December végén

   Alig tudtam ma megkülönböztetni a nap óráit, olyan vastag felhőtakaró borította az eget. A kert is esőáztatta szürke, minden levél eltűnt fáról, bokorról: maradtak a szürke falak, csupasz ágak.  Hová lettek a madarak? Még a szomszéd macskák is felhagytak a napi sétával a fal tetején: igaz, nincs mire vadászni. Nem is tudom, mióta nem láttuk a napot! Néha azokra gondolok, akik 2-3 borús nap után már fényhiányra panaszkodnak...

   Szerencsére az esős idő enyhüléssel jár, így talán egyelőre megússzuk áramszünet nélkül. Ha arra gondolok, mit szenvednek Ukrajna egyes részein, legfeljebb felveszek még egy pulóvert. Az állam is kisegíti néha egy-egy csekkel a kisebb jövedelműek fűtési költségeit. Itt az inflációt egyelőre 6-7% szintjén sikerült tartani. Szerencsére lakbért nem kell fizetnem, de a ház nagy lakterületű egy személyre. Itt következik általában a kérdés: miért nem adom bérbe egy részét? Mert így, életem vége felé nagyobb szükségem van nyugalomra, mint plusz jövedelemre. S ha a gyerekek, rokonok eljönnek, tele van a ház. Néhány nap maradt a 2022-es évből, melytől oly sokat vártunk az előző kettő megpróbáltatásai után. Ami a covid-ot illeti, ez az év be is tartotta nagyrészt ígéretét, feloldotta a megszorítások nagy részét. Néha már szinte meg is feledkeztünk volna a járványról, ha pár újonnan beidegződött szokás nem juttatná eszünkbe, mennyire mások lettünk észrevétlenül 2020-21 folyamán. Ami engem illet, talán az a legészlelhetőbb változás, hogy amennyire nehéz volt beletörődnöm annak idején a bezártságba, elszigeteltségbe, olyan mértékben nehéz most már kimozdulnom otthonról, sőt, talán a magányból is...

   Hátra van a Szilveszter este. Terveink vannak éppen az eltöltésére, mert mióta eszem tudom, mindig nyitott szemmel léptem át az új év küszöbét, melyet úgy vártam, olyan titkos bizakodással, mint egy ismeretlen vendéget, akiben még nem volt alkalmam csalódni.

Karácsonyi pezsgés, hova tűntél?

   Elmúlt egy hosszabb hideg időszak, igaz, hó nélkül, de napközbeni -7°-kal, ami lassanként a házon belül is kezdte éreztetni a hatását. Pl. a hálóban, ahol nem kapcsolom be a radiátort  -  melegben nem szeretek aludni  -  a múlt héten fázott a könyvet fogó kezem, mert az olvasás idejére ki kellett dugnom a dunyha alól!... 

   A múlt vasárnap megkönnyebbülten fogadtuk a +12°-t  -  és vele az esőt! A hét eleje óta minden nap nekivágtam az üzletek megostromlásának, a tömegben tipogásnak, de 2-3 órán túl nem bírtam, és haza kellett sietnem, hogy lassan újratermelődhessen az erőm. Ráadásul mindig attól rettegtem, hogy visszatér az orrvérzéses epizód, ami ugyebár nem válogatja meg, hogy bevásárlás vagy esetleg autóvezetés közben kíván-e közbelépni, anélkül, hogy bármivel is előre jelezné szándékát. A sok vérnyomáscsökkentő hatására többnyire úgy lézengtem, mint egy nyárból ittfelejtett őszi légy... Pedig szeretek ajándékok után járni, de eredendő rossz szokásom szerint nem tudok előre beszerezni semmit, s így minden az utolsó hétre marad.

   Hogy miért is e halogatás? Mindig attól félek, hogy ha ki is nézek valamit, nem bukkanok-e esetleg még ennél is szebbre, jobbra, találóbbra, amikor már késő lesz? Mert azt szeretném, ha mindenkinek a tőlem telhető legnagyobb örömet tudnám szerezni (persze, túlzás nélkül, lehetőségeimhez igazítva), s ugyanakkor attól tartok, hogy a végén mégis csalódást okozok... Azt hiszem, még egy kezdő pszichológus is oly könnyen olvasna bennem, akár egy nyitott könyvben!

   Rám nem maradt idő, pedig általában nem feledkezem meg róla, hogy "Gilbert részéről"  vegyek magamnak is ajándékot. Valahogy szinte semmi csábítást sem éreztem, mintha a sok összesűrűsödött gond, aminek a karácsonyhoz semmi köze, de megvan a hatalma, hogy kiszorítsa fejemből az ünnepi hangulatot előkészítő kellemes pezsgést, a vágyat, a megkívánás könnyedségét, amellyel az ember előre elképzel valami finom ízt, ritka szép illatot, s hatására minden fáradtságot eltűntetve ünneplőbe öltözteti testét-lelkét  -  hát, erre a könnyedségre nem maradt erőm.

   

Szabó T. Anna: A nő ha

• Rólam
• Életrajz
• Fellépések
• kapcsolat

Szabó T. Anna

"Egyedül azé, aki nézi": versek, novellák, esszék, recenziók.

A NŐ HA

A nő, ha írófeleség
(egy felség lege: fele-ég)
ismeri mind a titkokat –
hallgat, szeret. Szabad.

A nő, ha írófeleség
tudja a harag szelepét,
ölel, el soha nem szalad –
simít, segít. Szabad.

Ő nem fél semmilyen vihart,
a nő, ha választott, kitart.
Társ, aki kart tár, mindig ad –
mosolyog és szabad.

A férj, a férfi mindig ír,
a nő pedig mindent kibír,
nevel, nevet és navigál,
pedig a lábán alig áll,

de egy az útja, tudja jól,
és kiragyog a gond alól,
és mindig szép és friss marad –
mert legbelül szabad.

Ezek szerint erősebb leszek? Nem ártana...

    Kerültem egyet az idézetek táján, hogy ihletet merítsek egy nagy szerző frappáns, okos gondolataiból, de hamarosan feladtam a keresgélést az üres közhelyek túltengése miatt. Kb. tudtam, hogy mit szeretnék kiönteni lelkivilágomból, milyen súlytól szeretnék kicsit szabadulni, anélkül, hogy mások lelkivilágát túlzottan letaglóznám vele. Ráadásul valahol tudatom mélyén lapul a rezignált hátsó gondolat, miszerint az előző bejegyzésemben ecsetelt "rózsaszín felhőcskén" üldögélésnek  -  még ha rövid időre szólt is  -   előbb-utóbb meglesz az ára...  Miért is lenne másként? Igy volt a kezdetektől fogva, s minden valószínűség szerint így lesz ezután is. 

   Időről időre előjönnek hosszabb-rövidebb időszakok, melyekben a megpróbáltatások sorozatban záporoznak a fejünkre, néha porig lesúlytanak, valósággal földbe tipornak bennünket. Próbálunk kapaszkodni, ellenállni a viharban, de erőnk az évek során egyre csökken, testi, lelki ellenállásunk mind gyengébb. Eredetileg Nietzchétől származik a "Was mich nicht umbringt, macht mich stärker"  (in "Bálványok alkonya" 1888), a manapság agyoncsépelt kifejezés, miszerint "Ami meg nem öl, erőssé tesz". A kontextusbol igy kiragadott kifejezés egy általánosító, moralizáló, reziliáns tanács formáját ölti fel, hódít ellenállhatatlanul és tömegesen, ami kissé meghamisítja eredeti jelentését, hiszen N. saját magára értette. Node végül is nem mindegy, ha ilyen formában hat vígaszként az össznépi szenvedésre, gyógyírként a megpróbáltatások elviselésére? Magam is hasonló időszakban találtam rá, tettem magamévá meglehetősen hatásos vígaszként, jó 20 évvel fiatalabb koromban, bár akkoriban az ellenállásom még jóval rugalmasabb volt a mainál. Ma már sokkal nehezebben állok talpra egy-egy szélvihar után, amely mindig letép és magával sodor egy darabot az ellenállásomból...

   A december nehéz előjelekkel indul, nem is akarok mindent nyilvánosság elé tárni. Csak egyről mondok el pár szót, ami közvetlenül engem illet, bár talán az összes többi lecsapódásának is lehet tekinteni. Egész életemben alacsony volt a vérnyomásom, és az orvos mindig azt felelte, hogy örüljek neki, jobb, mint az ellenkezője. Pl. orrvérrzésben, még néhány csepp erejéig se volt részem soha. Ezért ért váratlanul szerda éjjel úgy éjfél felé, amikor is minden előjel nélkül meleg csordogálást éreztem az arcomon. Kiszaladtam a konyhába a mosogató elé, hogy megpróbáljam felfogni a megállás nélküli langyos patakot... Igen, nem cseppekben, hanem patakban folyt a vérem, mint egy nyitott csapból... Megvallom elég sokkoló hatást keltett bennem, szaladtam a telefonért és felhívtam a tűzoltókat (elsősegély esetén őket kell hívni), akik átadtak a sürgősségi mentőknek. Addigra egy egész tekercs papírt felhasználtam, minden eredmény nélkül. Jó 20' perc múlva (addig folyt...) jött ki a mentő és bevitt a sürgősségire, amelyet mindenki igyekszik elkerülni a végetérhetetlen várakozás miatt. A mentősöknek sikerült nagyjából elállítani az orrvérzést, a kórházban vérvétel, EKG következett, egy szem vérnyomáscsökkentő,  majd várakozás reggel 7-ig, amikor is hazahozott a mentő, s 8-tól végre alhattam pár órát.

   Máig se tudom pontosan, mi lehetett az oka. Volt, aki arra tippelt, hogy a szervezetnek olyan lépése lehetett, mint holmi biztonsági szelep megnyitása, nehogy az agyban, esetleg máshol történjen a kicsapódás. Próbáltam nagy türelemmel venni ezt a tapasztalatot is: most volt először alkalmam felfedezni a sürgősségi szolgálat éjjeli hangulatát, a szemem elé ömlesztett tömény szenvedés világát: a többnyire elesett öregekből verbuválódott türelmesen várakozó páciensek sorát a folyosókon sorakozó hordágyakon, melyeknek egyikén magam is eltöltöttem több mint 7 órát... 

Fázós őszben forró este...

    Kinn 6° fok van, szívósan csepereg a széllel kísért őszi eső. Sebaj, egyelőre nem tudja a nulla alá préselni a hangulatomat : rózsaszín felhőcském, melyen péntek este óta üldögélek és ahonnan még mindig nem akaródzik leszállni, valahol az ólomszürke égbolt takarója fölött lebeg!

   Tulajdonképpen szeptember óta készültünk  erre a péntek estére. Evelyne barátnőm talán jobban izgult, mint a szerző (én) és az öt előadó. "Feladta" az egész földszintet nekünk és a meghívóra összesereglett 35 személynek, akik közül én kb. a felét ha ismertem... Az ún. "spanyol fogadó" mintájára zajlott az esemény, ahova mindenki hoz valami enni- vagy innivalót, s amit a szellemi táplálékok után közösen elfogyasztunk.

   A közönség fogadtatása felülmúlta legmerészebb vágyainkat, mint ahogy az előadók is felülmúlták a próbákon nyújtott teljesítményüket! A végén pedig Benoît (Evelyne egyik lányának férje) több mint egy óráig gitározott a közönség rögtönzött  kíséretével. Éjfél körül oszlottunk szét.

   Összeállítottam egy csokrot 16 mikronovellából, melyeket még 2010-11 táján kezdtem írni, hirtelen támadt fikciós vágytól vezérelve, mert valahogy lelkem mélyén élt valami halvány gyanú, miszerint a kitalált, teremtett figurák, történetek teszik igazán próbára az írói vénát (ha van egyáltalán), mintsem képzelőerő híján önmagunk kissé köldöknéző "elmesélése"... Természetesen manapság már alaposan árnyaltam ezt a radikális állásfoglalást, főleg, ha igazat adok G-nek, aki szerint az író a stílusban mutatkozik meg.

   Egyszóval, írtam akkoriban harmincvalahány kis történetet, blog szabványra méretezve (2-3000 jel), nehogy kifáradjon az esetleges olvasó, akit általában elijeszt egy kép nélküli hosszabb szöveg. A rövidség amúgy jó korlát: nem adhatjuk át magunkat a fecsegő szócséplésnek, muszáj csak a lényegre törekedni, azaz frappánsan felállítani a szituáció díszleteit, a történet kereteit, szereplőit, helyet adva az olvasónak a szándékos hézagok kitöltésére, és lehetőleg meglepő csattanóval zárni a történetet. Persze mindez inkább ösztönös, mint szándékos folyamat.

   Tovább nem is "magyarázom a bizonyítványom"... A francia nyelv befogadott,  fokozatosan elsöpörte a magyar irodalmi nyelv iránti, egy néhai kritikus mondattól született kamaszkori gátlásaimat. Máig sem múltak el, makacsul megmaradtak bennem, túlélve a kritikus mondat szerzőjét is... 

A szépségről

    Szerda esti összejövetelünk fő témája a szépség volt. Kicsit mindig megmosolyogtat : óriási téma, voltak és vannak, akik egész életüket szentelik a kutatására, mi meg "elintézhetjük"  néhány óra alatt...  

   A kb. 20 perces bevezető  -  többnyire egyéni szemszögből közelítve meg az alig belátható, bár mindenki előtt ismeretes jelenséget  -  sok hozzászólást szült. Mindenkiben ébresztett emléket, gondolatot, melyek lassanként összeadódtak és végül a mintegy 25 fős társaságon eluralkodott az a bizonyos hangulat, melyet a szépséggel való találkozás kelt. Még ha csak gondolatban is, mert ugyebár gondolat is lehet szép, mint pl. a matematikusnak egy titokzatosan szép tétel megoldása, vagy mérnök számára egy bonyolult motor belsejének látványa.

   Abban mindenki egyetértett, hogy a szépség felfedezése, átélése szubjektív : kor, életmód, egyéniség, nevelés, örökölt vagy saját magunk által kialakított kultúra eredménye. Mindezektől függ, hogy ki mit tart szépnek. Volt, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a szépség felfedezéséhez, élvezetéhez elengedhetetlen a gyönyörködés képessége, amelyre már kis koruktól rá lehet ébreszteni, szoktatni a gyerekeket. A mesék, a közös séták mind alkalom erre, feltéve, hogy nem sajnáljuk rá az időt két rohanás között és pl. még várakozás közben se a telefont nyomogatjuk, hanem ölünkben ücsörgő gyerekünkkel beszélgetünk!

   Erről jut eszembe egy emlék : a hyperpermarketban, az egyik pénztár előtti hosszú sorban várakoztunk kisebbik unokámmal, aki akkoriban lehetett 2-3 éves és a "caddy" kis ülésén lógatta a lábát, arccal felém. Egyszerűen örültünk az együttlétnek, még gyerek számára ilyen nehezen viselhető körülmények között is. Alice nem nyűgösködött,  -  soha nem volt probléma egyikkel sem a bevásárlás, nem követelőztek, mindent megbeszélhettünk  -  s hogy jobban teljen az idő, mesékkel szórakoztattam, sőt énekelgettünk is halkan, hogy senki más ne hallja!... Egyszer csak megszólal mögöttem egy idősebb férfi hang : "Nahát, micsoda szerencséje van ennek a kislánynak, hogy ilyen nagymamája van!" Megköszöntem az elismerést, s azt válaszoltam, hogy nem is tudom, melyikünknek van nagyobb szerencséje...

Szerény, de nem komolytalan filózások

    Kinn szépen süt az őszi nap, kicsit sápadóban, hűvösen, de tulajdonképpen megnyugtatóan, mert megfelel az emlékeinkben lerakódott ősznek, a nyomasztó, homályos előérzetek helyett, melyeket ijesztő klímaváltozásaink sugallnak... Előttünk a sok bizonytalanság a közeli és távoli jövőt tekintve. Ma van Jacques temetése, 97-ik évében halt meg, s az utolsó időkig részt vett irodalmi estjeinken, hűségesen, sokszor készítve egy tál krumplis salátát a közös asztalra.

   Miért, miért nem, nagyon megszaporodtak a többé-kevésbé hivatalos gyűlések. Előfordult valamelyik szombaton, hogy délelőttre és délutánra is esett egy-egy. A délelőttit le kellett mondanom; bevallom, amúgy se vagyok oda a gyűlésekért, sokszor kifárasztanak a szócséplések. Szerencsére többnyire fontos és tartalmas összejövetelekről van szó, amelyekről azzal az érzéssel távozik az ember, hogy gazdagabb lett valamivel: gondolatokkal, emberi melegséggel, mely segít a továbblépésben. Amikor úgy érezzük, hogy nem az elhallgatott, esetleg hátsó gondolatok uralják a légkört, hanem közös tépelődésről, valamiféle "tudat", "felismerés" kidolgozásáról van szó, életünk, létezésünk kérdéseiről, helyünkről a világban, esetleg a világmindenségben, még pedig mindenféle dogma, kinyilatkoztatás nélkül. Ezeket a "nagy kérdéseket" aztán lebonthatjuk kisebbekre, és eképpen az elvont és a konkrét között lavírozhatunk vég nélkül, keresve a választ lehetőségeink korlátain belül. Hogy mik ezek a kérdések? Hát pl. a "tolerancia". Hogyan férhetnek össze különbségeink anélkül, hogy ellenségekké kellene válnunk? A külső és belső egyéni szabadság, mely számomra az egyik legizgalmasabb, legfontosabb téma, mégpedig a társadalom kötelékei között. Folytathatnám a sort, mindenki folytathatja, aki szeret elgondolkodni az élet dolgain. Végül pedig megmutatom a kb. 50 oldalas könyvecském levonatának címlapját, melyben a felolvasásra kerülő 16 mikro-novellát gyűjtöttem össze. 

   

Újkeletű feledékenység

    Újkeletű feledékenységem legutóbbi bizonyítéka a szerdai nap : éppen letelepedtem a tévé előtti kis asztalkám mellett (amelyen a különböző távirányítók, a szemüvegem és egy üveg víz szokott rám várakozni), rendhagyóan tálcára rakott ebédemmel, a szokásos 1 órás műsor elé, melyet d.u. 2 és 3 között szoktam megnézni, de már jóval az ebéd végeztével... Ezúttal elhúzódott a képenyő előtti bütykölésem, eleve késve mentem fel a fürdőszobába, majd sietve összecsaptam egy kis ebédet, és pont 2 óra felé elkezdtem falatozni, amikor csengettek az ajtón. Az áttetsző üvegen keresztül csak két elmosódott női sziluettet láttam és eldöntöttem, hogy nem nyitok ajtót : biztosan Jehova tanúi, ők járnak kettesével... 

   Egy idő után gyanút fogtam: a két alak vidám csevegése nem klappolt Jehova tanúinak stílusával! Többnyire szótlanul várakoznak, s ha ajtót nyit az ember, vidámságnak halvány jele sincs gyászos ábrázatukon, hiszen a világ végét jönnek bejelenteni!... Kitártam hát az ajtót, s legnagyobb mglepetésemre két "felolvasóm" a négy közül álldogállt a járdán!... " Hát ti mit csináltok errefelé kora délután?" s közben kihűlőben levő tányéromra gondoltam... "Próbálni jöttünk", felelték kórusban. "Vicceltek...", mondtam meggyőződéssel, hiszen a számítógépre ragasztott sárga cetlim november 5-öt jelzett. 

   Percek alatt befutott a másik kettő is. Most már be kellett adni a derekamat, és kideríteni a feledékenység okát. Visszavittem félig megevett ebédemet a konyhába és elkezdtük a próbát 2 óra után, fél 6-ig megállás nélkül, időnként kávéval biztatva magunkat. Én amolyan "botcsinálta", ösztönös rendező vagyok, nem is akarok szakember képében tetszelegni, csak saját elképzeléseim, vágyaim után megyek. Írás közben pontosan "hallom" a szöveg ritmusát, intonációit, intenzitását. Instrukcióim lényege egy szóban fogalmazható meg: "visszafogottság"... A vidámságot, a szomorúságot, a tragikus vagy komikus hatást ne eljátssza, hanem éreztesse, sugalmazza, keltse a színész a nézőben, vagyis ne a színész szórakozzon vagy szenvedjen, hanem keltse fel a nézőben a kívánt érzelmeket! Akár igazam van, akár nincs, vállalom.

   

Közben nem volt időm publikálni a fenti kis epizódot: megjöttek a gyerekek szombat délután. A szülők hétfőn d.u. hazamentek a kutyussal ("aki" egyébként okozott egy jó nagy pánikot gazdái lelkivilágában még aznap reggel, mert leejtettem véletlenül egy szem alvadásgátló tablettámat a reggelinél, s Omega szokásos villámgyors reflexével azonnal lenyelte... Egy ideig elérhető állatorvos után kutattunk, míg egyikük valamennyire megnyugtatta őket és d.u. 5 körül elmentek, nálam hagyva péntek estig az unokákat, mindannyiunk nagy boldogságára!) Az elmúlt hét mindenki számára  -  kezdettől fogva  -  rendkívül bonyolult, felkavaró volt, melynek részleteit  itt nem mesélhetem el. Most mindannyian lábadozóban vagyunk...

A Párkák...

  Errefelé még mindig enyhe az idő. Időnként viharossá válik a hideg-meleg ütközése. Vasárnap  nem messze innen, pár perces tornádó söpört végig több falun is, letépte a tetőket, fákat, villanyoszlopokat csavart ki. Az emberek pincékbe menekültek, ha volt idejük.

   Őrangyalom egyelőre kiterjesztette fölénk a szárnyait. Különben is az az érzésem, hogy ilyenkor csak a fatalizmusra lehet támaszkodni, hiszen semmi előrelátható nincs a dologban. Az embereknek alig volt idejük a hatalmas forgó, tölcsér formájú felhőt észrevenni, felfogni, hogy miről is van szó és menekülni. Egy percig se tartott, s máris romhalmazzá lett az utca.

   Ilyenkor válik számunkra kézzelfoghatóvá életünk törékeny kiszolgáltatottsága, hogy egyetlen percre sem merülhetünk el a biztonság érzésének langyos tudatában. Annyi minden múlik a véletlenen! Már maga a fogantatásunk is : a számtalan versenyt futó ivarsejt közül melyik érkezik célba elsőként, melyik a legkitartóbb, legellenállóbb, hogy létre jöhessen az első osztódás és a sok milliárd valaha létező ember között is egyedi élőlény születhessen pár hónap elteltével. Ettől a véletlen esélytől függ bőre, haja, szeme színe, vonásai, egészségi állapota, neme stb.  -  s részben élete lefolyása is... 

   Mindig nagy hatással voltak rám azok az esetek, melyek a véletlenek meghatározó szerepéről tanúskodnak. Elsőként pl. amikor valaki az utolsó pillanatban lekési a repülőgépét, esetleg már a reptéren derül ki, hogy nem szállhat fel, mert otthon felejtette az útlevelét... S még ki se lábalt a csalódásból, amikor megtudja, hogy lezuhant a gép!... Biztos vagyok benne, hogy első érzése nem a megkönnyebbülés...

   A hívők ilyenkor hálát adnak istenük gondoskodásának. Mert hogy is lehetne másnak tulajdonítani egy ilyen óriási, sorsszerű mulasztást, mint isteni akaratnak ? A fatalisták csak ennyit mondanak : még nem jött el az időm. Hiszen minden úgy és akkor történik, ahogy a "fátum" határidőnaplójában előre meg vagyon írva... 

Mozgalmas hét

   Micsoda hét van (majdnem) mögöttem! Tulajdonképpen a keddi csontsűrűség-vizsgálattal kezdődött, születésnapi előzetesként, de figyelmes szomszédasszonyom már aznap benézett ajándékával : egy arcápolásra szóló "beutalóval" a szemközti kozmetikushoz, ahova a majd 84 évével őmaga is jár! 

   Reménykedtem, hogy még haza tudok autózni a kórházból a tartályban megmaradt benzin utolsó cseppjeivel, hiszen nem lehet tudni, meddig húzódik el a majd 2 hete tartó sztrájk a finomítókban. Ilyen helyzetben el se indulhatok holmi eldugott benzinkút keresésére, ahol lenne  még valami csoda folytán néhány liter... Szerencsére 1 hete bevásároltam ennivalóból...

   Ezek a gondok némileg ránehezednek mindennapjaimra, hiszen nem tudok már olyan jól gyalogolni, mint hajdanán. Sok mindent el kell napolnom, amit el akartam végezni még a héten. Pl. meglepni magam egy kis ajándékkal "Gilbert részéről", szokás szerint. De ami késik, nem múlik. 

   Kárpótolt a rengeteg üzenet, melyet a családtól, távoli és közeli barátoktól kaptam, nem számítva a sok telefonhívást: néha több is csengett egyszerre, hogy a kapucsengőt ne is említsem! Mindenkinek válaszoltam egyénenként, hiszen vették a fáradságot, hogy néha csak pár szóval is, de jelezzék, hogy gondoltak rám, ami mindig meghat. Szememben nem az ajándékok pénzbeli értéke számít elsősorban, hanem a szándék, a gondolat, amellyel "bekopogtak" hozzám, amellyel jelezték, hogy még létezek számukra, ha többnyire már csak emlékként is! Hozzáteszem, hogy ez utóbbi sok esetben a fiatalságba repít vissza. Időgépem egyelőre jól működik.

Hangulatos összejövetel kávéval, teával és 15 novellával

    Annie Ernaux francia írónő kapta meg az idei irodalmi Nobel díjat. 82 éves, remélem tud majd örülni az elismerésnek még jónéhány évig.

   Nem tartozik kedvenceim közé, de azért örültem az eseménynek. Akkor is, ha jól  tudom, hogy nem a díjak adják meg egy író nagyságát : hány Nobel díjas nevét takarta be az idő hordaléka, s hányan maradtak fenn díjak nélkül is!

   Az én délutánom másfajta örömöket hozott, emberközelibbeket, minden ünnepélyességet nélkülözőket, de egy ponton mégis találkoztak Annie Ernaux-val : írásról volt szó. Összegyűlt nálam a november végére tervezett felolvasó est 4 szereplője (az ötödik aznap foglalt lévén, már a múlt vasárnap eljött). Előre kiválogattam, kiosztottam 15 mikroszkopikus novellát, a sorrendet is megterveztem nagyjából, amelyben november végén majd olvasásra kerülnek közönség előtt. Sőt mitöbb, még az eljövendő cím is beugrott az utolsó pillanatban, egységbe vonva  a meglehetősen heterogén válogatást.

   A felolvasók nagy része nem ismerte szövegeket. 2010-12 között íródtak, afféle "fikcionális hullámban", nem tudom, miért, de akkoriban "kitalációra" volt igényem, kedvem, mintegy átvéve az anyaggal szemben a szobrász szerepét. A történetek mélyén csaknem mindig van egy valóság-mag, egy motívum, mely velem esett meg, esetleg valaki mással, aki elmesélte nekem élete egy meghatározó epizódját, amit aztán kedvemre átdolgoztam. Legtöbbször csak az én fejemben létezett a történet hajszálpontos élességgel, a kontúrokat, élesebb vonásokat gondosan elmosogattam, mint rajzolás közben, hiszen engem az írás és rajzolás szinte egyszerre ejtett rabul, sokáig párhuzamosan, de máig is elválaszthatatlanul. Az írnivaló képekben, ízekben és illatokban jelenik meg előttem szinte minden érzékszervem közreműködésével, s ezeket a képeket aztán már csak meg kell eleveníteni, átadni a szavak segítségével.

Szeptember végi ajándékok

    Jé, nemsokára október!  -  rezzenek fel a két eső közötti tespedésből. Bár az utóbbi szó kicsit igazságtalan magamhoz, hiszen inkább úgy érzem, mintha állandóan egy már mozgásban lévő vonat után futnék, sőt, próbálnék rá felugrani az utolsó pillanatban... (17. születésnapom reggelén a valóságban is átéltem ezt a percet a bejáró vonattal  -  a kalauz rántott fel kezemnél fogva, majdnem a kerekek alá estem... Őrangyalom lépett közbe?... Mindenesetre egy életre belém égett a pillanat.)

   Október az én hónapom. Amolyan két szék közötti, két szezon közötti átmeneti időszak. Ráadásul a közepén születtem, a második harmad vége felé. A mérleg egyensúlyi pontjában. Talán ezért is olyan fontos számomra, hogy a dolgok megtalálják ezt a pontot az életemben is. Bár tisztán érzem, hogy a jobbra-balra billenés között ez a legtörékenyebb pont, majdnem olyan, mint a jelen átélése, mely csak egy pillanat töredéke a múlt és jövő között.

   A múlt egyre jobban kísért, talán azért is, mert a jelen sokkal eseménytelenebb, s a jövő képe  vékonyodó sávként vesz a semmibe. A tegnap óta tartó napsütés, melyet időnként felvált egy-egy rövid zápor, hálával fogadott kései ajándék a sorstól, hogy ilyen tapintatosan, kíméletesen vezetget el a közeledő téli zimankóig...

Egy érzelem több arca

   Szeretet vagy szerelem? Szerda esti összejövetelünknek ez volt a fő témája. A magyarban legalább két szó van rá, de a legtöbb  nyelv megelégszik eggyel is. Pedig mennyi árnyalata van ennek a nagyon fontos érzelemnek, mely jónéhány meggyőződés szerint a világ mozgatója, sőt egyenesen jövendőbeli megváltója ("Любовь спасёт мир" - adja Miskin herceg szájába Dosztojevszkij saját bizonyosságát e híres idézetben).

   A francia nyelv egy szót használ rá, melyet még az is ismer, aki egyébként nem tud franciául: "amour". A régi görögök viszont sokkal több változatát nevezték meg, melyek közül az erosz, a filia és az agapé a legfontosabbak. Erosz lenne a mindent elsöprő vágy, a legintenzívebb és pont ezáltal a legrövidebb ideig tartó érzés. Egyes kutatók maximum 3 évben állapították meg az élettartamát, amely épp elég arra, hogy az oxitocin nevű hormon ellássa feladatát, vagyis utód nemzését biztosítsa a legmegfelelőbb partnerrel. Persze, a valóságban ez sem ilyen mechanikusan egyszerű dolog. Legtöbb kutató abban egyezik meg, hogy a szerelem érzése sohasem csupán hormonok kérdése, hanem mégiscsak az agyban születik meg elsősorban.

   A filia a tartós ragaszkodás, mely társhoz, családhoz, baráthoz fűzhet, többnyire önzetlen vonzódás, mely az eroszszal ellentétben a szeretett személyt részesíti előnyben, neki akar kedvezni, többnyire akár ellenszolgáltatás nélkül is. Míg az erosz olyan szenvedélybe torkollhat, mely a kívánt személy birtoklását, kisajátítását követeli magának, szélsőséges esetben minden kontroll mellőzésével tragédiába is fulladhat.

   Az agapé a legéteribb formája a szeretetnek: fordulhat az egész emberiség, esetleg annak egy része felé. Ezáltal nem konkrét személyhez, hanem valami elvontabb fogalomhoz is fűződhet, pl. a "nagy egészhez", aminek részei vagyunk.

   Ezek az érzések mindenkit érinthetnek. Van, aki azt mondja : minek iyesmiről értekezni, osztályozni, trancsírozni, elég, ha átadjuk neki magunkat, hiszen amúgy is nehéz ellenállni, ha meglep bennünket... A francia és a magyar nyelv legalább ez utóbbiban egyetért : "szerelembe esik" vagyis "tombe amoureux, amoureuse" az ember fia, lánya, mint valami csapdába, amelyből se ereje, se kedve szabadulni... Legalábbis eleinte.

Camille Claudel

Eső, nyelvészkedés, valamint macska a forró kása körül

    Tegnap egész nap el nem állt az eső... Csendben, kitartóan szemerkélt, néha dühösebb záporba fogott, de a vastag, ólomszürke felhők nem szakadtak fel egy percre sem. Ráismertünk a meghitt északi hangulatra, amelytől annyira elszoktunk a nyári hőhullámok alatt. 

   Az itteni ember szinte elő se veszi az esernyőjét a szitáló esőre, hiszen "nem vagyunk cukorból!" ("en chuc" -   ejtsd: "sük" - ahogy errefelé mondják, az itteni tájszólás szerint, amely helyenként a ch-t k-nak, a s-t viszont ch-nek ejti - így lesz a "chien"-ből "kien"... A múltkor meglepődtem egy pillanatra, amikor  szomszédasszonyom "canchon"-t említett, s csak egy idő után esett le, hogy "chanson"-ról van szó... Nem beszélve az egészen más kinézetű tájszavakról, melyekből sokat megértek, bár a mai beszédből lassanként teljesen eltűnnek, az iskola és a médiák nivelláló hatása nyomán).

   E kis nyelvi kitérő után visszakanyarodok az időjáráshoz. Egyelőre marad enyhe  -  17-18° napközben  -  de meglehetősen párás: hajnali 4 felé, amikor lefekvés előtt kiszellőztettem a szobámat, köd borította az utcát. Itteni jelek szerint azt jelenti, hogy talán a nap is előbújik majd itt-ott, ha kedve tartja. Mindenesetre a kert teleitta magát.

   Összehívtam az immár 5 főre bővült kis színjátszó csoportomat: lelkesen azonnal feleltek a hívásra. Csak az időpontokat nehéz egyeztetni, annyira elfoglaltak. Különösen örültem Godelieve jelentkezésének, mert az év elején súlyos agyvérzésen esett át, de vasakaratának köszönhetően már teljesen felépült és ő is részt vesz majd a novemberre tervezett irodalmi estünkön. Legutóbb 2018-19-ben volt 1 órás felolvasás a négy magányos nő sorsáról szóló szövegemből, most pedig a 2010-12 között írt mikronovellákból. Az anyák és lányok témája egyelőre pihen, mint a kelő kenyér, mert sokkal fájóbb és bonyolultabb lesz megírni, s én tudvalevően sokáig hagyom érni, kerülgetve, mint macska a forró kását.

A csend vihara

   Meg kellene már végre írnom az első szeptemberi bejegyzésemet... (igen, kicsit nehézkes ez a "bejegyzés" szó, bizonyára még a blogok születésének hőskorában keletkezhetett, mielőtt a sok idegen kifejezés végleg leszoríttta volna a friss magyar megfelelőjüket a pályáról... De bennem még pislákol úgy-ahogy anyanyelvem védelmének igyekezete, legalábbis amikor azt használom.)

   Az elmúlt héten megírtam és felolvastam 15-20 perces "elmélkedésemet" (ez a "szabvány," amolyan vita-ébresztő) az egyedüllétről, a magányról és az azt kísérő csendről, melyet idestova több mint 16 éve bensőségesen ismerek. Kellemes fogadtatásbean részesítette a hallgatóság, sokan hozzászóltak, végül is ez volt a cél. Nomeg annak a fejtegetése, hogyan lehet elviselhetővé tenni a magányt (nem tanácsokat osztok  -  milyen jogon tenném?  -  hanem csak leírom, velem mi van...). Sőt, nemcsak elviselni, hanem értelmet adni neki, amennyire lehet, felfedezni pozitív oldalait  -  pl. a különben oly nehezen elérhető egyéni szabadságot, mely lehetővé teszi, hogy végre saját vágyainkat is felismerhessük és teljesíthessük, nemcsak a körülöttünk, velünk élőkéhez igazítsuk... Ami persze nem jelenti azt, hogy az előbbiekről nem veszünk többé tudomást, hanem azt, hogy nemcsak ők jelentik életünk egyetlen értelmét, hogy életünk jelentős része rajtuk kívül is létezik. Sokan nem is tudják, mekkora súlyt veszünk le így a vállukról! 

   Eleinte nem megy némi bűntudat nélkül, annyira ismeretlen tájakon járunk! Ami engem illet, G. haláláig nem ismertem a magány érzését. Gyerekkoromban három generáció élt egy fedél alatt, utána jöttek a kollégiumi közös szobák Szegeden, Moszkvában és Leningrádban, tanári pályámat is egy tanártársammal közös albérletben kezdtem Szentesen. Sőt, nemcsak a szobát osztottam meg Magdival, hanam az egész házat a tulajdonosokkal és egy másik albérlő házaspárral! Magamra csukható saját szobám soha nem volt... Innen az esküvő után G. kis lakásába költöztem, s ez éveken, országokon keresztül változott. 

   

Néha elgondolkodom, milyen beletörődéssel viseltük el annak idején ezeket a többé-kevésbé nehéz körülményeket! Ez volt a norma, nem ismertünk mást. Most meg itt van a fejem fölött 150 négyzetméter, s ezt kell belaknom egyedül, kivéve ha vendégeket fogadok, akik betöltik az egész házat! Az egyedüllét pedig állandó társam lett, melytől most már nehezen tudnék megválni. 

   Nem állítom, hogy nincsenek mázsás súlyú pillanatai. (Ó, azok az esős, szürke vasárnapok!...)  Ilyenkor jut eszembe Khalil Gibran sora : "La solitude est une tempête de silence qui arrache toutes nos branches mortes." Vagyis: "A magány a csend vihara, mely letépi holt ágainkat."

   

Kontrasztok

    Ma reggel arra ébredtem, hogy egy komoly szakértővel folyik a beszélgetés a rádióban. Mondhatom, gyorsan kiment az álom a szememből! Aránylag nem volt benne különösebben új számomra, mert régóta fennálló félelmeimet sorolta, mélyítette el. Azokat a félelmeket, amiket életünk évek óta létező, egyre súlyosbodó tendenciái keltenek és napról napra közelebb hoznak, de amelyekről nem illik konkrétan, objektíven beszélni, hogy ne keltsünk össznépi pánikot! Merthogy első a REMÉNY, mely, mint tudnunk kell, kormányozza és megváltani hívatott a világot!... Miközben én már évek óta úgy érzem, hogy a süllyedő Titanic fedélzetén táncolunk gondtalanul...

   Nem is megyek bele a részletekbe, mert könnyedén kitelne belőle egy külön bejegyzés, azzal pedig nem akarom sokkolni jóindulatú esetleges olvasóim lelkivilágát. Még meg se emésztette a francia közvélemény Macron elnök múlt heti mondatát, miszerint "vége a gondtalan bőség időszakának" (arról nem is szólva, hogy korántsem volt mindenki számára gondtalan és bőséges, de a többség számára talán igen, ha nem is egyenlő arányban). 

   Inkább arról beszélnék, milyen kellemes, szívet melengető hétvégét töltöttem a gyerekeknél. Alig egy hete jöttek meg Amerikából, bejárva California, Nevada, Utah és Arizona legszebb parkjait. Minden nap sokszáz fényképet osztottak meg velünk a Neten, s így mi is követhettük útjukat, ki se mozdulva kényelmes fotelünkből. Többször eszembe jutott, hogy egyetlen nap programját se tudtam volna velük végigjárni, nemhogy három hetet! Vasárnap este értek vissza és időeltolódás ide vagy oda, hétfőn reggel már várta őket a munka.

   Bennünket a következő vasárnapra hívtak, menyem és anyja születésnapját ünnepeltük kicsit korábban, még mielőtt a tanév is beindulna. Előre javasoltam nekik, ne szervezzenek semmi más programot, mint az együttlétet: mindannyiunknak az lesz a legkellemesebb, ha nagy árnyas kertjükben pihengetünk az óriás fák árnyékában, beszélgetünk, esetleg kártyázunk, hallgatjuk a patak csobogását... Igy is történt: a közlekedés zajától távol, üldögéltünk a teraszon egy csésze kávé mellett, miközben a kutyus fáradhatatlanul bogarászott a bokrok alatt, gyönyörűen ragyogott a nap, kis szellő lengedezett és én újra csak azon fohászkodtam, hogy álljon meg az idő, itt és most...

Marcoville tündérkertje

   Nem megy ki a fejemből a múlt csütörtöki kiállítás. Szeretném megfogalmazni az élményt magyarul is, bár franciául már tegnap megtettem, biztosan nem lesz szó szerint ugyanaz.

   Egy hete körül egyik barátnőmnél kávézgattunk, ő mutatta meg a kiállítás katalógusát, káprázatos fényképekkel. Azonnal megfogalmazodott bennünk a látogatás terve, hiszen a Cambrai nevű város csak 30 km-re van tőlünk.

   Nem ismertem eddig a kiállító művész nevét: Marcoville (Marc Coville). Kiderült, hogy kb. 40 év óta foglalkozik hihetetlen intenzitással a hulladék-anyagok, különösen az üveg, kevésbé a fémek felhasználásával. A reggel 10 óra már monumentális műhelyében találja, s 83 éves kora ellenére meg se áll egész nap. Megértem: ha az ember elmerülhet egy ilyen csodálatos, maga teremtette világban, az édenkert fái, angyalai és halacskái között, észre se veszi a fáradtságot, az idő múlását. Boldog, egyszerűen boldog. 

   Rajzolóként, díszlettervezőként kezdődött a pályafutása, de a 80-as évektől egyre inkább az üveg felé fordul. Előre megrajzolt formák szerint vágja fel, néha mozaik-kocka nagyságú darabkákból ragasztja össze a baobab fatörzseket több tonnás óriásokká, színezi, karcolja a több ezer darabból álló halbank égből aláereszkedő átttesző tömegét, melyek szinte csilingelnek a látogatók mozdulataira, halk kommentárjaira... Vagy csak képzelődnék? Mindenesetre jólesik az efféle képzelgés.

   A  17. sz-i monumentális barokk jezsuita kápolna mindkét oldalfala mentén színes üvegből kimetszett szűzek csoportjai álldogálnak, miközben fejünk felett számtalan átlátszó pufók angyalka ringatozik a mennyezetre függesztett láthatatlan szálakon. Varázslatos, mesebeli világ. A kiállítás címe: "Égi fény". Tudvalevő, hogy az üveg az egyik legcsodálatosabb anyag, a belőle készült tárgy, mű látványa a fény játékát követve állandóan változik. Él. Átengedi a fényt, visszatükrözi, meditációra invitál. Nem követel semmit, csak sejteti, hogy az álmok világa végtelen...

(a képek saját kis telefonommal készültek)

halbank

Édenkert

fatörzs üvegmozaikból

angyalkák

Fény

Kifullad-e végre a kánikula?...

    Állítólag a harmadik kánikula-hullám utolsó napjait éljük, talán már holnaptól viharos eső, lehűlés várható. Bár az idő nagy részét lehúzott redőnyök mögött töltjük és csak kora reggel, nomeg napnyugtakor merészkedünk ki az utcára, a kertbe, de lelkem mélyén már érzem, hogy nemsoká azon panaszkodunk majd, hogy hetekig nem láttuk a napot! Hogy milyen jó volt, amikor egy óra alatt beszáradt a frissen mosott ruha és nem kellett kéthetenként füvet nyírni...

   Nehéz az ideális életviszonyokat tartósan megvalósítani. Sőt, biztos vagyok benne, hogy huzamosabb idő után untatnának, változatosságra vágynánk, hiszen minden csak saját kontrasztjának fényében mutatkozik meg teljességében.

   Volt egy mindenben maximalista ismerősöm, pár éve meghalt, még aránylag fiatalon. Fáradhatatlanul dolgozott, szinte minden terhet magára vállalt. Hogy kivívja környezete csodálatát? (mint annak idején kielégíthetetlen szüleiét?...) Sikertelenül. Közben állandóan panaszkodott, férjre, gyerekekre, akik hagyják robotolni, bekebelezik a készet egy szó köszönet nélkül, senki sincs tekintettel az ő áldozatos, mindenre és mindenkire kiterjedő gondoskodására... Hogy mi hajtotta ellenállhatatlanul az "áldozat"-szerep felé, melyre tulajdonképpen egyedül ő kényszerítette önmagát? Talán mert úgy érezte, hogy ez az egyetlen lehetőség maradt számára az elismerésre... Annak elismerésére, hogy létezik, hogy környezetének egyensúlya rajta áll, s ennek következtében milyen fontos személy is ő, kit végre látva lássanak!...

(kép: ALFA)

Fotelemben ülve utazom be a Vadnyugatot!

Örömteli dolgos csütörtök délután

   Csütörtök délután eleredt az eső és késő estig permetezett szép egyenletes, kitartó ritmusban, pont úgy, ahogy már régóta vártam és reméltem. A kertnek nyilván ennél sokkal többre van szüksége, de ahhoz képest, hogy egyes délebben fekvő helyekre az ivóvizet is úgy kell szállítani, mert hónapok óta nem esett egy csepp sem, folyók apadtak ki, már ezt is értékelni kell. Visszagondolok a nem is olyan távoli időkre, amikor napsütéses nyárért esdekeltem... Most meg alig merek kimenni a teraszra napközben, olyan perzselő a forróság! Hiába, legjobb mindenben az arany középút, az egyensúly. S úgy tűnik, mai világunkban éppen ez az egyensúly van felborulóban...

   Csütörtökön kora délután eljött egyik barátnőm: nagy munka várt ránk. Pár éve megözvegyült, túl van a 80-on, de fizikai és szellemi frissesége majdnem érintetlen, valaha biológiát tanított. Számomra van egy ritka, nélkülözhetetlen tulajdonsága: sasszeme azonnal észreveszi a legkisebb hibát, elütést, figyelmetlenséget egy szövegben, kiváló nyelv- és bizonyos stílusérzékkel is rendelkezik. Valahányszor publikálás, nyilvános felolvasás előtt álltam, mindig megkértem, nézzük át együtt az irományaimat. Nem akarja, hogy elmondjam, de engem nem zavar, ha bevallom, hogy nem vagyok tévedhetetlen, hogy ezt a szépséges, szigorúan szabályos, ugyanakkor rugalmas, az idegen számára sok csapdát tartogató, a közeledés elől szeszélyesen elillanó francia nyelvet életem végéig tanulmányoznom kell. Szerencsére szeretem az állandó készenléti állapotot, sok örömöt rejteget (ráadásul befogadónak mutatkozott irántam, nem fejezte le idő előtt irodalmi ambícióimat...).

   M. (sok M-mel kezdődő barátnőm van!) fáradhatatlan, elkötelezett biztatóim közé tartozik. Nem győzi hangoztatni (ha előttem mondja, legszívesebben elbújnék egy egérlyukba is, ki tudja, miért...), hogy jobban írom és beszélem a francia nyelvet, mint a legtöbb francia, aki az anyatejjel szívta magába... S hogy többnyire semmi javítanivalót nem talál. (Remélem, nem tűnök túl szerénytelennek, hogy idéztem.) Megnyugtat, ha átolvassa őket ilyen fontosabb alkalom előtt és rámondja az áment. Ugyanakkor azt is láthatom, hogy a nyelvhelyességen túl, irodalmi szempontból milyen hatást tesz rá, mint olvasóra, esetleg hallgatóra (amiben természetesen a felolvasó színészeknek is nagy szerepe van!), mert tudom, hogy véleménye értő és igényes.

   4 órán keresztül dolgoztunk megállás nélkül, ő egy pohár friss víz mellett, én alig tudtam egy kávé erejéig felállni. 12 rövid novellát néztünk át. Kb. 1 órás felolvasásnak kellene belőlük kikerekedni. Ahogy magam ismerem, az utolsó percig csiszolgatni fogom őket. A pihent szem mindig talál jobb megoldást.

Álközösség illúziója?... Igazi egyedüllét?...

    Megfogadtam magamnak, hogy írok legalább 4 bejegyzést havonta mindkét blogomra. Legyen bár kánikula vagy lehangoló szürkeség (mint az év nagy részében), nem hagyom magam eltántorítani a fogadalmamtól, mielőtt a tétlenség, a szellemi zsibbadás teljesen úrrá nem lenne rajtam. Ráadásul mindig örömmel veszem tudomásul a Facebook-on is, ha egyik-másik ismerős vagy ismeretlen megszólal, hogy kissé felfrissítse a légkört, még ha csak annyira telik is megmaradt energiájából, hogy "megvagyok, tikkadok, de még élek"...

   Nem vagyok naív. Különbséget tudok tenni a "virtuális" és az "igazi", hús-vér kapcsolatok között. Hogy kinek a javára, az már korántsem olyan egyszerű.

   Tegnap olvastam egy eszmefuttatást pontosan erről a témáról. Irója hosszasan ecsetelte a Facebook, Instagramm, Twitter és még sok hasonló média talmi voltát, az önámítást, hogy feloldják az egyedüllétet, anélkül, hogy "igazi" kapcsolatok lennének. Az automatikusan odabiggyesztett like-ok, a szavakat is kiszorító emoji-k tömegét, az állandó készenléti állapotot, hogy el ne szalasszunk valami égbekiáltón fontosat, s annak illúzióját, hogy e több milliós tömeg része vagyunk...

"Tous ces sentiments codés, toutes ces amitiés qui ne tiennent qu'à un fil, qu'il faut recharger tous les soirs et dont il ne resterait rien si les plombs sautaient..." (Anna Gavalda)

(rögtönzött fordítása tőlem : "Mindezek a bekódolt érzelmek, barátságok csak hajszálon függenek, minden este újra kell őket tölteni, s elég lenne egy rövidzárlat, hogy ne maradjon belőlük semmi sem...") 

   Sok "virtuális" kapcsolatom a valóságban sohasem jöhetett volna létre. Számomra tény, hogy a Net szó szerint világháló, lehetővé teszi, hogy Földünk kisvárossá zsugorodjon, ahol  -  legalább látásból vagy elvből  -  mindenkivel találkozhatunk. Mennyire felületes ismeretségek ezek? Kb. annyira, mint a való életben. Ha nem vesszük a fáradságot, hogy mélyebbre ássunk egy kapcsolatban, felületes marad. De ha valódi gazdagságot keresünk valakiben, megértéssel, odaadással, igazi érdeklődéssel : kincsre találhatunk. Nem beszélve a múltba vissza-visszapillantó, mézédes vagy fájó közös nosztalgiáról!

Egy szombat esti jó mozi - kell-e ennél jobb kánikula idején?

    Kánikulai hangulat uralkodik az általam látogatott blogokon is... Mintha nemcsak tenni-venni, kimenni nem lenne kedve senkinek, hanem még a gépe előtt pötyögni sem, mintha az agyunk járása is lelassulna ilyenkor... Észreveszem magamon, hogy eggyel több kávét kell meginnom ahhoz, hogy kipréseljek magamból egy kisebb agyteljesítményt is. Pedig jó adagot tervbe vettem a nyár hónapjaira; belőlük is lassan eltelik már az egyik.

   Tegnap Martine barátnőm mozdított ki a tespedésből. Igaz, előtte már túl voltam egy megerőltető bevásárláson (remélem, legalább 10 napig nem lesz gondom rá!), de a napokban javasolta, hogy a hét végén menjünk moziba (légkondicionált termek!), melyet egybeköthetünk kis vacsorával, ha kedvünk támad hozzá.

   Nem sok érdekes film akad a mozi 16 termében futó választékból, az óriási parkolóhelyen is könnyen találtam helyet este 7 után, pedig ez máskor csúcsidőpontnak számít. Mi történt? A fél város elutazott volna vakációra?...

   Kinéztünk egy filmet a nyári felhozatalból, mely általában fele-fele arányban áll rajzfilmekből és amerikai csihi-puhiból: engem mindkettőtől menekülési vágy fog el. Nem beszélve egy-két ronggyá űzött vígjátéki fogásról, melyek halálra untatnak... Dominik Moll filmje " La nuit du 12" ("Tizenkettedike éjszakája" : csak később derül ki, hogy a "12" dátumot jelent) azon filmek közé tartozik, melyek fogva tartanak. Bár első látásra kriminek tűnik, de olyan kriminek, melyben inkább szó van a rendőrség munkájáról, kétségeiről, reményeiről, emberi problémáiról, mint magáról a nyomozásról, talán inkább annak hátteréről... Ami viszont nem akadályoz meg bennünket, hogy az egyre növekvő feszültség rabjaivá váljunk mi is, s a végén percekig üljünk a kigyulladó nézőtéren, mielőtt mozdulni tudnánk a majd 2 órás fogvatartottságból...

   Utána pedig feszültségoldónak, "moules-frites"-(kagyló-sültkrumpli)-1 pohár sör-1 csodálatos "Pavlova" társaságában, kedvenc "törzshelyünk" egy intim sarkában, jó másfél órán át megtárgyaltuk frissen felmerült gondolatainkat...

Kánikulai anziksz

    Tegnap, kedden rekordokat döntöttünk itt északon a kánikula terén: egyes helyeken 41°-on felüli volt a hőmérséklet... Mióta a rokonok elmentek, fokozatosan emelkedett naponta, de még megengedte, hogy délben, este kint ebédeljek, vacsorázzak a teraszon. Örültem a 2 óra alatt bőven beszáradó ruhák élményének is, hiszen még a jó szezonban is ki kell centizni a mosások idejét, hogy 2 eső között megszáradhassanak... De a tegnapi nap kálvária volt.

   Még délelőtt átmentem a virágárushoz, mert két kedves barátnőm születésnapját akartam jelezni: pár nap különbséggel ünnepelték július elején, miközben én rokonaimmal voltam elfoglalva. Találtam két egyforma nagy cserép fuksziát, gyengéd rózsaszín virágcsengőik teljesen beborítottak az ágakat, gondoltam, talán kibírják az utazást! Szerencsére autóval mentem az alig 50-100 m-es távolságra, mert tudtam, hogy a rekkenő hőségben nemhogy üres kézzel, de a két nagy cseréppel végképp nem tudtam volna gyalog hazamenni... Árnyékos oldal pedig nem is volt! 

   E. otthonos verandáján kellemesen eltársalogtunk hármasban, miközben felszolgálta nekünk házilag készült friss eperfagylaltját. E. túl volt egy nagyobb vendégjáráson, bár a házuk szinte sohasem ürül ki, különösen mióta beköltöztek városunkba, központibb helyre. Három gyerekük, tíz unokájuk közül naponta többen is megjelennek, különösen így nyáridőben, nem beszélve az ismerősökről, barátokról. Már említettem, hogy nagyon szeretem E-t, s bár 4 évvel idősebb nálam, sokkal dinamikusabb, vállalkozóbb, optimistább alkat, mint én. Az ilyesmi persze nem csupán évek és akarat kérdése. Rendkívül közvetlen, tapintatos és segítőkész, ugyanakkor körülveszi egy számomra titokzatos fátyol... Soha nem kérdezem róla, mert tudom magamról, milyen nehéz néhány fátylat fellebenteni: talponállásunk ingadozhat meg tőle. Őt pedig annyi szeretet, mosoly és vidámság veszi körül, hogy szinte mindenkire átragad.

   Mára pedig vagy 15°-ot esett a hőmérséklet és csendes eső permetezte a kertet egész délután...

(a kép Anne felvétele)

Vitaminos vendégjárás

    Ma dél felé megírtam az első júliusi cikket francia blogomra... Vajon lustaság, esetleg depis tespedés volt-e az oka? Vagy még ennél is komolyabb?... Egyik sem. Most jutottam hozzá. Számítógépes és tévés elvonókúrán voltam 12 napig! Kifejezetten jót tett.

   Unokahúgom és férje 2-án este érkeztek meg a belga reptérre (Charleroi), a Ryanair jó hosszú késéssel ajándékozott meg bennünket. Én már a napok óta tartó szokásos stressztől, ami a nagyobb eseményekre készülődéssel jó ideje együtt jár (1 kanál vízbe fulladás szindrómája) és a fáradtságtól elég rossz állapotban vártam a reptéren, a szemem elé szálló ködfátyolon át alig ismertem meg őket! Szerencsére  -  kis tétovázás után  -  ők felismertek, ráadásul Győző átvette az autó kulcsát, mert sötétben immár nem látok elég jól vezetni, bár a belga autópályák még mindig nagyvonalúan ki vannak világítva estétől reggelig!...

   A 10 nap nagyon gyorsan és nagyon kellemesen telt el! Szeretem, ha a vendégek otthon érzik magukat, ha kötetlen, szeretetteljes a hangulat. Rengeteget beszélgettünk, ami nekem amúgy is kedvenc időtöltésem. (Rég nem beszéltem egyfolytában ennyit magyarul!) Volt benne sok nevetés, régi emlékek felidézése, de a jelen is bőven terítékre került. A politika, a különféle komoly problémák boncolgatása is, mely mindig jó alkalom arra, hogy a másikat mélyebben felfedezzük, jobban megértsük. Elmentünk ide-oda, valamint Győző barkácsoló tehetségenek köszönhetően egy csomó dolog működése helyreállt a házban, melyeket én régóta lemondóan kerülgettem, hiszen sokmindent nem tudok már magam megjavítani.

   A hét végét fiam családjával töltöttük, már péntek d.u. megérkeztünk. Másnap párizsi sétára mentek, csak Alice és én maradtunk otthon pihenni. Sétahajózás a Szajnán,  a Champs-Elysées, majd a Montmartre megmászása volt a programjuk, amiben én úgysem tudtam volna velük lépést tartani.

   Vasárnap már mindannyian el tudtunk menni Vaux-le-Vicomte kastélyát megnézni, melyet Fouquet, a Napkirály híres és gazdag pénzügyminisztere építtetett magának és amely végül is bukását okozta (kivívta a király haragját, hogy az övénél szebb kastélyban mer lakni, elcsábította tőle a 3 zseniális mestert  -  az építészt, a kertépítőt és a szakácsot  -  hogy megalkossák számára a mindenkin túltevő Versailles-i kastélyt!) Nekünk mindenesetre nagyon kellemes felfedezés volt a kastély medencéivel és kertjeivel. Ez utóbbiakat kis elektromos meghajtású autókon lehetett bejárni: szerencsére, mert így én is részesülhettem benne, de mindenki örült, hogy nem kellett kilométereket gyalogolnia még a kastély után!

   Tegnap d.u. elrepültek a vendégek, én hazaautóztam a reptérről a kánikulává forrósult napon. Egy darabig még bizonyára kitart bennem a 12 napos öröm-kúra hatása.