A karantén enged a szorításból...

   Hétfő óta jön az eső, megy az eső, legalább 10°-ot zuhant a hőmérséklet. Kellett a kertnek, az is igaz. Nekünk is kellett, hogy kimossa a levegőből a sok tavaszi köhögtető virágport. Mert ugyebár, nem nagyon illik köhögni manapság nyilvánosság előtt, hisz rögtön gyanakvó tekintetek fordulnak feléd, hogy azonnal futva meneküljenek... Jaj az allergiásoknak! Gyanúsak. Hát még ha maszk sincs rajtuk, se kesztyű, se bukósisak, se páncél, se... 

   Kedden bejelentette a miniszterelnökünk, miképpen akarja a kormány megoldani, legalábbis oldozgatni a karanténból fokozatosan történő kilépést, hiszen rengetegbe kerül a sok millió kényszerből nem dolgozó ember, akiknek az állam biztosítja (eladósodásból) fizetésük 85%-át, s így munkahelyüket... Immár csaknem 2 hónapja. Van, aki szeretne szabadulni a kis lakásokban egymás hegyén-hátán élő családtagoktól, (gyerekektől főleg), akiknek 24/24 órás jelenlétéhez nincs szokva. Szabadság, változatosság után áhítozik mindenki. Mindenki?... Nem is olyan biztos.

   A hír hallatán nem fogott el lelkesült fellángolás. A két hónap alatt átélt stációk sokkhatásai fásulttá tettek. Az ország egyik legfertőzöttebb vidékén lakom. Egyedül, senki nem lépte át a küszöböt, én se mentem senkihez. Telefon, face time, hogy egymást lássuk, halljuk néha, de elérhetetlen messzeségből. Kb. 10 naponként elmentem bevásárolni egy hypermarketbe, ahol legalább könyveket is láttam, esetleg vehettem volna magamnak egy szép kis kávéscsészét, csak úgy, kedvcsinálónak. De a kedvnek nyoma veszett.

   Időm rengeteg van. Mégis sterilen, passzívan ténfergek benne: a motiváció hiányzik, hiszen minden tér- és időviszony elmosódott körülöttem. Sokszor a telefonomra kell pillantanom, hogy megtudjam, milyen nap is van ma... Még a holnapit se kell megterveznem, hiszen olyan lesz, mint a többi. A távolabbiakról ne is beszéljünk, hiszen maga a jövő van megkérdőjelezve idestova hónapok óta.

   Május 11. körül szabadabbak leszünk. A boltok egy része is kinyit. Újra jár majd a villamos. A gyerekek egy része visszamehet az iskolába. Maszkban, mint mindenki. Menyem édesanyja nekem is ajándékozott egyet, saját készítésű, szabvány szerinti, és mosható. Egyik barátnőm már tervezi a kerti uzsonnát a legközelebbieknek. Betartjuk a távolságot, sőt, a maszkot is csak leeresztjük az állunk alá, amíg a süteményt megesszük, a teát kávét megisszuk. És főleg, visszatér egy bizonyos közelség illúziója, a képernyő válaszfala nélkül. 

(a kép a Netről)

"Mécses helyett", mondaná Szabó Magda...

   ... valószínűleg sokkal-sokkal jobban. Én csak röviden. Minek terjengjek túl, hiszen magánügy és immár nem is olyan friss: ma 7 éve, hogy meghalt Anya. 

   Nemcsak ezen a napon jut eszembe, hanem úgy is mondhatnám, hogy ritka az a nap, amikor nem jelenik meg gondolataimban, esetleg sürgetően: jaj, még nem telefonáltál!... esetleg: "hogy is mondjak el a telefonban, a végsőkig enyhítve, egy-egy új nyavalyát, hogy ne essen kétségbe és akkor kettőnk terhét kelljen cipelnem..." 

   Az sem ritka, hogy ébredéskor, még félálomban óva intem magam: "csak óvatosan, ne csinálj zajt, hiszen anya ott alszik a szomszéd szobában..." 

   Épp ma mondta egyik írogató barátnőm, aki most jár az én akkori cipőmben, bár nincsen anyja és közötte a nagy távolság, egy városban laknak: "La mère nous tient parfois en otage..." vagyis: "Előfordul, hogy az anya túszként tart bennünket fogva..." 

a tiszaparti strandon az unokákkal

"A szív hídjai", mégegyszer

   Mindennapjaink egyhangúsága  -  főleg az egyedül "raboskodóké", akik másoktól se nagyon várhatják hangulatuk pillanatnyi feldobódását  -, a médiák ömlesztett rossz hírei szorongást keltenek. A TV hiába igyekszik a nemzedékeken át évtizedek óta rongyosra közvetített vígjátékok újra szolgálásával feledtetni a morózus hangulatot, gondolván, hogy egy újszülöttnek minden vicc új... 

  Épp ezért tűnt fel a programban pár napja "A szív hídjai" című amerikai film, amit ugyan már láttam egy párszor, mindannyiszor hiába próbálva ellenállni a kísértésnek. Ezúttal is beadtam a derekam: ki tudja, úgy lehet, jót tesz majd egy kis érzelmi tsunami, még ha csak közvetetten is (a közvetlent talán ki se bírná gyengülő szívem, bár háziorvosom a minap azt rebesgette előttem, hogy az öregek otthonában, 80-on jóval túl is születnek elsöprő szerelmek!...). Az efféle katarktikus könny-áradat (ami, ugye, el nem maradhat) után újjaszületik az ember: először is, a film idejére elfelejti a koronavírus tragikusan prózai hangulatát, az ellentmondásos információ-özönt, a lappangó félelmeket, a fásultságot... 

   Clint, a valahai sohasem mosolygó magányos cowboy, aki gyorsabban lőtt, mint saját árnyéka, öreg korára mint színész-rendező varázsol el bennünket feledhetetlen hangulataival, felkorbácsolt érzelmi kitöréseivel. Francesca és Robert...Egyikük se fiatal már, mégis felülnek az érzelmi körhintára, mely éveket sűrít 4 napba: a véletlen találkozást, a félénken közeledő bájolást, a szenvedélyek ellenállhatatlan kitörését és az elválást... Győz a józan ész, mely oly könyörtelen tud lenni. Francesca sejti is, hogy egy ilyen intenzitású szerelem nem tudna ellenállni a hétköznapoknak és inkább azt a megoldást választja, hogy kincsét örökre elrejti szíve mélyén, s ide menekíti álmait...

   Sokszor elgondolkodom rajta, vajon miért is facsar belőlünk könnyeket egy-egy filmbéli jelenet, többnyire ugyanazon a ponton, ellenállhatatlanul? Jól tudjuk, hogy valamiféle érzelmi rezonanciáról van szó. Ezt próbálom tetten érni magamban is...

Húsvét...

   Ötödik bezárt hetünket kezdtük meg ma. Létezésünk idő- és térbeli határai  lassanként elmosódnak, s éppen emiatt egyre nehezebb a jövőbe vetíteni magunkat  -  olvasom ma egy fizikus tanulmányából. Kicsit megnyugtat, hogy amire már egy jó hete magam is ráébredtem, a körülmények normális fiziológiai-pszichikai hatásának eredménye és nemcsak én vergődök ilyen felemásan légüres térben. Az is lehet, hogy még élesebben felvetődik a kérdés, ha egyedül él az ember, és senki sem szolgál közvetlen támpontul a kiigazodásban.

   Vettem egy nagy csokoládé tojást és "elrejtettem" a kerti virágok között, ahogyan a nyuszi szokta még azokban a boldog időkben, amikor a fiam s később két lánya is kicsik voltak és boldog izgalommal kutattak a csokoládé tojások, harangok és nyuszik után a kertben... Persze, könnyű volt megtalálnom a dobozt és megmosolyognom magam e naív beállításban, mely a szituáció szomorkásan nevetséges paradoxonát volt hívatott igazolni... 

Korlátok között egyedül

   Negyedik hete vagyok majdnem bezárva. Azért majdnem, mert néha-néha megnyílik a ketrec ajtaja és ki is léphetek rajta, előre programozva a "szabadságot", egy papírlapon minden alkalommal napra, sőt órára pontosan jelezve, mikor és milyen célból (melyek 7 pontban vannak engedélyezve) hagytam el a szobafogságot. A végén már annyira beidegződik a korlátozás,  a veszélyérzet, hogy nincs is kedvem elhagyni házi börtönömet, hacsak nem muszáj.

   Francia blogomon épp ma ecseteltem, hogy ez a természetellenes szituáció egy régi, de manapság nagyon időszerűen ható Alain Resnais filmet juttatott eszembe, melyet 1980-ban mutattak be és már akkor is nagy hatással volt rám. Francia címe "Mon oncle d'Amérique", vagyis az "Amerikai nagybácsi", nem tudom, játszották-e annak idején Magyarországon és ha igen, milyen címen. Mi akkoriban Nyugat-Berlinben éltünk már negyedik éve 3 éves fiunkkal. Kalitkánk aranyból volt...

   A film Henri Laborit professzor elméletét hivatott illusztrálni, patkányokkal lefolytatott kísérleteit egyidőben emberi sorsokkal is szemléltetni. Mi történik pl. egy ketrecbe zárt patkánnyal, mely egy idő után rájön, hogy nincs kiút, a harc és bármilyen cselekvési kísérlet hiábavaló? Testi, lelki egészsége rombadől. Ezt nevezi "inhibition de l'action"-nak, vagyis a cselekvés visszafojtásának, gátlásának, mely lassanként lecsökkenti a szervezet önvédelmi képességét. 

   Az igazi meglepetés csak ezután ért. Ugyanis némelyik patkányt ebben a letargikus szituációban elektrosokkal kezelték, mely megsemmisítette az emlékeit. Testi egészsége viszont megmaradt.

   Napok óta az volt az érzésem, hogy lassan halványodik a tér és időérzékelésem, mintha képtelen lennék akár csak pár napra is előrevetítenem magam, terveim nem működnek, valami szokatlanul nagy tehetetlenségi erő szegez a földhöz. Pedig gyönyörűen, százágra süt a nap, ami máskor mindig feldob és energiával tölt meg. Ekkor jutott eszembe Laborit professzor elmélete. Lehet, hogy én is azon munkálkodom öntudatlanul, hogy elfojtsam kellemes emlékeimet, melyek után vágyakozva, tőlük megfosztva élni egyre nagyobb szenvedés?... Ennél már jobb az időtlenség félhomálya is, hogy kivárjuk a... Mit is?... A szabadulást.