Kalapok és ezüstrókák...

   Pünkösdi illatok úsznak a levegőben, annak ellenére, hogy a templomok még többnyire zárva vannak. Szerintem legtöbb ember nincs is tisztában a Húsvétot követő vallásos ünnepek jelentésével, csak annyit vesz tudomásul, hogy a május tele van munkaszüneti napokkal, mintegy a nyári vakáció előszeleként. A járvány ideje alatt pedig egyenesen felborult az időszámítás, sőt, egyesek számára  -  ezzel biztosan nem vagyok egyedül  -  meg is állt az idő...

   Volt kedves szegedi egyetemista társam akaratlanul is eszembe juttatta életem egyik, jó 35 évvel ezelőtti szakaszát... Kapok az alkalmon, hogy kilépjek egy kicsit a koronavírus köréből, s odább toljam az alaposan lerágott csontot.

   Istanbul... Többször is elővettem már a témát, mert kimeríthetetlen. Akárcsak a város iránti nosztalgiám, s nemcsak azért, mert 37 éves voltam, amikor odaköltöztünk 6 évre. Olyan kor ez az ember életében, amikor még dúl benne a felfedezés vágya, amikor egyik napról a másikra képes összecsomagolni és elindulni, azzal az egyszerű jelszóval, hogy "majd meglátjuk!" Volt egy-két ilyen életbevágó lépésem 20 és mondjuk 50 éves korom között, némelyik mélységesen sorsdöntő, másik kevésbé, de mindegyik alapjaiban rengette meg az életemet. "Konfortzónám", hogy a manapság divatos szóval éljek, mindannyiszor ripityára tört és teljesen újat kellett felépítenem, de ez volt benne a legizgalmasabb!
   A 35 évvel ezelőtti Isztambul bizonyára sokban különbözik a mostanitól, nemcsak azért, mert a lakosság száma majd kétszeresére nőtt azóta (akkoriban a 10 millió felé tartott). A Boszporuszt akkor még csak egyetlen csodamagas híd ívelte át, most már a harmadik vagy negyedik épül. Remélem, ez a nagy modern hullám nem temeti maga alá a város évezredes múltjának lelkét...

ez már egy másik kalap, nyári esküvőre...

   Az isztambuli nők nagyon szerettek öltözködni, senki se ment volna ki az utcára gondozatlan, hanyag külsővel, smink nélkül és fésületlenül. Beyoglu, a valahai görög negyed boltjai elérhető áron másolták azonnal a nyugati divatot. Időnként megengedhettünk magunknak drágább darabokat is, ki-ki ízlése szerint.
   Miért, miért nem, régóta sóvárogtam egy ezüstróka prémre. Egy születésnap szolgáltatott rá alkalmat. Elmentünk G-rel egy titokatos homályba burkolózó butikba és kiválasztottam, vállamra tekerintettem a gallért. Mit gallért? Az egész állat az enyém lett, kecses fejecskéjétől négy lábacskájáig, nem beszélve csillogó üvegszemeiről és főleg dús gyönyörű farkáig, melyet apró fogacskáival harapott meg, hogy vállamon megtartsa. 
   Az igazi szőrmének nincs párja a téli zimankó idején, s akkoriban nem dúlt még az állatbarátok terrorja sem. Mondhatom, nagyon elegánsan festettem széles karimájú, piros filckalapommal!
   Ne botránkozzon meg a nyájas olvasó, a múlt eme halovány kísértete (én) már tovatűnt. A róka még megvan egy naftalinos doboz mélyén; egyszer elővettem, hogy unokáimnak megmutassam, de viszolyogva menekültek a fogacskák láttán! (nesze neked, ebből se lesz örökség...) A piros kalapot kidobtam: egy költözködés alkalmából ráült valaki, s gyógyíthatatlan laposra nyomta...

   

Kertészeti kalandok

   Jólesik a 20° körüli levegő a pár nappal ezelőtti fülledt hőség után.

   Lábadozók vagyunk. Régi reflexeink szinte eltűntek (még 2 hét után is meglep, hogy elmehetek el otthonról, amikor eszembe jut, anélkül, hogy kitölteném magamnak az 1 órás távozásra szóló engedélyt), újak pedig még nem idegződtek be. 

   Tegnap kertészetbe mentem. Hosszú sor állt az ajtó előtt, kis csoportonként lehetett csak bemenni. Idősebb, jól megtermett őr irányította a forgalmat, arcán maszkkal. Gondoltam, szerencsét próbálok, hisz alig álltam a lábamon, s legtöbb hyperben a 70 éven felülieket beengedik soron kívül. Kérdem tőle: "Az öregek bemehetnek-e soron kívül?" Mosolyog a szeme (a többi nem látható a maszk alatt): "Hetvenen felül igen!" Hát, mondhatom, ritkán örültem így emelkedett koromnak!...

   

   

Lassanként a tettvágy is visszatér, csak az erő is vele járna! A jövő hét meglehetősen be van táblázva, de csak egy napot említek a hétből: kedd reggel CT a kórházban, majd délután végre fodrász! Már alig merek tükörbe nézni! Előfordul, hogy olyan fejet álmodok magamnak, mint a facebook-on kreált Mona Lisa... Egészen megfiatalodott 500 éves létére! Nem tudom, az én fodrászom tud-e majd ekkora csodát tenni?...

  Tegnap vettem a kertészetben két 140 cm magas virágos ládát (a virágok és a földes zsákok egy másik expedíció céljait képezik majd). A lényeg, hogy a ládához egy kis térelválasztó is tartozik, ami a szemetes kukákat hívatott elrejteni szem elől a teraszon. Fel sem bírtam őket emelni, megkérdeztem hát egy szimpatikus fiatal eladót, mennyibe kerülne a hazaszállításuk (gondoltam, ha túl drága, akkor inkább a Neten veszek, ők legalább házhoz szállítják, bár nekem kell  majd összeszerelni...) Az ifjú ember (nekem ugyan már egyre többen tűnnek fiatalnak...) azt mondja: ha megfelel, ő 20 euróért házhoz szállítja munka után, mert sokkal többe kerülne a bolti szállítás... Nem szívesen megyek bele hasonló üzletekbe, de szimpatikus volt és gondoltam, neki is jól jön egy kis zsebpénz, nem lehet túlfizetve a munkájáért... Zárás után 15 perccel megállt a ház előtt, telefonált, hogy nyissak ajtót és ki is vitte őket a házon keresztül a teraszra. Kifizettem neki a megbeszélt összeget, de már a küszöbön nem tudta megállni a kérdést: nem vagyok-e lengyel származású? (itt északon sok volt a múlt század 30-as éveiben érkezett lengyel bevándorló, s akcentusomból ítélve tette fel a kérdést) Mondtam, magyar. Erre ő: az egyik nagyanyja lengyel származású... 
   No lám... Valóban unokám lehetne...

A karantén után

   A karantén fokozatos feloldásának első hete múlt el.

   Nagyban hasonlított a többire: az emberek nem rohantak ki az utcára, boltba, egymáshoz, legfeljebb furcsa volt egy kicsit, hogy minden előkészület nélkül, akár többször is kimehettünk dolgaink után. Számomra egy elhalasztott orvosi időponttal kezdődött, majd Anne csütörtök délutáni meghívásával folytatódott. Ez utóbbi nagyon jól esett mind a 6 résztvevőnek. Nekem csak a hátam fájt nagyon, amíg a gyulladásgátló el nem érte hatását. A hátamnál csak az önérzetem sajgott jobban, mert Anne felkérésére készített és többnyire mindig jól sikerülő, púposra felfújódó madeleine-jeim olyan laposak lettek, mintha tévedésből rájuk ült volna valaki! Aki átélte már hírneve összeomlását, megérti lelkiállapotomat... Természetesen mindenki vígasztalt (én is azt tettem volna a helyükben), hogy az íze ugyanolyan jó, de a gyász stációit mégis végig kellett járnom...

   A veszély nem múlt el és azt hiszem, jó ideig kísér majd bennünket. Óvatosságra int. Mintha a két hónap évekre szóló távolságokat teremtett volna. De az is lehet, hogy nagyobb értéket, értelmet, jelentsőséget fog nyújtani olyan rutinossá vált mozdulatoknak, gesztusoknak, mint pl. magunkhoz ölelni, megcsókolni valakit, esetleg egyszerűen kezet fogni egy még ismeretlennel, előlegezve a bizalmat s egy eljövendő esetleges barátság kibontakozásának lehetőségét... Hiszen az élet ilyen: hűség a régiekhez és nyíltság a lehetséges új iránt...

Az "öregek" lázadása

   "A lázadás szele fújdogál a 70 éven felüliek táborában" - olvastam a minap egy lapban a mind jobban erősödő tiltakozást. Mi is volt a kiváltó ok? Az orvosi akadémia véleménye szerint a 65-70 évesektől felfelé meg kell hosszabbítani az otthon maradást legalább karácsonyig. Akkora felháborodás tört ki az érintettek körében, hogy a köztársasági elnök beszédében elhárította a javaslatot, miszerint életkori kategóriákban hozzanak rendelkezéseket.

   Itt, Franciaországban a fenti "kategória" kb. 18 millió embert érint. A nők átlagos élettartama (2019-es statisztikai adatok szerint) 85,7 év, a férfiaké 79,8 év, sok a 100 éven felüliek  -  többségükben nők  -  száma is. 

   Sokan hetvenen felül is jó egészségnek, fizikai formának örvendenek, aktívak, sportolnak, utaznak, intenzív szellemi munkát végeznek. Egyszóval, jól kihasználják a nyugdíjas éveket, amelyet még viszonylag korán, 60 éves korukban kezdtek (azóta egyre emelkedik a korhatár...). Az sem mellékes, hogy a hatvanas években voltak 20 évesek, s ez manapság afféle "aranykornak" számít. Az 1968. májusi lázadás friss levegőt fújt a De Gaulle-i rend kissé naftalinos, fülledt közegébe, mintegy kitárta az ablakokat: a fiatalság (a mostani hetvenesek) kívánta kezébe venni sorsát, ő járt a tüntetések élén, melyekhez lassanként a munkások is csatlakoztak. Addig az iskolákban külön történt a fiúk és lányok oktatása. A fogamzásgátlás bibliai módszerekre szorítkozott, a terhességmegszakítások sokszor drámai következményekkel jártak. A férjes nőknek nem lehetett névre szóló bankszámlájuk, s a munkavállaláshoz a férj beleegyezése szükségeltetett!...

Inkább keveredjenek a korosztályok!

   Érthető módon, maradt valami ebben a korosztályban az akkori lázadó szellemből, a kivívott szabadság ízéből! (De Gaulle népszavazás eredményeként a következő évben visszavonult.) Nehezen egyeznek bele, hogy csak úgy, önkényesen a lábukra tiporjanak! Hogy valósággal gyermeteg lényeknek tekintsék őket, akiket már-már atyai jószándékból lehet  -  saját érdekükben, megkérdezésük nélkül!  -  vakvágányra terelgetni, mintha már nem is lenne beleszólásuk saját sorsukba! Hogy csak úgy, egy tollvonással meghúzzák a határt, meddig lennének képesek önálló gondolkodásra, esetleg döntéshozatalra: kimehetnek-e, mint a többi ember, egyazon szabályok értelmében, képesek-e eldönteni, mennyi kockázatot vállalhatnak saját maguk és a többiek számára? Csatlakozom.