A kis piros könyv (de nem Mao-tól!)

    Mire magyarul is meg tudom írni a piros fedelű kis könyv rövid, ám fontos történetét, nagyjából lecsillapodott a körülötte felgyűrűző érzelmi hullám. Leginkább persze bennem gyűrűzött szombat-vasárnap. Minden "első" (szerelem, randevú, csók, születés, repülés, csalódás, gyász stb.), mélyen bevésődik emlékezetünkbe, részévé válik azoknak a kis útjelző karóknak, amelyek eligazítanak bennünket útunkon. Magam is csak az emberiség közös útját követem...

   Ez az első könyvem. Lehet, hogy az utolsó is. Ki kezd írói karriert 75 éves korában?...

   Emlékszem, G-t látszólag meg se legyintette egy új könyv érkezése  -  még talán a legelső sem -  én lapozgattam meghatottan, élveztem friss nyomdafesték szagát. Amikor említettem neki, azt felelte, hogy ha belenézne, rögtön javítani valót találna rajta, őt pedig máris az új, a megírandó érdekli. Érezte, hogy soha nem lesz ideje mindet megírni, nem engedhette meg magának a pihentető és elégedett szemlélődést.

   Amint megérkezett szombaton a kiadótól a 30 példányt tartalmazó kis csomag (benne kettő a szerzői, a többi letétben), kibontottam, letettem az asztal kék-sárga kockás terítőjére a kis halmot, s valahányszor elmentem mellette, gyors pillantást vetettem rá, anélkül, hogy fellapoztam volna egyet is. Hozzá kellett szoknom a gondolathoz. Vannak anyák, akik a szülés után sokáig nem bírják kezükbe se venni újszülött csecsemőjüket (dépression post-partum).

   Kezdem G. reakcióját átérezni. A könyv létezik, egy idegen jóvoltából, akivel soha nem találkoztam. A szöveg maga vívta ki létezési jogát, a szerző ismeretlen maradhatott, nem lévén más érve, mint a mezítelen szöveg. A kiadó is kisméretű, akár a könyv. Vagy akár az én ambícióim, melyeknek első hajtása lett. Erőszakot végeztem magamon, de az idő kezdett fenyegetően felgyorsulni. Ideje volt legyőzni legendás nehézkedési erőmet. 

10 év

 

   Ma 10 éve halt meg Anya. 

   Az ilyen kerek évfordulók alkalmat adnak, hogy felmérjük a megtett utat, a sebek helyén a forradásokat: nyilallnak-e még élesen, mint nem is olyan rég?... Árvaságunk súlyát megszoktuk-e, mióta mi lettünk a halál ellen emelt utolsó védősánc?... Ki kell tartanunk a vártán.

   

   Azt hiszem, nincs nap, hogy Anya ne látogatna a gondolataimba. Próbálom megfejteni ellentmondásos, energikus természetét, erős akaratát, mindenre kész hétpróbás szeretetét. Összeszedem a múlt illanó képeit, hogy minél mélyebbre hatolhassak az emlékezet fakuló rétegeiben. Mindenképpen meg kell írnom szavakból állított emlékművét, mely tisztázza majd az eltávolodásokat, csalódásokat, feloldja a bűntudatot és megmutatja a békéhez vezető utat. Talán.                                                                                                                                                   

Régvárt találkozás

    Azt hiszem, kedd óta ismét kimerítettem energiaforrásaimat... Fizikai "erőnlétem", ahogy annak idején mondták, jelenleg a béka feneke alatt van, de nem bánom, mert régóta vártam a találkozást két barátnőmmel, akik Lille-ből jöttek ebédre tegnapelőtt.

   "Túl sok barátod van, nehéz őket számon tartani", mondta a minap egyik unokám. Sok van, az igaz, de lehet-e belőlük "túl sok"? Nem hiszem. Ráadásul a barátság nagyon változatos palettájával ajándékoznak meg, ezért szinte mindegyikhez egyedi, össze nem téveszthető kapcsolat fűz. Mindegyiktől mást kapok, s tőlem is mást-mást várnak. Egy a közös : a mosoly s a bizalom melege.

   Lucienne és Yana már a 90-es évektől távoli ismerősök, de közvetlenül csak Gilbert találkozik velük a munkája révén. Betegsége súlyosbodásával időnként én veszem fel a telefont és továbbítom az üzeneteket, bár a munka nem szünetel, mert G. nem vesz ki betegszabadságot, hiszen itthonról dolgozik: levelező hallgatókat készít fel vizsgára, írja részükre az anyagot, néha dolgozatot javít, mindezt a Net közvetítésével. Lucienne és Yana jószerével csak a temetésén tudja meg, milyen beteg volt...

   Ettől kezdve beszélgetéseink személyesekké válnak, barátsággá alakulnak. Találkozunk könyvszalonokon és egymásnál is. Én a folyóiratunk igazgatásét látom el G. halála után még 3 éven át, Lucienne regényeivel szerepel a könyvvásárokon. Legutóbb elküldtem neki is miniatúráim kinyomtatott változatát és rendkívül pozitív  -  de nem kevésbé meglepett   -  reakciója (nem tudta, hogy írogatok) sokat lendített kishitűségem orvoslásán.

   Kedden délután jó 4 órán át tartott az intenzív beszélgetés, hiszen a Covid évei alatt nem találkoztunk. Ráadásul az ebéd is kiállta a próbát (kár volt agyonra izgulni magam, mint már annyiszor), ahogyan a vendégek spontán reakcióiból és az üresen maradt tálakból ítélni lehet!

lassanként kivirul a kert is

Szökés (micro-novella)

Blogom olvasói közül többen kérték már, hogy fordítsam le micro-novelláim egyikét-másikát. Húzódoztam a feladattól, gondoltam, inkább talán egyenesen magyarul lenne jobb megírni, de ez utóbbi vállalkozástól visszatart a kamaszkoromban belém ültetett, immár véglegesnek tűnő makacs gátlás a magyar irodalmi nyelv iránt.

Megpróbáltam magyarra fordítani legutóbb írt miniatűr novellámat. 

Bevallom nem volt könnyű a francia változat maximális tömörségét a magyar nyelv tömörségére fordítani. Nem azonosak. 

SZÖKÉS   (miniatűr novella)

" Jó lenne holnap újra  megszületni, ártatlanul, mint 55 éve. Pont 55 éve és 27 napja."

Óvatosan fogalmaz, mert tisztában van az őszinteség veszélyeivel. Milyen furcsa is : a döntő pillanat óta minden vágyat visszafojt, fél a gyerekkori irgalmatlan büntetések emlékétől, a körmösöktől és a végtelenségig tartó kukoricán térdeléstől. 

Elszökött a nő, eldobta magától, elhagyta a sors által kijelölt helyét. Az idők kezdetétől a végégig. Ha látná, hogyan vergődik a magány méltatlan nyomorában, a konokul ellenszegülő mindennapokban, ahol minden a maga feje után megy... Pontosabban, el se mozdul a holtpontról. A felhalmozódó problémák és tárgyak lassanként elnyeléssel fenyegetik. Felhagy az ellenállással, bezárkózik a súlyos tekintetek elől. Az összes tükör darabokban hever, kivéve egyet, a fürdőszobait. Azt meghagyta, a szakadék szélére. Ott, ahol a napfényes kert vár rá, s a tenger felől állandóan fújdogáló szellő.

Ott látja őt, a hintán a szakadék fölött, hajába kap a szél, amint győzedelmesen kiáltja : "Késő! Többször nem ölhetsz meg : már halott vagyok..." 

Húsvét vasárnapján

    Találtam egy Nemes Nagy Ágnes töredéket. Elmegyek hozzá néha, mert sokszor találok visszhangra verseiben. Előszeretettel keresgélem a rövideket, mert ez a forma különösen illik szűkszavú, a lényeget frappánsan kifejező, Pilinszkyre emlékeztető stílusához.

   TÉRDEN

Ne, ne ítélj meg engemet.

Szívemben mindig térdelek.

De nem letérdelek, ne hidd:

föl, föl, föltérdelek.

   Ma, Húsvét vasárnapján, végre kisütött ránk a nap. Örülök neki, így mégis könnyebb elviselni, hogy számomra olyan nap lesz, mint a többi, miközben körülöttem (majdnem) mindenki ünnepel. Kivéve egy ismerősömet : férje par napja, csütörtökön kocsijába ült, hogy valami sürgős ügyet elintézzen. Csupán biztonságos helyet keresett és agyonlőtte magát. Nem tudta elviselni, hogy rákja a hosszú kezelések ellenére súlyosbodott. Megértem.

   Az áprilisi első vagy második vasárnapon a környékünk mindig nagyon megelevenedik. Egészen a szomszédos városig (érinti a miénket) kirakodó régiségvásár van a legkisebb utcában is. Ha valaki helyet vált magának, akar saját háza előtt is kipakolhat a járdára. Sokan messziről érkeznek árulni vagy a sok limlom között válogatni. 

   A mi utcánkon (a főutca) ilyenkor három sorban parkolnak az autók. Az elsők már hajnali 3-kor megérkeznek, mert az érdekesebb darabokra a legkorábbi vásárlók csapnak le. D.u. 4-5 órától viszont már fillérekért is kaphatók régi könyvek, képeslapok, párjavesztett poharak, csészék, használt cipők, ruhák stb. Én magam már semmiképp nem akarom szaporítani a házat amúgy is régóta elárasztó tárgyak számát, melyek nagy részét ajándékba kaptam. Hallom a konyhaablakon keresztül a hangos bemondó fáradhatatlan csalogatását, a gépi zenét a párhuzamos utcából. Remélem, a napsütés kitart rájuk este 6-ig, amikor is összecsomagolják a megmaradt holmit.

A tavasz ígérete - végre!

    Kinn százágra süt a nap  -  hányszor hallottam ezt a kifejezést gyerekkoromban anyámtól! Hozzáképzelem ragyogó mosolyát, a világrengető energiát, amit a napsütéstől kapott, ugyanolyan világrengető ritmust próbálva a ház népéből is kicsiholni, de apámat kivéve, kevesebb sikerrel...

   Második napja tart ez a napos tobzódás : a kert türelmetlenül várt a jelre a szürke ég alatt. Irgalmatlanul le kell ereszkednem az esővíztől mélyen átázott gyepre, hogy megmetsszem, amit még lehet. A gerlék párzási körrepüléseket folytatnak, buzgón turbékolnak hozzá, hogy fokozzák esélyeiket, bár a szilvafa ágai még csupaszok az intimitáshoz és a fészekrakáshoz.

   Programokban ez a hét is gazdag, legalábbis a péntek esttel bezárólag. Két orvosi találka vár rám : egyik a fogaimmal, a másik lábaim ereivel törődik. Utána pedig a szemorvost kell sorra vennem sürgősen. Az egészségügy itt is nagy válság felé tart, bár páciensekből nem lenne hiány! Sőt.

   Vasárnap délután moziba csábított egy új és érdekes film. Félig-meddig dokumentum stílusban, de színészekkel készült. Témája egy Kanadából 2015-ben behozott módszer : a bűntettek elkövetőinek és áldozatainak szembesítése 5-6 szeánszon keresztül, az erre kiképzett pszichológus jelenlétében. Fontos, hogy az áldozatok és tettesek más, nem saját ügyük résztvevői legyenek, és így könnyebben a másik helyébe képzelhessék magukat. Nagyon érdekes, sőt, izgalmas volt, holott semmi nem történt, minden a szavakon keresztül és az arcokon játszódott. Utána vacsorázni mentünk barátnőmmel, és jól kibeszélgettük magunkat.

   Két összejövetel van előttem, az egyik épp ma délutan, nálam. Tegnap vettem egy almás süteményt, ez is mutatja, mennyire kifáradtam a múlt heti sok programtól; saját készítésűre, bevallom, nincs energiám. Nyugtázom ezzel is hanyatlásomat, hiszen azelőtt meg se kottyant volna egy  -  vagy több!  -  sütemény elkészítése, sok más egyéb mellett. Manapság már szusszannom kell egy-egy fárasztóbb nap után, de erre a múlt hetekben aligha volt lehetőség. Ha a jó idő tartósabbá válik, anélkül, hogy korai kánikulába fordulna, talán javíthatok fizikai formámon.