Kontrasztok

    Ma reggel arra ébredtem, hogy egy komoly szakértővel folyik a beszélgetés a rádióban. Mondhatom, gyorsan kiment az álom a szememből! Aránylag nem volt benne különösebben új számomra, mert régóta fennálló félelmeimet sorolta, mélyítette el. Azokat a félelmeket, amiket életünk évek óta létező, egyre súlyosbodó tendenciái keltenek és napról napra közelebb hoznak, de amelyekről nem illik konkrétan, objektíven beszélni, hogy ne keltsünk össznépi pánikot! Merthogy első a REMÉNY, mely, mint tudnunk kell, kormányozza és megváltani hívatott a világot!... Miközben én már évek óta úgy érzem, hogy a süllyedő Titanic fedélzetén táncolunk gondtalanul...

   Nem is megyek bele a részletekbe, mert könnyedén kitelne belőle egy külön bejegyzés, azzal pedig nem akarom sokkolni jóindulatú esetleges olvasóim lelkivilágát. Még meg se emésztette a francia közvélemény Macron elnök múlt heti mondatát, miszerint "vége a gondtalan bőség időszakának" (arról nem is szólva, hogy korántsem volt mindenki számára gondtalan és bőséges, de a többség számára talán igen, ha nem is egyenlő arányban). 

   Inkább arról beszélnék, milyen kellemes, szívet melengető hétvégét töltöttem a gyerekeknél. Alig egy hete jöttek meg Amerikából, bejárva California, Nevada, Utah és Arizona legszebb parkjait. Minden nap sokszáz fényképet osztottak meg velünk a Neten, s így mi is követhettük útjukat, ki se mozdulva kényelmes fotelünkből. Többször eszembe jutott, hogy egyetlen nap programját se tudtam volna velük végigjárni, nemhogy három hetet! Vasárnap este értek vissza és időeltolódás ide vagy oda, hétfőn reggel már várta őket a munka.

   Bennünket a következő vasárnapra hívtak, menyem és anyja születésnapját ünnepeltük kicsit korábban, még mielőtt a tanév is beindulna. Előre javasoltam nekik, ne szervezzenek semmi más programot, mint az együttlétet: mindannyiunknak az lesz a legkellemesebb, ha nagy árnyas kertjükben pihengetünk az óriás fák árnyékában, beszélgetünk, esetleg kártyázunk, hallgatjuk a patak csobogását... Igy is történt: a közlekedés zajától távol, üldögéltünk a teraszon egy csésze kávé mellett, miközben a kutyus fáradhatatlanul bogarászott a bokrok alatt, gyönyörűen ragyogott a nap, kis szellő lengedezett és én újra csak azon fohászkodtam, hogy álljon meg az idő, itt és most...

Marcoville tündérkertje

   Nem megy ki a fejemből a múlt csütörtöki kiállítás. Szeretném megfogalmazni az élményt magyarul is, bár franciául már tegnap megtettem, biztosan nem lesz szó szerint ugyanaz.

   Egy hete körül egyik barátnőmnél kávézgattunk, ő mutatta meg a kiállítás katalógusát, káprázatos fényképekkel. Azonnal megfogalmazodott bennünk a látogatás terve, hiszen a Cambrai nevű város csak 30 km-re van tőlünk.

   Nem ismertem eddig a kiállító művész nevét: Marcoville (Marc Coville). Kiderült, hogy kb. 40 év óta foglalkozik hihetetlen intenzitással a hulladék-anyagok, különösen az üveg, kevésbé a fémek felhasználásával. A reggel 10 óra már monumentális műhelyében találja, s 83 éves kora ellenére meg se áll egész nap. Megértem: ha az ember elmerülhet egy ilyen csodálatos, maga teremtette világban, az édenkert fái, angyalai és halacskái között, észre se veszi a fáradtságot, az idő múlását. Boldog, egyszerűen boldog. 

   Rajzolóként, díszlettervezőként kezdődött a pályafutása, de a 80-as évektől egyre inkább az üveg felé fordul. Előre megrajzolt formák szerint vágja fel, néha mozaik-kocka nagyságú darabkákból ragasztja össze a baobab fatörzseket több tonnás óriásokká, színezi, karcolja a több ezer darabból álló halbank égből aláereszkedő átttesző tömegét, melyek szinte csilingelnek a látogatók mozdulataira, halk kommentárjaira... Vagy csak képzelődnék? Mindenesetre jólesik az efféle képzelgés.

   A  17. sz-i monumentális barokk jezsuita kápolna mindkét oldalfala mentén színes üvegből kimetszett szűzek csoportjai álldogálnak, miközben fejünk felett számtalan átlátszó pufók angyalka ringatozik a mennyezetre függesztett láthatatlan szálakon. Varázslatos, mesebeli világ. A kiállítás címe: "Égi fény". Tudvalevő, hogy az üveg az egyik legcsodálatosabb anyag, a belőle készült tárgy, mű látványa a fény játékát követve állandóan változik. Él. Átengedi a fényt, visszatükrözi, meditációra invitál. Nem követel semmit, csak sejteti, hogy az álmok világa végtelen...

(a képek saját kis telefonommal készültek)

halbank

Édenkert

fatörzs üvegmozaikból

angyalkák

Fény

Kifullad-e végre a kánikula?...

    Állítólag a harmadik kánikula-hullám utolsó napjait éljük, talán már holnaptól viharos eső, lehűlés várható. Bár az idő nagy részét lehúzott redőnyök mögött töltjük és csak kora reggel, nomeg napnyugtakor merészkedünk ki az utcára, a kertbe, de lelkem mélyén már érzem, hogy nemsoká azon panaszkodunk majd, hogy hetekig nem láttuk a napot! Hogy milyen jó volt, amikor egy óra alatt beszáradt a frissen mosott ruha és nem kellett kéthetenként füvet nyírni...

   Nehéz az ideális életviszonyokat tartósan megvalósítani. Sőt, biztos vagyok benne, hogy huzamosabb idő után untatnának, változatosságra vágynánk, hiszen minden csak saját kontrasztjának fényében mutatkozik meg teljességében.

   Volt egy mindenben maximalista ismerősöm, pár éve meghalt, még aránylag fiatalon. Fáradhatatlanul dolgozott, szinte minden terhet magára vállalt. Hogy kivívja környezete csodálatát? (mint annak idején kielégíthetetlen szüleiét?...) Sikertelenül. Közben állandóan panaszkodott, férjre, gyerekekre, akik hagyják robotolni, bekebelezik a készet egy szó köszönet nélkül, senki sincs tekintettel az ő áldozatos, mindenre és mindenkire kiterjedő gondoskodására... Hogy mi hajtotta ellenállhatatlanul az "áldozat"-szerep felé, melyre tulajdonképpen egyedül ő kényszerítette önmagát? Talán mert úgy érezte, hogy ez az egyetlen lehetőség maradt számára az elismerésre... Annak elismerésére, hogy létezik, hogy környezetének egyensúlya rajta áll, s ennek következtében milyen fontos személy is ő, kit végre látva lássanak!...

(kép: ALFA)

Fotelemben ülve utazom be a Vadnyugatot!

Örömteli dolgos csütörtök délután

   Csütörtök délután eleredt az eső és késő estig permetezett szép egyenletes, kitartó ritmusban, pont úgy, ahogy már régóta vártam és reméltem. A kertnek nyilván ennél sokkal többre van szüksége, de ahhoz képest, hogy egyes délebben fekvő helyekre az ivóvizet is úgy kell szállítani, mert hónapok óta nem esett egy csepp sem, folyók apadtak ki, már ezt is értékelni kell. Visszagondolok a nem is olyan távoli időkre, amikor napsütéses nyárért esdekeltem... Most meg alig merek kimenni a teraszra napközben, olyan perzselő a forróság! Hiába, legjobb mindenben az arany középút, az egyensúly. S úgy tűnik, mai világunkban éppen ez az egyensúly van felborulóban...

   Csütörtökön kora délután eljött egyik barátnőm: nagy munka várt ránk. Pár éve megözvegyült, túl van a 80-on, de fizikai és szellemi frissesége majdnem érintetlen, valaha biológiát tanított. Számomra van egy ritka, nélkülözhetetlen tulajdonsága: sasszeme azonnal észreveszi a legkisebb hibát, elütést, figyelmetlenséget egy szövegben, kiváló nyelv- és bizonyos stílusérzékkel is rendelkezik. Valahányszor publikálás, nyilvános felolvasás előtt álltam, mindig megkértem, nézzük át együtt az irományaimat. Nem akarja, hogy elmondjam, de engem nem zavar, ha bevallom, hogy nem vagyok tévedhetetlen, hogy ezt a szépséges, szigorúan szabályos, ugyanakkor rugalmas, az idegen számára sok csapdát tartogató, a közeledés elől szeszélyesen elillanó francia nyelvet életem végéig tanulmányoznom kell. Szerencsére szeretem az állandó készenléti állapotot, sok örömöt rejteget (ráadásul befogadónak mutatkozott irántam, nem fejezte le idő előtt irodalmi ambícióimat...).

   M. (sok M-mel kezdődő barátnőm van!) fáradhatatlan, elkötelezett biztatóim közé tartozik. Nem győzi hangoztatni (ha előttem mondja, legszívesebben elbújnék egy egérlyukba is, ki tudja, miért...), hogy jobban írom és beszélem a francia nyelvet, mint a legtöbb francia, aki az anyatejjel szívta magába... S hogy többnyire semmi javítanivalót nem talál. (Remélem, nem tűnök túl szerénytelennek, hogy idéztem.) Megnyugtat, ha átolvassa őket ilyen fontosabb alkalom előtt és rámondja az áment. Ugyanakkor azt is láthatom, hogy a nyelvhelyességen túl, irodalmi szempontból milyen hatást tesz rá, mint olvasóra, esetleg hallgatóra (amiben természetesen a felolvasó színészeknek is nagy szerepe van!), mert tudom, hogy véleménye értő és igényes.

   4 órán keresztül dolgoztunk megállás nélkül, ő egy pohár friss víz mellett, én alig tudtam egy kávé erejéig felállni. 12 rövid novellát néztünk át. Kb. 1 órás felolvasásnak kellene belőlük kikerekedni. Ahogy magam ismerem, az utolsó percig csiszolgatni fogom őket. A pihent szem mindig talál jobb megoldást.