Maradt félórám Alice visszaérkezéséig. Elvittem moziba, majd imádott nővérével akart játszani és ezért letettem a lantot két órányira, őt pedig a másik nagymamánál. Különben reggel héttől este tízig vagyok szolgálatban.
Egyáltalán nem panaszként mondom: Alice imádnivaló, semmi probléma vele, egy hangos szó sem esik közöttünk. Egy hete múlt 6 éves. Nem szeszélyes, követelőző, mindent szépen megbeszélünk. Jó humora van, sokat nevetünk. Szeptembertől kezdett írni-olvasni tanulni, nagyon élvezi. A rajzoláshoz, színezéshez végtelen türelme van. Csak egyetlen dolog hiányzik nekem egy kicsit: azt csinálni és akkor, ami nekem tetszik, s amire most próbálok például egy kis időt szakítani ezzel a bejegyzéssel...
19-én, szombaton reggel elautóztam Párizs környékére, ahonnan a következő hajnalban indultunk fiammal kettesben Magyarországra. Egyfolytában 1700 km-t tettünk meg. Meg is érkeztünk este 8 felé. 4 napot töltöttünk ott, 24-én este már újra nyakunkba vettük Európát, és másnap délben értünk vissza, holtfáradtan, az igaz. Nagyon intenzív 4 nap után.
A cél tulajdonképpen az volt, hogy eldöntsük anya árván maradt házának sorsát. Egy ház tönkremegy, ha nem lakják. Minden úgy fogadott bennünket, mint tavaly tavasszal. Fiam egyre nehezebben viselte a gondolatot, hogy idegenek kezére kerüljön az ő gyerekkori vakációinak színhelye, ahol minden részlet változatlanul idézte a napsugaras emlékeket, s percenként vártuk, hogy nagyanyja előbukkanjon: "Ki kér kávét?"... Még a kredenc lekattanó ajtajából is az örök fahéj és szekfűszeg illat úszott elő... Hosszú telefonos és élőszóbeli tanácskozások után úgy döntött, megveszi ő. €-ra átszámolva szinte egy falat kenyér... Meglehetősen nagy a házhely, a főépület maga is minden alapvető kényelemmel rendelkezik. A fenntartás költségei is kibírhatók, beleértve egy "gondnokot", aki benéz, a fűtést bekapcsolja, kiszellőztet, füvet nyír stb. Mit mondjak? Hosszú lenne kifejteni.