Két zápor között

    Nemsokára dél lesz. A sütőből csábító sütemény-illat lopakodik elő s tölti be a házat : Evelyne barátnőmet várom kávéra. Milyen gyorsan eltelik a délelőtt az újságcikkek böngészésével, a kommentárok megválaszolásával, az emlékek közötti tétova csellengéssel!... Lassanként szinte elkerülhetetlen napindító lesz belőle. Előre megállapodtam magammal, hogy ezt a kis szabadság-zónát lehetőleg megóvom minden külső beavatkozástól, orvosi időponttól, baráti betoppanástól, de néha még a főzéstől is (főzni lehet előre is). Hihetetlen, milyen kellemes, megnyugtató, amolyan ajándékféle érzés, hogy ebben a pár órában bűntudat nélkül, "saját engedéllyel" vesztegethetem el a drága időt, mely csak az enyém! Senki nem róhatja fel, még legszigorúbb bírám, én magam sem!... Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, miből táplálkozik e kései elégtétel vágya.

   Megkezdődött az igazi kagyló idény! Két kedves barátnőm, Muriel és Catherine felhívott kedden, hogy van-e kedvem egy kagylós-sültkrumplis vacsorára még aznap este. Az IGEN magától értetődött! Nagyszabású programra készülnek mindketten szombat-vasárnap : két ún. konceptualista képzőművész kiállítását kísérik felolvasásokkal. Megígértem, hogy elmegyek vasárnap délután. 

   

Bevallom, ígéretemet kicsit vonakodva teljesítem : csakis Muriel versei és Catherine közreműködése miatt megyek el. A konceptualista művészet nem a szívem csücske, mondhatni, allergiát vált ki belőlem. Nem hiszem, hogy a modernitástól zárkóznék el : többször is próbáltam ez irányban lépéseket tenni, de rá kellett jönnöm, hogy számomra a képzőművészet az érzékek, a képek világa, nem pedig a tiszta spekulációé. Sőt, minél több oldalas magyarázatra van szükség, hogy közelebb férkőzhessen az ember az alkotó bonyolult világához, engem annál jobban eltávolít.

   

Egyetlen példát idézek egy kiállításról. Felirat az ablak üvegén : "Naplemente a Szent-Mihály öböl felett május 15-én." A többi a néző képzelőerejére volt bízva. 

Egy jól eltelt hét

   Szeptember 7-e óta távol voltam ebédlőm kedvenc sarkától, ahol nap mint nap a képernyő vár rám. Nekem legalábbis hosszúnak tűnt, hiányzott a szavakkal kapirgálás utánozhatatlan öröme. Kárpótolt viszont kedves unokahúgom és férje 6 napos látogatása. Legutóbb 2 éve voltak nálam, kellemes emléket hagyva maguk után.

   Fiam is eljött velem a reptérre (lehetséges, hogy aggódott, látva rajtam az elmúlt 2 év nyomait), ahonnan késő este értünk haza, de másnap már indultunk is hozzájuk Párizs környékére. Hogy variáljuk egy kicsit, azt javasoltam, hogy kerüljünk el a normand tengerpart felé és azt kövessük egy darabig... Igy 230 km helyett 600-at tettünk meg, míg este elértünk hozzájuk. De Honfleur, Deauville bőven megér egy kerülőt! Ráadásul a napsütés is kegyes volt hozzánk és egy hétre mellénk szegődött. Kint ettünk kisvendéglők teraszain, és lekerült rólunk a szélfogó kabát. Győző beballagott egy darabig a tengerbe is.   

la Dame á la Licorne

Másnap visszamentünk Párizsba, ahol a "fiatalok" kisétálták magukat a "Marais" nevű negyedben, ahol többek között Picasso múzeuma és a Place des Vosges található. De voltak a Notre Dame környékén is, mely visszakapta a tűzvészkor tönkrement harangjait és hamarosan ismét teljes szépségében újra látogatható lesz belül is, óriási restaurációs munkák után. Én persze nem vettem részt a majd 10 km-es gyalogtúrán, más tervem volt : megnéztem a Cluny apátságot, melyben a középkor múzeuma kapott helyet, a Sorbonne-tól pár lépésre. Egyetlen terem érdekelt benne ezúttal, melyet a "Dame à la Licorne" névre hallgató XV. sz-i faliszőnyeg foglal el teljes egészében. A gyapjú és selyemszálakból szőtt, csodálatos színekben pompázó 6 óriási szőnyegből álló együttes elfoglalja mind a 4 falat, és az 5 emberi érzékelést (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) jeleníti meg képekben. A hatodik kép, ami engem leginkább lenyűgöz  a "quintessence" ábrázolása. Elvont fogalom, a fordítása kvintesszencia, azaz valaminek a lényege, veleje, legfontosabb elvi jelentősége, finom szubsztanciája. (Ennek a szimbolikáját szeretném legközelebb tanulmányozni egy rövid vitaindítóban, és ehhez kellett nekem a valóságban is megnéznem  -  vagyis, bevallom, ez szolgáltatott ürügyet, hogy elmenjek a múzeumba és "élőben" is lássam a szép középkori Hölgyet a mesebeli Egyszarvú társaságában...)

   

A harmadik nap visszamentünk a Montmartre-ra. Nem volt felfedezés vendégeinknek, inkább visszatérés. Nekem pedig nem messze egy kis galériában akadt dolgom. Egy szobrász állította ki műveit : már évek óta követem a munkáját a Fb-on, de eddig csak képről. Ezúttal alaposan megnézhettem a kiállításon a különböző, egyre nagyobb és bonyolultabb kompozíciókat. Hirtelen eldöntöttem : most vagy soha, engedek életem nagy valószínűséggel utolsó csábításának és megveszem az egyik kisebb darabot (amit 3 részletben fogok kifizetni!). Talán lesz még pár évem elnézegetni a nappali falán!...

Újra itthon, felhős, hűvös ég alatt... Júniusi ősz...

   A jövő a hétre is őszi hangulatot ígér az időjárásjelentés. Mit tehetünk, tűrjük, sőt a perzselő kánikula emléke még nagyobb türelemre int. Reggelente, amint bizakodva felhúzom a redőnyöket, az utcán vizes aszfalt, a kertben és a terasz piros asztalán nedves foltok fogadnak. A nap felhők mögött rejtőzködik a vigasztalan szürke égen, a színeket is fakó mázzal vonja be, mint valami réges régről előkerült olajfestmény patinája. Tükrözi a hangulatunkat... 

   Pár napot a gyerekeknél töltöttem, náluk volt azért egy kis napfényben is részem, úgy 250 km-rel délebbre, bár az sem volt az igazi nyár. Kisebbik unokám a színjátszó csoportjával bemutatta szezonvégi előadásukat két este is. Csodáltam a vezetőjük munkáját, ahogyan pergő rendezéssel összefogta a 12 kamasz jövés-menését a nagy teremben és a többszintű színpadon, a "Cluedo" nevű játék ihlette saját darabjában. Unokám egy nagy csokrot kapott barátaitól, akikkel aztán nálunk folytatódott az ünneplés a kertben.

   Másnap reggel négyen az Orsay múzeumba mentünk, hogy Anyák napi ajándékként tegyünk egy kb 1 órás képzeletbeli "sétát", fejünkön a virtuális valóságba kalauzoló sisakkal... Az 1 órás andalgás ezen az időgépen teljesen elmosta a jelent és 1874 Párizsában találtuk magunkat, a Haussmann báró által lázas ütemben modernizálódó fővárosban. Az irodalom és a művészetek terén is új szelek fújdogáltak, egy fiatal festőcsoport fellázadt a konzervatív akadémikus stílus ellen, mely uralta a teret, s nem engedte be őket a hivatalos szalonokra. Igy került sor 1874. áprilisában  -  150 éve  -  Monet, Renoir, Berthe Morizot, Manet, Sisley, Pisarro, Degas, Cézanne, Bazille stb. első közös kiállítására a híres fényképész Nadar műtermében. A tubusos festékek feltalálása lehetővé tette a szabadban festést, így leshetjük meg közvetlenül Monet háta mögött állva "Napfelkelte" ("Impressions, soleil levant") c. képének születését Le Havre kikötőjében, melytől az "impresszionisták" neve is ered. Ezen a néven eleinte gúnyolódásként emlegették a csoportot. 

   Hosszú lenne felsorolni a majd 1 órás séta minden mozzanatát (pl. egy igazinak érzett zápor illúzióját... Arról nem beszélve, mit érzett egy magamfajta tériszonytól szenvedő személy, miközben a háztetőkön sétálva gyönyörködött a panorámában...)

   Látogatásunk minden mozzanatát el se mondhatom, lényeg az, hogy feltöltődtem minden jóval, ami talán segíteni fog a továbbiakban egy darabig. Kártyáztunk is, ami egyáltalán nem mellékes.

Kókadozok...

    Úgy tűnik, a későnyári idő ki akar tartani legalább a születésnapomig. Szerencsére, éjjel lemegy a hőség 10° alá, hogy a ház lakója tudjon pihenni és a kertre is jusson harmat. Csak ne lenne tudatunk mélyén az a szolasztalgikus szorongás (félelem egy eljövendő katasztrófától (itt olvasható), amely idő előtt megmérgezi az ember életét, hogy még a jó időnek se tudjon örülni...)

   Felvettem a 2021. márciusa óta számított 6. oltásomat a Covid ellen, a legkisebb utóhatás nélkül. (Itt az évenként kétszeri oltást javasolják az idős és/vagy krónikus betegségben szenvedőknek  -  mindkettőt kipipálhatom). Körülöttem már sokan voltak betegek, de eddig sikerült megúsznom külösebben drasztikus elővigyázatosság nélkül (legfeljebb nem puszilkodunk, pedig itt a franciáknál nagy szokás). 

   Az az érzésem, hogy alig történik valami az életemben. Bár, ha jól megnézem, szinte minden napra jutott program : összejövetelből kettő is, egy mozi (nem tetszett igazán a film, de elmentem kedves barátnőm miatt, aki vígjátékra vágyott, velem ellentétben : újabban inkább meg- azaz felrázódásra van szükségem... Mostanában a nevetéstől is elment a kedvem) Szombat délután benéztünk Muriel barátnőmhöz, aki újabban nemcsak verseket ír, hanem textilképeket is fest és hímez! A múlt hétvége volt az ún. "Nyitott műhelyek" ideje, amikor is 2-3 napon keresztül képző- és iparművészek fogadják a látogatókat, akik néha munka közben is láthatják őket. Jó kis beszélgetés kerekedett a ház gazdájával és a jelenlevő, többnyire általam ismeretlen látogatókkal. Kicsit feléledtem tőle.

Marcoville tündérkertje

   Nem megy ki a fejemből a múlt csütörtöki kiállítás. Szeretném megfogalmazni az élményt magyarul is, bár franciául már tegnap megtettem, biztosan nem lesz szó szerint ugyanaz.

   Egy hete körül egyik barátnőmnél kávézgattunk, ő mutatta meg a kiállítás katalógusát, káprázatos fényképekkel. Azonnal megfogalmazodott bennünk a látogatás terve, hiszen a Cambrai nevű város csak 30 km-re van tőlünk.

   Nem ismertem eddig a kiállító művész nevét: Marcoville (Marc Coville). Kiderült, hogy kb. 40 év óta foglalkozik hihetetlen intenzitással a hulladék-anyagok, különösen az üveg, kevésbé a fémek felhasználásával. A reggel 10 óra már monumentális műhelyében találja, s 83 éves kora ellenére meg se áll egész nap. Megértem: ha az ember elmerülhet egy ilyen csodálatos, maga teremtette világban, az édenkert fái, angyalai és halacskái között, észre se veszi a fáradtságot, az idő múlását. Boldog, egyszerűen boldog. 

   Rajzolóként, díszlettervezőként kezdődött a pályafutása, de a 80-as évektől egyre inkább az üveg felé fordul. Előre megrajzolt formák szerint vágja fel, néha mozaik-kocka nagyságú darabkákból ragasztja össze a baobab fatörzseket több tonnás óriásokká, színezi, karcolja a több ezer darabból álló halbank égből aláereszkedő átttesző tömegét, melyek szinte csilingelnek a látogatók mozdulataira, halk kommentárjaira... Vagy csak képzelődnék? Mindenesetre jólesik az efféle képzelgés.

   A  17. sz-i monumentális barokk jezsuita kápolna mindkét oldalfala mentén színes üvegből kimetszett szűzek csoportjai álldogálnak, miközben fejünk felett számtalan átlátszó pufók angyalka ringatozik a mennyezetre függesztett láthatatlan szálakon. Varázslatos, mesebeli világ. A kiállítás címe: "Égi fény". Tudvalevő, hogy az üveg az egyik legcsodálatosabb anyag, a belőle készült tárgy, mű látványa a fény játékát követve állandóan változik. Él. Átengedi a fényt, visszatükrözi, meditációra invitál. Nem követel semmit, csak sejteti, hogy az álmok világa végtelen...

(a képek saját kis telefonommal készültek)

halbank

Édenkert

fatörzs üvegmozaikból

angyalkák

Fény

Február kitett magáért

    Február utolsó napjai... Hallgatjuk a híreket Ukrajna felől. Az itteni elnökválasztási kampányról szinte teljesen eltereli a figyelmet. Emmanuel Macron, aki egyben az EU elnökségét is ellátja 6 hónapig, szívesen mellőzte volna Putyin megmozduláást ráadásként. Mindenki visszatartja a lélegzetét: sose lehet tudni, mi lesz egy ilyen helyzetből, kiszámíthatatlan ellenféllel szemben.

   Itteni barátaim elárasztanak kérdésekkel: én ugyebár, 26 éves koromig másképpen voltam "programozva", talán jobban megértem a számukra alig érthető szituációt... Valóban: miután Putyin hatalomra került és először láttam egy felvételen végigmenni a piros szőnyegen, első gondolatom az volt, hogy ez az ember olyan, mint egy KGB-s tiszt! Arcán a legkisebb emóció sem tükröződött, akárcsak valami álarcon, s csak egyik karját lóbálva, mereven lépdelt a végetérhetetlen szőnyegen, akar egy automata. Kifürkészhetetlenül.

   Inkább felidézném az elmúlt hetet, különös tekintettel a szombat-vasárnapra. A hét végét a gyerekeknél töltöttük, kissé előbbre hozva Lucie 16. születésnapját.

   A nap mindvégig bőségesen árasztotta sugarait, amelyre mindnyájunknak nagy szüksége volt már. Igaz, hogy én a házukba belépve rögtön nagyot estem, megbotolva egy láthatatlan küszöbben. Ennek következtében sántikálva töltöttem a hét végét, pedig a gyerekek finom programokat szerveztek. Kezdve mindjárt egy vendéglői meghívással, majd onnan egyenesen a Vuitton Alapítványba mentünk, ahol a Morozov-gyűjtemény kilálítása zajlik több hónapja (olyan nagy volt az érdeklődés, hogy meg kellett hosszabbítani április elejéig). Először hagyta el a gyűjtemény Oroszországot. Titkos vágyam volt, hogy megnézzem, de nem akartam a gyerekeket ezzel is terhelni. François meglepetésként a Neten lefoglalt 5 belépőt, és én boldogan sántikáltam végig a jó 5 órás látogatást.

Van Gogh

   A Morozov testvérek óriási gyűjteményt hoztak létre a 20. sz. elején, főképpen Iván, a fiatalabbik testvér, elsősorbn a francia és orosz modern festők műveiből. A gyűjtemény a huszas évek elején állami tulajdonba került, s miközben Ivan Morozov egy faházikóban végezte életét, a műveket szétosztották az Ermitázs, a Tretyakov képtár és a Puskin Múzeum között. 

   Renoir, Cézanne, Derain, Bonnard, Gauguin, Degas, Lautrec, Van Gogh és még sokan, Szerov, Goncsarova, Koncsalovszkij, Szarjan, Vrubel stb. az oroszokat képviselve teszik ki a kb. 200 képből álló bemutatót. 5 szintet és szintenként több termet jártunk be és a végén két lábamból nem maradt más, csak az égető fájdalom érzése. Mégis úgy raktározom el az élményt, mint az idei év egyik legszebbikét.

Januárvég

    E hónapban, úgy látszik túlteljesítem a magamnak tett fogadalmat: havonta négy, de hetenként legalább egy bejegyzést írni a blogomra. Igy lett belőle az idei januárban öt!

   Azt hiszem, mindenki maga választja meg a beírások ritmusát. Lehet teljesen rendszertelenül, akár naponta többször is publikálni, majd több-kevesebb időre elhallgatni, néha hiányérzetet is hagyva magunk után... Mások  -  pillanatnyilag én is e csoportba tartozom talán  -  megpróbálják bizonyos rendszerességre, hogy ne mondjam "fegyelemre" szorítani magukat. Ilyenkor jut eszembe a naponta korláthoz álló balettművész rendszeressége, "hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból", pontosan abból, amit én évek óta elhanyagoltam pl. a rajzolás terén, s amit utólag fájdalmasan konstatálok is. A könnyedség, a spontaneitás, sőt, a virtuozitás kárára megy. A rajz területén a szem, az agy és a kéz közötti titokzatos, láthatatlan összekötő szál szakad meg egy időre. Természetesen újra feléleszthető, következetes gyakorlás árán.

   Csak azt akartam elmondani pár szóban, hogy szerettem ezt a szombat-vasárnapot. Azért hangsúlyozom a mások számára banális tényt, mert sokat ecseteltem már minden színben  a blogomon, mennyire viszolygok a magány hétvégi felfokozott érzésétől. Barátaim is sokat hallották már tőlem az örökös lamentációt, s megpróbálnak hét végén kimozdítani. Ellenállok, amíg tudok, végül beadom a derekam, hogy ne okozzak csalódást nekik.

   Szombat este La Fontaine 400. születésnapját ünnepelte egy 12 tagú színtársulat, melyben egy-két kedves ismerősöm is játszik. A franciák kisiskolás koruktól fogva fújják kívülről La Fontaine verseit, talán Petőfiéhez mérhetnénk hatásukat, bár tartalmukat tekintve semmi közük sincs egymáshoz. Nagyon jó ritmusban, eredeti rendezésben, fergeteges 2 óra volt!

   Vasárnap már déli 1 órakor elindultunk Lille-be (innen 50 km), ahol a múzeumban Goya képeiből és életének dokumentumaiból volt kiállítás. A képek között kettő nagyon ismerősnek tűnt már messziről: milliószor láttam a "Korsós lány" reprodukcióját, valamivel kevesebbszer a "Köszörűs"-t. A budapesti Szépművészeti Múzeum kölcsönzésében szerepeltek a kiállításon. 

   Még a nap is gyönyörűen sütött egész nap, ami szintén nagy ritkaság errefelé. Különben dúl az Omikron, bár az oltottak magas százalékának köszönhetően viszonylag kevésbé súlyosan. Megérjük-e vajon azt az időt, amikor már csak emlékként idézhetjük fel ezeket a nyomasztó éveket?...

Egy téli szombat délután

    

a csíkok rózsaszínek!

Megjártam a gyógyszertárat (hiába, mert nem volt szabad parkolóhely), a kenyérboltot, és ha már kibújtam nagynehezen az odúmból, gondoltam, elugrok  -  bár az ugrást magát nagyon is szimbolikusan kell értelmezni!  -  a kertészetbe, hogy helyettest keressek születésnapi ajándékomnak, mely úgy tűnik, kiadta a lelkét a nappaliban... Találtam is egy gyönyörűséges szobanövényt: haragoszöld leveleit rózsaszín csíkok teszik számomra egyedivé, sosem látottá... Mellékelek róla egy képet.

   Újból nekiláttam a rajzolásnak. Ujjaim nehezen engedelmeskednek a szem által rögzített látványnak. Pedig azelőtt majdhogynem magától ment! Eltűnt a virtualitás. Egy éve múlt, hogy nem vettem rajzszerszámot a kezembe. Pedig a mindennapi gyakorlat olyan fontos, mint a balettáncosnak a korlát vagy a zongorista ujjgyakorlatai... Hiába, az elmúlt évek sok kárt okoztak, sok romot hagytak maguk után. Mindig kényes pontom volt a motiváció, mint mindazoknak, kiknek sántít az önbizalma. Mire jó, minek?... Ha nem lehetsz Rembrandt, inkább ne is próbálkozz!... Verekedni pár négyzetcentis helyért a nap alatt, netalán kockáztatni megalázó kudarcélményeket, mire jó ez? Hetven éven túl, mire jó?... Pihenés kell már ennyi év után, nem pedig kockázatvállalás!

   Igen ám, de takaréklángon pihengetni élet-e? Nem jobb-e utolsó sóhajunkig vásárra vinni bőrünket, kockáztatni értő vagy igazságtalan ítéletet, érezni az élet lüktetését szívünkben, még akkor is, ha borsos árat kell érte fizetnünk.

   Eddig jutottam a töprengésben, s amikor újra elolvastam, hirtelen eszembe jutott sok szenvedő embertársam, aki mást se kíván, mint szabadon lángolni, minden félelmet mellőzve száguldani céljai felé, de nem teheti... Minden együttérzésem az övék.

Fekete tűzgolyók alatt

    Szép kiállítást terveztek a tavasszal a Louvre-Lens (a Louvre északra kihelyezett "fiókja"), tőlem kb. 1 órás autóútra található múzeumában. Barátaimmal rendszeresen  látogatjuk a kb. évente kétszer rendezett tematikus kiállításokat. A március 25-re programozott "Soleils Noirs", azaz "Fekete Napok" (a Nap, mint égitest értendő) azonban az ismert okok miatt csak most, július elején nyílt meg, s már 4-én útra is keltünk három barátnőmmel.

   A téma a fekete szín volt, melyet a századok során előszeretettel használtak a művészek kifejező eszközként. De a rendezők nemcsak emiatt választották, hanem azért is, mert vidékünk, Észak-Franciaország  identitásának fontos összetevője a fekete szén, gazdagságának és nehéz sorsának megalapozója. A bányák bezártak a múlt század végén (az utolsó ideérkezésünkkel egyidőben, a 90-es évek elején), de sokan tanúskodhatnának még az akkori életről, hacsak a szilikózis nem végzett velük idő előtt. A múzeum maga is egy valahai tárna helyén épült, csillogó üvegkalitka a fekete talajon, melyet lassan benőnek a karcsú, frissen zöldelő fák, bokrok...

   Szín-e valójában a fekete, vagy annak hiánya? Esetleg az összes szín keveréke?... Szimbolikus értelemben az éjszaka és annak minden rejtett veszélye, a tudatlanság, a sötétség, esetleg a halál megtestesítője volt évszázadokon át. A kiállítás ilyen tematikus csoportosításban  -  és nem kronológikus rendben  -  vezet végig bennünket a fekete szín, mint kifejezőeszköz történetén. A 150 kép és szobor elgondolkodtat: a 16-17. sz-i szigorú, sőt olykor zord ünnepélyeségű spanyol, németalföldi portrékon pl. a súlyosan hímzett fekete ruhák a gazdagság, a hatalom jelképei voltak, mert csak igen kevesen tudták megszerezni a ritka kelméket (nehéz volt a fekete szín előállítása!). A romantika korszaka a túlajzott érzelmek drámai kontrasztjának kifejezésére használta előszeretettel a fekete színt.  A 20. sz-ban viszont Kazimir Malevitch, Hantai Simon és Pierre Soulages képeiben önálló elemként jelenik meg. A 100. évét taposó, és még mindig alkotó Soulages két monumentalis képén a fekete szín életre kel: az egyenetlen vastagságú, jobbra-balra dőlő ecsetnyomokon a fény megtörik és a néző mozgásától függően, változó képet teremt...

a magyar származású Hantai Simon

Pierre Soulages

   

    

Elgondolkodtam a kiállítás címén: "Soleils noirs"... Vajon mit fejez ki ez az oximoron az ellentétes töltésű két szó összekapcsolásával? Számomra talán azt, hogy a gyász, a bánat, a csüggedés és az éltető, ragyogó Nap kontrasztját hogyan oldja fel a művészet mindenható ereje...

   Visszatérve, Martine barátnőnk finom vacsorával toldotta meg az élvezeteket, amihez én egy almás süteménnyel járultam.

Matisse, a "másik Henri"

   Furcsa véletlen folytán nem egészen 1 hónap alatt már a második Henri névre hallgató festő-óriásnál tettem tegnap látogatást. Ezúttal Henri Matisse-ról van szó, aki innen kb. 25-30 km-re született 1869. utolsó napján a Cambrai melleti Le Cateau városkában. A megyei kulturális szervek kb. 15 éve szép múzeumot rendeztek be a festő szülőföldjének adományozott munkáiból, de műveinek jó részét pl. Nice-ben láthatjuk (a világ nagy múzeumait nem számítva), ahol 1954-ben meghalt.

   A múlt század első felének meghatározó művészei közé tartozott, Cézanne, Gauguin, Picasso, Van Gogh társaságában. A kiállítás nem az egész életművet akarta átfutni, hanem arra koncentrálódott, hogyan lett a hajdani jogászból, szinte véletlenül, korszakalkotó festő.

   A család nemzedékek óta a vidék textiliparát űzte; gyerekkora óta színes textíliák között élt és vonzásuk élete végéig elkísérte. 20 éves is elmúlt, amikor a festészettel kapcsolatba került egy betegség utáni lábadozás alkalmából (akár Frida Kahlo vagy Jean-Michel Basquiat). Apja kívánságára jogász lett, bár a festés nem hagyta többé nyugodni. Párizsba ment, ahol a legnagyobbak festőiskoláit látogatta (Bourdelle, Gustave Moreau stb), a Louvre-ban nagy mesterek képeit másolta, ami tuvalevőleg szilárd alapokat teremt. Kezdettől fogva arra törekedett, hogy titkaikat megfejtse és a maga módján interpretálja.

   A század elején a Riviérán telepszik le. A napfény, a színek tobzódása teljesen átalakítja festői látásmódját, akárcsak Gauguin, Van Gogh vagy pl. később Nicolas de Staël esetében. Sokat utazott, mindez csak gazdagította érzésvilágát. Fokozatosan a minimalista látásmódra törekszik, a rajz átad minden helyet a színeknek, és a másik Henri (Toulouse-Lautrec) módján ő is felkiálthat: 'Végre nem tudok rajzolni!"

   Végül néhány kép azokból, melyeket a kiállításon fényképeztem szerényen:

Toulouse-Lautrec képei között

   Túléltem az elmúlt hetet, kicsit cseppfolyós állapotban ugyan, makacs visszérgyulladással, vállfájással, fáradtan, de túléltem! Sőt, nem sajnálom a plusz erőbedobást, amit kívánt tőlem, nem éppen a legjobbkor, de bőven kárpótolt érte.

   Szombatra nagyméretű tiltakozó felvonulást hirdettek a szakszervezetek a kormány nyugdíj-tervezete ellen. Ezért nem mertem vonattal menni Párizsba, mert nem volt biztos, hogy az utolsó pillanatban lesz-e vonatom oda-vissza. Másrészt pedig, bár fiam felajánlotta, hogy eljön értem a pályaudvarra (Gare du Nord), amelyet békésebb időkben is nehéz autóval megközelíteni, nem akartam még hét végén is ezt a plusz terhet rátenni. Inkább úgy döntöttem, hogy autóval megyek. 

   Vasárnap reggel 10-kor elindultunk Párizs szívébe, a Grand Palais-ban rendezett nagyszabású Toulouse-Lautrec-kiállításra. Kicsit féltem a több mint egy órás tiporgástól, bár pontos időre lefoglalta a fiam a belépést, sorban állni nem kellett, de a termekben alig lehetett a képekhez hozzáférni, s méginkább előttük révedezni. Két szinten  -  s mindegyiken több teremben is  -  egészen nagy terjedelemben adott képet a kiállítás a festő rövid életű munkásságáról, a tehetséges kamasz első képeitől az érett művészig.
   Nem részletezem Henri de Toulouse-Lautrec életútját, belefér e két dátum közé : 1864-1901. Öröklött betegsége miatt (a szülők többrendbeli rokonházassága folytán) nem lépte túl a 152 cm magasságot, de tehetsége óriássá tette a 19. sz-i festészetben. Bár 37 éves korában elvitte az alkohol és a szifilisz, több mint hétszáz festmény és majd ötezer rajz maradt utána, nem számítva a litográfiákat, akvarelleket és a plakátokat.
   Amikor a délvidéki Albi városából Párizsba ment alig 20 évesen és belevetette magát a 19. sz. végi bohém művészvilágba, a kabarék, bordélyházak világába, ahol rengeteg modell állt rendelkezésére, s a prostituáltak között meleg fogadtatásra talált: engedték bepillantani "munkájuk" kulisszái mögé, valósággal kényeztették... 
   Tudvalevően (mert már többször is ecseteltem) hozzám rajzai állnak közelebb, éppúgy, mint Egon Schiele esetében is. A csodálattól megrendülve hosszasan álldogálltam egy-egy rajza előtt, szinte "átéltem" a pillanatfelvételként néha alig feldobott, s mégis oly csodálatosan pontos kontúrokat, az alig jelzett fekete kesztyűt vagy fekete harisnyát, a bonyolult pózokat, melyek közül valószinűleg néhányat fényképfelvétel előzhetett meg. S Agnès, a menyem nagy örömet szerzett spontán megjegyzésével, amikor azt mondta, hogy én is efajta rajzokat csinálok... Hát igen, válaszoltam pironkodva, csakhogy az én nevem nem Toulouse-Lautrec...

a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött kép

Böngészde

   Tegnap megírtam francia blogomon, hova vezetett a böngészés fényképeim között: vissza Isztambulba. De miért is merültem bele  -  a véletlenre bízva magam  -  az efajta idővesztegetésbe? Mert szerettem volna írni valamit, de nem volt témám. Igen, az írás vágya, mint már említettem, nálam legtöbbször megelőzi a témát...

   Volt egy másik oka is: nem annyira nosztalgia, hanem menekülés a jelenből az egyre távolodó múltba, ahol még nem volt gyakori vérvétel, jódos kontraszt-anyag, amelytől forróság önt majd el tetőtől talpig egyetlen pillanat alatt, miközben lassan becsúsztatnak a gép szűk hengerébe, s felmondod magadban törökül az általad ismert gyümölcs-neveket, esetleg elszámolsz a végtelenig ugyanezen a szép nyelven, hogy gyorsabban teljen az idő... S míg emlékezeted 30 éves bugyraiban kutatsz, legalább nem gondolsz a vizsgálat eredményére.

   Nos, az alábbi fényképre bukkantam  -  minősége akár a homályosuló emlékezet  -,  1990. májusában készült. Az isztambuli Francia Intézet kiállító termében várok második s egyben utolsó kiállításom megnyitójára. Főleg tusrajzok szerepeltek a tárlaton, melyeket a város különböző részein készítettem : kis szétnyitható "sámlin" letelepedtem temetőkben, dzsámik hűs imaszőnyegein, a Galata tornyának lábánál, a Boszporusz partján vagy a zsibárusok utcáján és még annyi más kedvenc és meghitt helyemen. Szerettem Isztambult! Még most is nosztalgiával gondolok a város hangyaboly-hangulatára, melyben úgy szerettem elmerülni! 

   A képen 42 éves vagyok. Dívott a válltömések divatja  -  ma már meglehetősen groteszk hatást kelt, de akkoriban mást nem is lehetett kapni. Azóta nemcsak a válltömések tűntek el, hanem az én 38-as méretem is...

vertelandrea.hu

   Régi álmom vált valóra idén augusztus elején : elmentünk Gödre, hogy meglátogassuk Vertel Andrea kerámikus csodakertjét, ahol legtöbb kerámiáját állítja ki természetes környezetben (ahogyan a címben szereplő weboldalán megnézhetők). 

   Régóta gyűjtögetem darabjait, Szegeden a néhai Képcsarnoknál, Pesten a belvárosban bukkantam rájuk. Mivel várhatóan egyre kevesebbet fogok majd utazni, gondoltam, megajándékozom magam néhány darabbal, hisz az is lehet, ez lesz rá az utolsó alkalmam. 

   Előre megbeszéltük telefonon a péntek délelőttöt és nem kis kerengés után megérkeztünk  a Hét vezér utca 15. elé. Vékony kis asszony fogadott bennünket és jó félóráig hagyott a kertben, a butikban, a falakon, a fűben, a legmeglepőbb zugokban megbújó kerámiák között bolyongani, válogatni. Megvallom, nehéz volt a válogatás, legszívesebben majdnem mindet elhoztam volna! Andrea nem segített, egy szóval sem unszolt, csak csomagolta szorgalmasan a kiválasztott darabokat és írta sorban az árakat egy füzetbe... Francia családtagjaim csodálkozva meg is jegyezték, hogy nagyobb beszédességgel, több kereskedői mosollyal sokkal nagyobb forgalmat bonyolíthatna le! Probáltam védeni : fő dolga a tervezés, gyártás, nem pedig az eladás...

   A bárányka számára hoztam egy (kisebb) madarat társnak, hogy ne unatkozzon. Iróasztalom polcára is került egy furcsa madár. Három másikat falra lehet erősíteni : még keresem nekik a helyet. Nem beszélve 4-5 kisebb figuráról, melyeket ismerőseimnek hoztam ajándékba.

Nem mindennapi szombat délután

E. Schiele

   Hetek, talán hónapok óta készülök erre a napra: mióta megtudtam, hogy október 5-én megnyílik a Schiele - Basquiat kiállítás a Vuitton Alapítvány múzeumában Párizsban, a Bois de Boulogne zöld ölében. Schiele már évek óta egyik kedvenc festőm, Basquiat-t csak "messziről" ismertem, talán mióta meghalt a 80-as évek végén.

   Fiam előre lefoglalta az időpontot, a jegyeket a Neten, így nem kellett végigállni a száz métereken át kígyózó sorokat. Rengetegen voltak, minden korosztály, de legtöbben talán mégis a fiatalok. Daniel kölcsönadta a botját, erre támaszkodva botorkáltam végig a 4 szintet. Előnye, hogy a teremőrök különleges figyelemmel vettek körül, kalauzoltak kérés nélkül is a termekben!

Jean-Michel Basquiat

   Egy szintet szenteltek Egon Schiele műveinek, főleg a rajzainak, aminek külön örültem. Régóta az volt az érzésem, hogy őt a festés kevésbé izgatta, mint a rajz, a gyors, spontán, villanó skiccek  -  mintha csak abban a bizonyos "flow"-ban tudott volna alkotni, efemér, zseniális megérzéseket (kb. 300 festménye maradt fenn, 3000 rajzzal szemben). Osztoztam vele ebben a mély meggyőződésben, titkos támogatásnak vettem részéről, örültem, hogy egy ilyen egyedülállóan zseniális "meteor" igazol engem a mindennapi küzdelmemben, hogy elismertessem a rajz iránti vonzódásom jogát! A rajz műfaját ugyanis legtöbben nem veszik komolyan: amolyan kis firkálásnak tekintik, legfeljebb az "igazi mű", a festmény előkészítése ad neki bizonyos létjogosultságot! Engem valósággal megigéz...

Basquiat 

   Három másik szint Jean-Michel Basquiat birodalma. Vele "élőben" először szembesülök. Be kell vallani, hogy a találkozás eleinte sokkoló hatású, még Schiele után is. Sokszor monumentális méretű képein először is a színek "kebeleznek be" bennünket, majd a zsírkrétával húzott vonalak, feliratok. Figuráiban elsősorban a csontvázat látja az ember, a koponya fogai egyformán vicsorognak, az arc kifejezése nem változik, a szemek üregei mereven néznek velünk szembe. Kezdetleges "gyerekrajzok" stílusábol alkot színes, hol fenyegető, hol provokáló világot, a 20. század végi nagyváros, New York világát.

   Mindvégig érezhető a két festő rokonsága, nemcsak abban, hogy mindkettő 28 éves korában halt meg és a néző akartalanul is az "éhen maradottság" érzésével viaskodik: vajon mivel maradtunk szegényebbek? Főleg abban rokonok, hogy újat, ösztönösen újat teremtettek. Az ő valóságuknak nem sok köze van ahhoz a realitáshoz, melyhez a mindennapi ember keresi a hasonlóságot. Ők nem másoltak, hanem egy másik valóságot teremtettek saját tekintetük, megérzéseik prizmáján átszűrve azt. De ehhez már nem elég a vágy, hanem zsenialitás szükségeltetik. Nekem marad a vágy...

Basquiat

Csendes vasárnap

   Csendes vasárnap délután. 

   Még a forgalom is leállt, tán a garázsban szunnyadnak az autók, esetleg elmentek pár napra valahová, hiszen most kezdődik a két hetes őszi szünet.

Louis Vuitton Alapítvány

   Gyönyörűen süt a vénasszonyok napja, kiadja utolsó erejét, hiszen tudja, hogy ideje lejáróban van. 

   Lassan árnyékos mély kút lesz a kert a falak mögött, olyan alacsonyan jár a nap, hogy nem tud besütni tavaszig. A terasz is árnyékba borul, el lehet pakolni a napernyőt legalább fél évre. Ez a dolgok rendje, hiába lázadozik ellene bárki. 

Tegnap megnéztem egy jó órás dokumentumfilmet az Arte csatornáján Jean-Michel Basquiat, a híres amerikai festő rövid életéről. (Október eljén nyílt meg a kiállítása Párizsban, azt készülök megnézni a jövő hét végén.) Bár régóta tudok róla egyet-mást, de "élőben" látni monumentális képeit mégis más lesz! Az 1980-as évek elejétől fedezték fel a falakra festegető tizenéves kamaszt (anyja Porto-Rico-ból, apja Haïti-ból származott), hamarosan meteorként robbant be a modern New York-i under-ground festő-körökbe, maga Andy Warhol vette szárnyai alá. Valódi ösztönös festő volt, teljesen tudatában nagy tehetségének. Hamarosan milliókat keresett és kerestek rajta a gyűjtők is. 28 évesen heroin over-dose áldozata lett...

   

   

Talán nem véletlen, hogy ugyanaz a múzeum (Fondation Louis Vuitton), egyidőben állítja ki Egon Schiele képeit is. Ő is 28 évesen halt meg 1918-ban, a spanyolnátha áldozataként. Fél évszázaddal előbb szintén forradalmasította a festészetet. Az ő képei 2016-os nyaram óriási élményét jelentették a bécsi Leopold-múzeumban.
(itt olvasható)

   Na tessék: a csendes, majdnem teljesen néma vasárnapi hangulatot teljesen felforgatta  a két forradalmi festő... Alig várom már a jövő hét végét!

Elhatározások

   Annie csak 2-3 évvel jár előttem. Az idei tavasz elvitte a férjét, aki évek óta viaskodott a rákkal (az ember valahogy azt képzeli, hogy egy orvos védettséget élvez a betegségekkel szemben  -  pedig nem). Már több, mint 20 éve ismerem, festőcsoportunk tehetséges akvarellistája volt, de pár éve kilépett. Nemrég újra felvettük a kapcsolatot a Facebook jóvoltából és néha összejövünk. 
   A múltkoriban összehozott 3-4 belga festőismerősével és együtt néztünk meg egy kiállítást egy közeli belga városkában. Nosztalgikus hangulatban sétálgattam a képek között, melyek mindig "alkotói lázat", de legalábbis vágyat ébresztenek bennem... Mióta a betegség "mókuskereke" elragadott, mindössze egy rajzot sikerült kipréselni magamból januárban, ahhoz is majdnem 2 hét kellett, s ráadásul nem voltam teljesen megelégedve az eredménnyel. Ezért jutott szinte egyszerre mindannyunk eszébe a gondolat: mi lenne, ha kis műhelyfélét szerveznénk magunknak? Olyat, amelyben mindenki szabadon, saját világának megfelelően csinálja, ami éppen megihleti. A műhely viszont arra való, hogy lehetővé tegye annak a ösztönző, inspiráló energiának az áramlását, melyet mindenki megtapasztalt már, aki dolgozott hasonló körülmények között. Én pl. nem vagyok magányos "alkotó", elég hitvány remete lett volna belőlem, akiből a magány nem sok nagy gondolatot képes kifacsarni. Annál inkább az effajta áramló energia.
   A rajzoláshoz is kellenek ujjgyakorlatok. Minél többet műveli az ember, annál jobban kifinomulnak az ehhez szükséges érzékei. Mi tagadás, az enyémek eltompultak egy kicsit a hosszú kényszerpihenő alatt... De elhatároztuk, hogy minden szerdán összejövünk Annie-nál. Van, aki 30-40 km-ről jön, én autóval 5 perc alatt ott vagyok!
   Tegnapelőtt volt az első alkalom, reggel 10 és d.u. 4 között (az idő sem kötött, lehet tovább is maradni, de mindenki kimerült egy kicsit). Íme az eredmény (természetesen újra fogom kezdeni, mert a hosszú kiesésnek megfelelően nem lett teljesen kielégítő...):

Történelem innen vagy onnan...

   Nézegetem a facebook-on a fényképek mai adagját, melyet a néhai "Film, színház, muzsika" kedvelőinek csoportja publikált... Valaha én is hűségesen megvettem: választék nem volt, csak ez az egyetlen kínálat. Kamaszkoromban tájékoztatott a filmes és színházi világ eseményeiről, főleg a hazairól, persze, de cseppekben a külföldiekről is. Nem volt akkoriban szükség konkurrenciára, a lapok, magazinok nem a versenytárstól féltek, hanem a cenzúrától.

   Több, mint 40 év választ el az akkori aktualitásoktól. Az általam ismert színészek legtöbbje halott. Egy-egy fénykép felidézi fiatal arcukat is: egy részük kortársam volt. Sokan nyilván elkísérhették őket a sírig, lassú öregedésüket meghitten követve napról napra. Emlékeimben fiatalon maradtak meg, ígéretes, szép, kezdő tehetségeknek.

  Az akkori érett gárda, a már akkor nagyok, a színészkirályok és királynők eltűnése az élet nagy süllyesztőjében kevésbé rendhagyó, majdnem magától értetődő: ez a dolgok rendje... Hiszen jóval öregebbek voltak nálam! A Kozák Andrások, Tahi Tóth Lászlók viszont csak pár évvel előztek meg, megszólaltatva egyúttal a riasztó csengőt...

   S végül előttem egy ismeretlen nemzedék, akiknek a neve semmit sem mond számomra, legfeljebb azt, hogy szülőhazám történetének egy egész generációs darabja kiesett az én privát  történelmemből...

Kis kiruccanás - nyári előzetes

a Vivenel-ből

   A múlt szerdán egynapos kiránduláson vettem részt a Múzeumbarátok körének szervezésében, busszal, az innen kb. 150 km-re levő Compiègne és Chantilly városokba. A cél az "Heures italiennes" ("Itáliai órák") cím alatt megrendezett kiállítási sorozat néhány eseményének megtekintése volt. A sorozat egész éven át fut, az északi régió (Picardie) több városa is részt vesz benne, gazdag múzeumi anyagával.

   Most jártam először mindkét városban. Az első megálló Compiègne-ben volt, megnéztük Antoine Vivenel 19. sz-i híres műgyűjtő többszáz rajzból álló anyagának tört részét, melyek legrégebbi darabjai a 15. sz-ból származnak. Vivenel egyszerű kőműves dinasztia utódaként kezdte, de tudásszomja, tehetsége egyre feljebb vitte pályáját és Párizs egyik leghíresebb 19. sz-i építészeként fejezte be. Közben (ókori görög vázáktól, szobroktól kezdve középkori, reneszánsz és későbbi festményeken keresztül) óriási műgyűjteményt halmozott fel, melyet szülővárosára, Compiègne-re hagyott. Ebből néztük meg az olasz mesterek rajzaiból a válogatást.

Chantilly  -  a kstély

   Eztán jött a "hab a tortán" (a francia úgy mondja: "a cseresznye a tortán"  -  "la cerise sur le gâteau"), Chantilly. (Akaratlan volt részemről a szójáték, pedig a tejszínhab neve franciául: "crème Chantilly!"...) Már régóta szerettem volna megnézni a híres kastélyt, főleg utolsó hercegi lakójának csodálatos gyűjteményét. Az utolsó francia király, Louis-Philippe ötödik fiaként született Henri d'Orléans, duc d'Aumale egyetlen célja a forradalom alatt lerombolt kastély újjáépítése, szépítése volt, melyben elhelyezhette híres gyűjteményét. A "régi" (az impresszionistákat megelőző) festmény-gyűjteménye a Louvre után a második helyet foglalja el Franciaországban.

   Kalauzunk az olasz gyűjteményt kommentálta, de utána bejárhattuk a többi termet is.

  

Három Rafaello, Lippi, Dürer, Michelangelo, Delacroix, Watteau, Poussin stb... néztek ránk a falakról...

   Mit mondjak? Este fél 9 felé értünk haza. Alig álltam a lábamon, de az élmény egy ideig táplálni fog, az biztos!

   A képek a telefonommal készültek, igencsak közepes minőségben. 

Rákattintva megnagyíthatók...

Rodin

   Tegnap megnéztem az új Rodin-ról szóló filmet, mely a cannes-i filmfesztivállal egyidőben jelent meg a mozikban is. Még élénken emlékszem az előző filmre, melyet Bruno Nuytten forgatott "Camille Claudel" címmel, a felejthetetlen Isabelle Adjani-val a címszerepben, s melyben Rodin-t Depardieau alakította, szintén rendkívül szuggesztíven. 

   Nem akarom összevetni a két filmet, egészen más koncepcióról van szó mindkettőben. Inkább magáról Rodin-ről beszélnék, hogy miért tartom rendkívüli zseninek, a modern szobrászat megteremtőjének.

   Mindenki ismeri az agyonra koptatott "Gondolkodó ember"-t és a "Csók" szerelmespárját is... Emlékszem az óriási érzelmi letaglózásra, melyet az első alkalommal éreztem, szemben egy "élő" Rodin-szoborral... "A Calais-i polgárok" szoborcsoportjáról van szó, mégpedig egy hűvös szeles napon Calais főterén. Alig bírtam továbbmenni. Mert tényleg élnek. A gyerekekkel tervezzük a jubileumi kiállítás megtekintését a Grand Palais-ban, melyet halálának 100. évfordulójára rendeztek meg.

   Egyik legzseniálisabb  -  ha nem a legzseniálisabb  -  alkotása számomra a Balzac-emlékműve, mely forradalmasította az addigi akadémikus szobrászatot: mondhatnám, felrobbantotta a szabályait. Azt vallotta, hogy számára az elsőrendű ihletforrás maga az élet.

 

   Ez engem mindig megnyugtatott, furcsa módon, nem mintha poros nyomába léphetnék, hanem mintegy igazolásul: ha Rodin-nek szabad! Merthogy engem is ez izgatott legjobban... Hallatlan erő, energia árad a műveiből, valósággal megfélemlítenek, közelükben egészen parányinak érzi magát az ember... Átérezzük a lázat, amely állandóan arra hajtotta, hogy a lényeget ragadja meg: "az igazat mondd, ne csak a valódit" mondaná József Attilával... Nem érdekelte a síma hasonlóság a Balzac figurában sem, mégis igaznak érezzük, mert éppen  a hasonlóságon megy túl.

   Halála előtt néhány évvel lediktálta testamentumát, melyet csak eltűnte után lehetett nyilvánosságra hozni. Rövid részlet a meglehetősen hosszú szövegből:

"...Soyez vrais, jeunes gens. Mais cela ne signifie pas : soyez platement exacts. Il y a une basse exactitude : celle de la photographie et du moulage. L’art ne commence qu’avec la vérité intérieure. Que toutes vos formes, toutes vos couleurs traduisent des sentiments."

... Fiatalok, legyetek igazak. Ez nem jelenti azonban, hogy legyetek laposan pontosak. Létezik alantas pontosság: a fénykép vagy a gipszöntés. A művészet csakis a belső igazsággal kezdődik. Azzal, ahogyan formáitok, színeitek az érzelmeket tükrözik.