mélységes csüggedést, lemondást keltenek bennem... Változni jó irányban ez már nem fog úgysem, legfeljebb az idő múlásával még rosszabb lesz. 

   Előveszem Illyés Gyula kései remekét az öregedésről, melyet még Moszkvában vettem annak idején egy ösztöndíj osztáskor 59 kopejkáért a magyar könyvesboltban ("Kháron ladikján", Szépirodalmi Könyvkiadó 1969. 17 ft.). Kedélyes önirónia, látszólag könnyed filozofálás, de a mélyére igazán akkor lát az ember, ha őt is közvetlenül érinti meg...

    Az öregedésről nem illik nyílt őszinteséggel beszélni. Vagy a derűs bölcsesség zománcával bevonva, esetleg a sportos, fáradhatatlan, csaknem teljes frissesség képét tartva a világ elé, hiszen ne ijesztgessük idő előtt a fiatalságot, hogy mi vár rá is, ha szerencsésen eljár rajta az idő... 

Szép november vég

    December... Hát, az idén is eljött, nekem is. Méghozzá egyre gyorsabban.

   Korábban kéne feküdnöm-kelnem, hogy hosszabbak legyenek a napjaim. Elteszem az ötletet januári fogadalomnak, hiszen gyökeres változást jelentene számomra : valóságos új korszakot, olyannyira hagytam fokozatosan elcsúszni életem egészségesebb időrendjét az elmúlt 20 év alatt. Most pedig a talpam alatt érzem a csempék keménységét az úszómedence mélyén : ez a kritikus pont, mely azt sugallja, hogy ideje felrugaszkodni a felszínre!... Talán még nem késő.

   Pár perce kaptam időpontot a gyógytornásztól, 2 hónapja várom a telefonját. Vannak még jónéhányan városunkban, de  Anne barátnőm (aki szintén hozzá járt - belgák mindketten - bár nem hiszem, hogy ez volt a meghatározó ok) nagyon meg volt elégedve a munkájával. Mindenesetre tízen voltak előttem a várakozó listán!

   A múlt csütörtökön hosszasabban vásároltam a szombati napra, mert a gyerekeket vártam fiam születésnapját megünnepelni. Ők valamivel könnyebben mozognak, s szerencsére mi, a megmaradt szülők egy városban lakunk. Nagyon vártam őket, pedig kb. egy hónapja voltak itt legutóbb. Minden alkalommal úgy érzem, hogy eggyel kevesebb... Szombat este nálam, vasárnap délben menyem szüleinél volt a vacsora ill. az ebéd. Jobb lábam még érezte a két nappal előbbi hosszas tiporgást (több, mint 3 óra hosszat, ezért járok csak nagynéha ebbe a hyperbe), mert mereven, fájdalmasan, térdig feldagadva ápolgattam két napig, hogy el is készíthessem a vacsorát. Agnès nagyon sokat segített, ráadásul utánozhatatlan diszkrécióval, szinte észrevétlenül veszi a kezébe a teendőket, s csak azt vettem észre, hogy amit elkezdtem, már kész is van! Rám maradt viszont az "omelette norvégienne" ("norvég rántotta") nevű elmaradhatatlan desszert (fiam választottja erre az alkalomra már évtizedek óta!), mert igaz, hogy elvileg elronthatatlan, viszont a biztos és gyors reflexekben van sikerének titka! Ehhez kell a hosszas tapasztalat. 

Ime az eredmény:

   

   

   

Párhuzamok

    Tegnap, november 4-én volt Apa halálának harmincadik évfordulója. Még ha feledékenyen eszembe se jutott volna, a Net, a sajtó és a rádió egész nap erre a dátumra emlékeztetett. 1995. november 4-re, mely örökre eggyé forrasztja számomra a két halált, a két embert is, pedig a világon semmi közük nem volt egymáshoz, s az egyikük legalábbis (Yitzhak Rabin) a másik létezéséről sem tudott. Rabin élete, a közel-keleti békéért folytatott tevékenysége planetáris súlyú volt; apámé csak számomra (és persze a család számára) jelentett nagy fontosságú, példaerejű jelenlétet. Ugyanazon a napon haltak meg : Apa, aki előző nap jött ki a kórházból, s a reggeli kávé készítése közben a közelgő téli hónapokra szövögette terveit, míg Rabin estefelé Tel Avivban, nagy tömeggyűlésen lett egy fanatikus honfitársának áldozata.

   Hamarosan még egy fontos mozzanatra leltem : nemcsak ugyanazon a napon haltak meg, de nem egészen tíz nap híján egyidősek voltak.

Apa 1922. február 18-án született, Rabin születési dátuma 1922. március 1.  

                                                                                          

Születésnapok sora...

    Újra kisebb stresszhullám vár rám : készülök nagy örömmel a hétvégi családi összejövetelre, és egy pár szervezési kérdést meg kell még oldanom. Az előző bulin túl vagyok, nagyon kellemesen feltöltött erre a hétre és megúsztam egy kisebb hátfájással. A családi vacsora 9 személyre lesz szabva, benne vagy 4 ünnepelttel : ezúttal menyem szülei szervezik. 

   Ha tudnátok, mennyire szerettem vendégeket fogadni hajdanán, gondosan összeválogatva a meghívottakat, hogy találkozzanak, örüljenek egymásnak, sőt, néha újabb ismerősre, barátra leljenek! Isztambulban legalább 8 személy elfért az asztalnál, itt pedig, ha mind a 4 hosszabítót hozzáteszem, 15-16-an is összegyűlhettünk körülötte. 2017 októbere ebben is új korszak kezdetét jelentette számomra. Azóta fokozatosan szűkül az életem köre, melyet egyre ritkábban lépek túl. Sőt, lassanként már nem is hiányzik, hogy kilépjek rajta. Azt mondják, hogy a börtönt is meg lehet szokni, s bár kezdetben nehéz a bezártságba beletörődni, a hosszú ideig raboskodók évek múlva már nemcsak hogy nem kívánkoznak elhagyni a biztonságos, megszokott falakat, hanem egyenesen félnek a külvilágtól, a szabadságtól  -  s a felelősségtől, mely vele jár...

   

Családi ebéd a sógornőmnél Mindszenten... Ilyen finomat én nem tudok!

Zsúroztam, bár rúzsozni nem rúzsoztam...

    Lezajlott vasárnap nálam a születésnapi "zsúr", ahogyan azelőtt jobb körökben nevezték az ünnepélyesebb uzsonnát (pedig a "zsúr" egyszerűen és hétköznapian csak annyit jelent franciául, hogy "nap" (jour)... Eredetileg több személyre terveztem, de néhányan már nem voltak szabadok, más elkapta az újfajta Covid-ot, mely a baljós Frankenstein néven fut, megint más idős férje előző nap kórházba került, a harmadik a fia születésnapját ünnepelte... Végül nem kellett hosszabító az asztalhoz, mindössze öten ültük körül, egy kivételével a legrégebbiek. 

macarons

   Napok óta "harminchat fokos lázban égtem" (a "Kései sirató" parafrázisával idézve József Attilát) a szervezéssel és a bevásárlásokkal, s meg is lett várható eredménye, a kínzó hátfájás, melyre semmi csillapító nincs hatással, csak a pihenés. Pedig az isteni finom süteményt készen vettem, hozzá pezsgő és igazi "macaron" járt, mely szinte olvadt a szájban. Csak egy jó adag gyümölcs-salátát készítettem vagy 8 féle gyümölcsből, melyeket igaz, meg kellett hámozni és feldarabolni, s főleg ezek a mozdulatok nem tetszenek a hátamnak! 

   

próbálok mosolyogni, de nagyon fáj a hátam   

A legfontosabb mégis a hangulat, a társalgás volt, mint általában. A témák változatosan peregtek, sokat nevettünk, de nem hiányoztak a mélyebben szántó gondolatok sem az életről, az idő múlásáról, születésnap lévén elengedhetetlenül! Vigasztaltuk egyikünket, akihez csütörtök este betörtek, mialatt ő Lille-be volt hivatalos. Amikor éjfél után hazaért, a ház minden helyiségét felforgatva találta... Mindezt pár olcsó ékszerért, más nem érdekli a betörőket, legfeljebb még a pénz, de azt már senki nem tart otthon, mindent kártyával fizetünk manapság. 

   Este 7 után oszlott fel a társaság, mindenki elégedett volt, még azok is, akik nehéz teherrel megrakva érkeztek, hálásan vallották be, hogy megkönnyebbülve távoznak. Én pedig, tiltakozásuk ellenére másnapra hagytam a mosogatást  -  nem is volt sok!  -  és a TV előtt ápoltam fájó hátamat. Átsegítettek ismét egy évfordulón, s főleg velem maradt szeretetük, a barátságuk meleg érzése.

a "zsúr" vége felé jár...

Olyan, mint felettünk az ég!...

    Rég nem írtam erre a blogomra, s közben már októberben járunk! Kint erős szél rázza a kertet. Attól félek, elviszi makacsul kiteregetett lepedőimet. A tengerparton viszont igazi vihar dúl 130 km/H széllel, s ami ide lecsapódik belőle, hozzá képest szinte csak szellő.

   A napokban rövid kis vitaindítómon dolgozgattam, melyet a legutóbbi esti összejövetelünkön olvastam fel. Témája : hangulataink. Visszamentem az ókorba, amikor is a tudós orvosok a testünket irrigáló nedveknek tulajdonították hangulataink ingadozását, sőt a különböző jellemek kialakulását is. 

   Lehet-e uralkodni hangulatváltozásainkon? Ha egyedül van az ember, könnyebben utat engedhet szomorúságnak, levertségnek, de még a sírásnak is (ez utóbbi nálam rendkívül ritkán fordul elő magányosan is, nyilvánosság előtt mondhatni soha.) Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ne lennének az embernek felforgató érzelmi viharai, hanem arról, hogy ha lehet, tudjon rajtuk uralkodni és ne bocsássa a nyilvánosság elé. Ez itt a franciáknál, úgy tűnik, valamivel könnyebb, mint előző életemben volt, mert itt általánosabb, majdhogynem közös jellemvonással találkozik. Néha az az érzésem, hogy szinte udvariasság  -  az ún. mindenható "bienséance"  -  kérdése, hogy megőrizze az ember a kiegyensúlyozott, többnyire pozitív hangulatot, a társasági élet harmóniáját, mert mindenki azt szeretné, hogy a találkozás végén jobban érezze magát, mint előtte, hogy feltöltődjön minden jóval! Természetesen nem jelenti azt, hogy gondját-baját, bánatát nem öntheti ki valakinek, de erre csak a legbensőségesebb barátok szolgálnak, esetleg a család (de az se mindig).  Ügyelni kell azonban az adagolásra és nem rakni minden terhet rájuk, hanem a lehető legkevesebbet és azt is ritkán...

   Akkor hogyan könnyebbüljön meg az esendő ember? Ha nagyon muszáj, menjen pszichológushoz vagy paphoz. Esetleg válassza időben és minél többször az önirónia üdvözítő útját...

Őszi ízek, őszi illatok emlékei

    Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.

   Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...

   Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.

(kép a NET-ről) 

   

   

Két zápor között

    Nemsokára dél lesz. A sütőből csábító sütemény-illat lopakodik elő s tölti be a házat : Evelyne barátnőmet várom kávéra. Milyen gyorsan eltelik a délelőtt az újságcikkek böngészésével, a kommentárok megválaszolásával, az emlékek közötti tétova csellengéssel!... Lassanként szinte elkerülhetetlen napindító lesz belőle. Előre megállapodtam magammal, hogy ezt a kis szabadság-zónát lehetőleg megóvom minden külső beavatkozástól, orvosi időponttól, baráti betoppanástól, de néha még a főzéstől is (főzni lehet előre is). Hihetetlen, milyen kellemes, megnyugtató, amolyan ajándékféle érzés, hogy ebben a pár órában bűntudat nélkül, "saját engedéllyel" vesztegethetem el a drága időt, mely csak az enyém! Senki nem róhatja fel, még legszigorúbb bírám, én magam sem!... Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, miből táplálkozik e kései elégtétel vágya.

   Megkezdődött az igazi kagyló idény! Két kedves barátnőm, Muriel és Catherine felhívott kedden, hogy van-e kedvem egy kagylós-sültkrumplis vacsorára még aznap este. Az IGEN magától értetődött! Nagyszabású programra készülnek mindketten szombat-vasárnap : két ún. konceptualista képzőművész kiállítását kísérik felolvasásokkal. Megígértem, hogy elmegyek vasárnap délután. 

   

Bevallom, ígéretemet kicsit vonakodva teljesítem : csakis Muriel versei és Catherine közreműködése miatt megyek el. A konceptualista művészet nem a szívem csücske, mondhatni, allergiát vált ki belőlem. Nem hiszem, hogy a modernitástól zárkóznék el : többször is próbáltam ez irányban lépéseket tenni, de rá kellett jönnöm, hogy számomra a képzőművészet az érzékek, a képek világa, nem pedig a tiszta spekulációé. Sőt, minél több oldalas magyarázatra van szükség, hogy közelebb férkőzhessen az ember az alkotó bonyolult világához, engem annál jobban eltávolít.

   

Egyetlen példát idézek egy kiállításról. Felirat az ablak üvegén : "Naplemente a Szent-Mihály öböl felett május 15-én." A többi a néző képzelőerejére volt bízva. 

Fordított rend

    Most az egyszer jót tett velem, aki reggel 9 felé erőteljes kopogással, csengetéssel kihúzott a kései álom mélységéből... Hajnali 4 felé feküdtem le, még nem volt ki az 5 óra alvás, ami általában az adagom, de jól jött, hogy meghosszabíthassam egy kicsit a délelőttömet. Óriási teherautó állt a ház előtt, mindenkihez becsöngettek, hogy kapcsoljuk ki az áramot fél órára, amíg fenn a levegőben a vezetékekkel babrálnak. Ez is az utcában folyó munkálatok része.

   Újra átfutott rajtam, hogy milyen természetellenes ritmusban folyik az életem, és mennyire szeretném, hogy lassanként normálisabb mederbe terelődjön... Akarat kérdése lenne csupán? A határozott, "megmondó emberek" körülöttem amúgy is rögtön erre biztatnak, enyhe bosszúsággal a hangjukban, mert sejtik, hogy úgysem fogadom meg. G. halála óta (19 éve) alakult ki ez a fordított életmód, azóta próbálom megérteni a fokozatos időbeli csúszást. 

Eleinte volt benne bizonyos kihívás is, a hirtelen rám szakadt szabadság ízlelgetése : lám csak, nincs már a sok kötelezettség, melyet napjaink mindenek felett álló élet-halál kérdései írtak elő... Időmmel azt csinálhatok, amit akarok. Az addigi állandó készenlét, a megfeszített ritmus brutális hirtelenséggel leállt, helyette az űr szélén álltam. Maradt az éjszaka csendje, nyugalma, a számítógép csalóka délibábja, miszerint nemcsak én éjszakázom, a Világhálón sem áll meg az élet egy pillanatra sem... Nem halt meg mindenki körülöttem... "Nem vagy egyedül", ringatott vígasztaló illúzióba a világító képernyő. Ellenállhatatlanul arra biztatott, hogy ne menjek még fel a szobámba, ne merüljek el az éj sötétjében, melyből nem biztos, hogy visszatalálhatunk a fényre. Az életbe. Ellenkezője szemem előtt játszódott le nem is olyan rég.

  Az évek folyamán meghonosodott ez a fordított ritmus, hiába mondtam magamnak, hogy káros az egészségemre. Na és? Valahogy kibírom a pár évet, ami még előttem áll. Inkább az volt a kérdés, hogy mi értelmet találjak neki.   

Nyári kincsek

    Az idén júliusban Szegeden jártunkban  -  én az Árkád nagy könyvesboltjába, a Libribe menekültem a tűző nap elől,  -  igyekeztem megtartóztatni vásárlási ingereimet. Könyvhegyek várnak rám elolvasatlanul, franciául és magyarul egyaránt. Mióta a szemműtéteken átestem, az esti ágyban olvasás nehezemre esik. Feldagadt kék-vörös színű jobblábam sem kívánta különösebben a gyaloglást.

   Úgy tűnik, jól megugrott egy év alatt a könyvek ára. Három könyvet vettem, 3 Ft híján 16000-be kerültek... Nem tudom, a jövedelmek követik-e az árak emelkedését? Persze azt sem, hogy a magamfajta nyugdíjas mennyi könyvet tudna magának venni (csak a nagyobb alkalmakra is), miután az életbevágó számlákat kifizette?...

   Az egyik Márai "Füveskönyv"-e a Helikontól. Már rég el akartam olvasni. Még nem került rá a sor, de már itt-ott belekóstoltam. 202 eszmefuttatást tartalmaz. Tudom, hogy nem egyfolytában, hanem szemezgetve fogom elolvasni. Néha Montaigne-re emlékeztet.

   A legnagyobb "falat" az Eszterházy-interjúk válogatása "Vanni van" címmel, a Magvető kiadásában. Alig várom, hogy belemerülhessek a 330 oldal olvasásába. Amúgy is szeretem a jó beszélgető könyveket érdekes, nagy alkotókkal, ha hozzáértő kérdezőt  -  vagy inkább beszélgető partnert  -  kapnak, akik mélyenszántó gondolatok születéséhez is képesek bábáskodni...

   Végül, de elsősorban megvettem Bánki Éva "Apjalánya" című regényét. Szeretem Bánki Éva írásait, bár nem mondhatom, hogy elég jól ismerem. Ha a Neten meglátom, megállít. Tetszik személyes hangja, ahogyan ő maga is beleszövődik írásaiba, saját hősévé, "nyersanyagává" alakul. Miközben apja állandóan nyüzsgő, valami elől folyvást menekülő, nyűtt balonkabátban, kopott biciklin illanó alakja után kutat, reméli, hogy az apa ki nem mondott rejtélyeinek megfejtése saját életének megoldatlan kérdéseire segít választ találni. 

   A regény másik fő szereplője a kor, a hetvenes, nyolcvanas évek, kilencvenes évek vidéki városa, Nagykanizsa, a hajdani  -  Monarchia-beli  -  művelt, kispolgári Kanizsa, ahol mindenki énekelt, de "hetvenöt év múlva az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, már nem ment. A zene meghalt a torkukban." A rendszerváltás szomorú összegzése szerint az új világ elpusztította a régit, de nem teremtett helyette élhetőt.

   

    

Kis vigaszok ideje

    Igen, ideje lenne behoznom a heti bejegyzések pár napos késését. Magamnak tartozok vele elsősorban, kis kapaszkodók a stresszelő hétköznapokban. Az útépítők 2 hetes kámforrá válás után (egyszerre több utcában is dolgoznak, nem számítva az újabb 3 napos hétvégét az aug. 15-e vallásos ünnepével...) újra az ablak alatt kopácsolnak, de szinte örülök a zajnak, mert azt jelenti, hogy ha csigatempóban is, de valamennyire haladunk a "kínai kínzás" vége felé. Talán... 

   Ha a kertemre kipillantok, ugyanolyan visszafojtott keserűség, düh, tehetetlenség érzése fog el, mert május óta vár a kertész a jelre, hogy mikor állhat be a kocsijával a ház elé, hogy kitisztíthassa, megmetszhesse a kertet. Az utca le van zárva a közlekedés előtt, sőt, járda csak az egyik oldalon, az is csupán az utca feléig, a házam ajtajáig... Nagyon kiböjtöltetik velünk az állítólag ránk váró üdvösséget! 

   Két vendéglői kiruccanás hozott kis örömet a napjaimba : egyszer Muriel, egyszer Anne társaságában. Valami szépre, hangulatosra vágytam, hogy eloszlassa egy estére az amúgy elég nyomott hangulatomat. Ezért meghívtam kedves barátnőmet  -  aki mindig kész, hogy segítségemre siessen  -  abba a vendéglőbe (itt), ahol első felolvasó estem szereplőivel ünnepeltünk... Sok téma terítékre került, vidám éppúgy, mint szomorú és végül kellemes hangulatban váltunk el, ki-ki magányos életének menedéke felé véve útját... 

Mindennapi bosszúságok

    Augusztus eleje van. Az időjárásjelentés újabb kánikulával riogat bennünket. Dél-Franciaországba már el is érkezett : 39-40°-ot ígérnek a hét végére. Mi megelégszünk egyelőre 5°-kal kevesebbel, de a jövő héten már ide is elérkezik! Félelmetes perspektíva ez az állandóan emelkedő hőmérséklet és a vele járó katasztrófák! Ugyanakkor földünk legtöbb országának vezetői  -  többek között leggazdagabbé, s ebből következően legnagyobb hatalmúé  -  nem is hisznek benne! Hogy is hinnének, hiszen csak az ÜZLET lehetőségei lebegnek a szemük előtt, mely teljesen elvakítja őket!...

   Amikor a politikából eltűnik az erkölcs (mely nem feltétlenül alapul isteni sugallaton, nem hívők is lehetnek erkölcsösek és fordítva), marad az individualizmus, a haszonszerzés mezítelen célja és a másik gátlástalan elgázolása. Nap mint nap számos példa bizonyítja. Ha ő megteheti, én miért ne?... Pláne, ha a példa felülről jön, közvetlenül a "tűz mellől"...

   Bocsánat e kis kitérőért, de néha  -  ha nem is borul ki,  -  de kicsordul a bili. Persze, hozzájárul az is, hogy minden összejön : ha mikroszkopikus életünkben amúgy minden menne, mint a karikacsapás, nem kapna ekkora jelentőséget a külvilág! 

   Ma reggel igyekeztem korábban kikászálódni az ágyamból : a tegnap délután vásárolt dolgaim kihozatalát vártam (mint már többször is elsiránkoztam, hogy hónapok óta nem lehet autóval bejárni az utcánkba, én pedig nem tudok egy heti bevásárlást messzire parkolva hazáig cipelni),  próbálkozom a hazaszállíttatással, ami eddig nagynehezen be is vált. Jobb lábam még mindig nagyon érzékeny, főleg a tegnapi jövés-menés-tiporgás után újra feldagadt a bokám, pedig az e heti szorgalmas pihentetgetés hatására egészen rendbejött! Érdekes módon valahányszor az utolsó fázisra kerül sor és a bejárati fogadópulthoz érek  -  miután fizettem a pénztárnál  -  hogy leadjam a megrakott kocsit, a címemet és telefonszámomat, a pultnál a soros kisasszony soha nem tudja, mi kell a kiszállításhoz! Már negyedik alkalommal magyarázom el, mi a teendő, csak néz rám hibátlanul sminkelt szép szelíd és üres borjúszemével, telefonál jobbra-balra, hogy a nagyfőnöktől igazolást nyerjen, miközben majd leszakad a lábam az álldogálásban!... Tegnap jó háromnegyed óráig tartott, míg végre megkapta a "hivatalos" választ, amit én már többször is szájába rágtam, igyekezve megőrizni egyre hervadóbb mosolyomat...

   Ne de minden jó, ha a vége jó! Ma reggel fél tíz felé megszólal a telefon : a szállítók! Itt állnak a járdán, lemennék-e ajtót nyitni?... Rossz előérzetem támad : nem kell lemennem, napközben a földszinten vagyok, biztos, hogy nem tévesztették el a címet?... Az utcában egyetlen tömbház sincs, csak egy-, max. kétemeletes magánházak. Ismétlik a címet. De mondom, jól olvasták el az utca nevét?... Nyitom az ajtót, senki sincs a ház előtt, de még az utcában sem! Próbálom a boltot hívni, de akkorra ismét csengő, ezúttal az ajtón.

 Behozzák végre a hat csomagot.

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

Visszatérő figyelmeztetés

    Figyelem  az égen a tétova borulást, lesz-e belőle egy kis eső... Elkelne. Addig is összekapkodom a kint száradó pár ruhát, mert mennem kellene bevásárolni, ami már jó ideje egyre nehezebb számomra. Nem térek ki a mindennapi plusz erőbedobásra, amit követel tőlem : hónapok óta ecsetelem a blogjaimon. Látogatóim számára valószínűleg unásig.

   A múlt héten kétszer is (pénteken és vasárnap) nagyot zuhantam, kb. ugyanazon a helyen, nem messze az írósaroktól. Két térdem kapta a legnagyobb zúzódást, azonnal égető fájdalom futott át rajtuk, dörzsölgettem, míg a csillapító adrenalin-hullám nem csökkentette az intenzív fájdalmat és meg nem bizonyosodtam, hogy nem tört el semmim... még eddig. Vajon meddig bír elkapni őrangyalom a végzetes zuhanás előtt?... Két kezemen meg sem számolhatom, már hányszor.

   Ezúttal meg kellett jegyeznem magamban : három nap alatt kétszer, ez már nem baleset, hanem jelzés. Mégpedig azt közvetíti, ami miatt már jó ideje nem érzem jól magam, mint aki meg akarja győzni magát valamiről, amit se teste, se lelke nem kíván. Nincs se erőm, se vágyam utazni. Ott lenni volna kedvem, de odáig elmenni, bármilyen módon, már egy csepp sem.

   Az igazság az, hogy voltaképpen semmihez sincs. Tipikus gödör mélyi életérzés. Nem az első esetben fordul elő, sőt. Eddig még sikerült felállnom, vagyis kivárnom, míg elmúlik és valaki vagy valami, esetleg egy semmivel nem azonosítható titokzatos fuvallat visszaadja teljesen oktalan, makacs és törékeny életörömömet.

Ha már munka, legyen szép is

    Néha a fenti fürdőszoba ablakából kipillantok az egész utcát elfoglaló "csatatérre". Az 5-6 méternyi magasból jól belátható a távolság egyik saroktól a másikig. Viszonylag kevés ember dolgozik rajta, de annál több gép. Az úttest és a járda aszfaltjának mély lehántását látszólag a legkisebb erőfeszítés nélkül, gyorsan elvégzi az exkavátor minden irányban elmozdítható karja, felszedi és arrébb viszi, esetleg teherautóra rakja, ha kell. Ugyancsak gép végzi a nagy betondarabok le- és felrakását, esetleg centis pontossággal a helyére illesztését, a kabinban ülő vezető irányítása alatt. Az ő erőfeszítése, gondolom, kimerül a különböző gombok nyomogatásával... Szinte senkit se látok lapátolni, cipekedni. Inkább csak asszisztálnak a gépek erőkifejtéseihez. Kivéve a betonelemek megfelelő nagyságúra darabolását villanyfűrésszel, ami nagy zajjal, porral jár : azt a munkások végzik.

   D.u. 4 órakor leteszik a lantot, mindenki elmegy, a gépek leállnak. Talán ezért tűnt fel az imént a csatamezőn egyedül dolgozgató munkás. Levette a védősisakját is, ősz haját sütötte a még forró nap. Térden állva araszolgatott előre a kavicsos talajon a frissen lerakott hosszú betonvonal, a jövendőbeli járda mellett, melyről először letörölgette, majd egy vízbe mártott eszközzel lemosta az esetleg fennmaradt beton- és homokszemcséket... Hogy a munka tökéletes legyen.

19 év különleges napja

   

Július 7-e van. Számomra mindig különleges nap marad, akkor is, ha főszereplője nemcsak ezen a napon van jelen emlékezetemben. Sőt, makacsul, a legváratlanabb pillanatokban, könnyedén utat tör az emlékek dzsungelében, hogy állandó hivatkozásként szolgáljon. Kell-e vagy nem, "normális" dolog vagy sem, hogy majd 20 év alatt oly keveset változott? Ráadásul cseppet sem öregedett, rajta nem fog az idő múlása... Néha attól tartok, esetleg felrója nekem, hogy eltelt épp 19 év. S ezalatt majd 10 centivel összementem.

   

Mintha még mindig számadással tartoznék a többlet-évekért... Hogyan sáfárkodom az ajándékba kapott idővel? Nem vesztegetem-e el visszakaphatatlanul a drága órákat, napokat, éveket, anélkül, hogy végezném a dolgom helyette is, aki annyira kihasznált minden percet az utolsóig, hogy nyomát az idő homokos partjára felírhassa...