Október vége felé járunk

    A közeli templomtoronyból a 10 órás misére hív a harangszó, több percen át, intenzíven. Vasárnap délelőtt van, ma éjjel nyertünk 1 órát a várható életünkhöz. Ó, ha ilyen egyszerű lenne! 

   Szerencsére nem ellenőrizhetjük, mennyit nyerünk vagy veszítünk, ezért bosszantanak pl. az ilyen felhívások: "Ha nem hagy fel a cigarettával, ennyi és ennyivel rövidíti meg az életét." Pedig csak színtiszta spekulációról lehet szó, hiszen a tengernyi tényezőt, mely életünket meghatározza, az objektívektől a véletlenekig, senki sem tarthatja számon. Talán ezért találta ki az ember a fátum, másrészt a mindenek fölött álló istenek létezését, mert lehetetlennek tartotta, hogy senki ne döntsön a sorsáról, ha már önmaga oly ritkán tudja megtenni. Nagy úr a félelem...

    Szürke az ég, időnként megnyílik az eső csapja, s az éjjel heves szél rázta a redőnyöket. Dúl a Covid is, tegnap majd ötvenezer új fertőzést jelentettek be 24 h alatt. Szakértők szerint hevesebben támad, mint az első hullám. Kijárási tilalom van este 9-től reggel 6-ig. A teljes karanténnal még várnak, akkora negatív hatása volt az előzőnek a gazdasági helyzetre, de a lakosság pszichológiai állapotára is. A háttérben meghúzódik a karácsonyi ünnepek megmentésének gondolata, legalábbis reménye.

Félix Vallotton: Tüzijáték ,1901

   Gyászolja az egész ország Samuel Paty 47 éves történelemtanárt. Egy fiatal csecsen terrorista (6 éves korában érkezett szüleivel) 80 km-t utazott, hogy az őszi szünet előtti napon, az iskola előtt megkéselje, majd levágja a fejét... Arra is szakított időt, hogy lefényképezze a "trófeát" és kitegye a közösségi médiára.

   Mindenkit elborzaszt a barbár tett. Az iskola itt Franciaországban a társadalom kohéziójának pillére. Samuel Paty tantárgyának programját tanította csak, a szabad véleménycsere szellemében. Egy magyar közösségi oldalon azt olvastam, hogy azért ölték meg, mert "fehér bőrű" volt és "keresztény". Az öncélú butassággal nehéz vitába szállni, fárasztó és valószínűleg hiábavaló is...

Október első fele, dolgos is, ünnepélyes is...

    Jó két hete is van, hogy utoljára írtam a blogomra, október elején. Most meg már a hónap közepén járunk, s a kései napsugár is kinézett a felhők mögül. Nem unatkoztam az elmúlt hetek alatt, sőt, nagyon is megteltek a napjaim beteglátogatással, születésnapi előkészületekkel, bevásárlással hűvös szélben, szüntelenül szitáló esőben. De megérte, mert a családi, baráti szeretetszálak szorosabbra fonódnak minden alkalommal. 

   Épp tegnap írtam francia blogomon, hogy szeretem a családi összejöveteleket, melyek lehetővé teszik több generáció keveredését: az ember kicsit úgy érezheti, hogy benne van a pezsgő életben, s ha közvetetten is, tudomást szerezhet a sokat vállaló, sokat dolgozó "középhad" mindennapjairól. Nem beszélve a gyerekekről: minden találkozás új felfedezés, olyan gyorsan változnak kívül-belül!... Megunhatatlan.

   Más a korunkbeliek társasága. Félszavakból is megértjük egymást, s ahogy tegnap is írtam, nem kell már hasztalan versengésre, meg nem értésekre pazarolnunk amúgy is fogyóban levő energiánkat. Sőt, nem takarékoskodunk a szeretet, barátság szavakban is megfogalmazott kifejezésével, hiszen ennek lehetősége bármely pillanatban végleg eltűnhet. Másodszor is meglátogattuk hát lábadozó barátnőnket, akinek rendkívüli aktivitása most mozgáskorlátozásra van ítélve. Mivelhogy "a hegy nem mehet Mohamedhez" még pár hétig, vittem magammal egy üveg pezsgőt, amit hármasban majdnem teljesen megiszogattunk születésnapom ürügyén, bár én óvatos voltam sofőri mivoltomban (itt 0,5 alkoholszint engedélyezett, de senki se tudja pontosan, hogy számára ez mennyit jelent...). Sikerült jó kis meglepetést okoznom, barátnőm is feldobódott, mert kezdte végetérhetetlennek találni a lábadozást, a napi gyógytornát és a két mankót!... 

   A gyerekek 10-11-i látogatása nagyon jót tett, mint mindig, a kedélyemnek. Szombat délben érkeztek ebédre, este gauffres-sütés következett, majd vasárnap délben Agnès szülei is csatlakoztak a születésnapi ebédhez. Két tortát is rendeltem pár nappal előtte, mert Alice a csokist szereti (és voltaképpen az ő születésnapját is megünnepeltük, kicsit előre), Lucie viszont a gyümölcsöst. Én mindkettőt, ezért választottam a gyümölcsöst. Az ajándékok mindenkinek nagyon tetszettek. Menyem segített a főzés befejezésében és a mosogatásban, nekem csak a harmincvalahány pohár maradt másnapra...

   Épp az imént (5 perce) csöngetett be szomszédasszonyom egy cserép virággal: nincs hát még teljesen vége az ünneplésnek?... Avagy: megállt az idő.

Adalék az anyanyelv-idegen nyelv témájához

    Tudom, mennyire érzékeny téma sokak számára az anyanyelv kérdése. A magyar nyelv amúgy is nagyon egyedül érzi magát Európa közepén, ahol nincs közeli, sem távoli rokona, történelme folyamán sokszor került életveszélybe. Az első világháború kimenetele ráadásul megfosztotta lakosságának egy részétől, akiknek még nehezebb volt nyelvi fennmaradásukért megküzdeni.

   Sokszor olvasok elérzékenyült sorokat, idézeteket a magyar nyelv egyedülálló szépségéről, gazdagságáról. Attól eltekintve, hogy az összehasonlítási alapok általában egyoldalúak, a szépség és a gazdagság tekintetében vitathatatlanok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy egy ilyen ritka és idegeneket próbára tevő nyelvet mondhatok magaménak! Ugyanakkor eszembe se jutna kijelenteni, hogy a magyar nyelv egyedül birtokolja ezeket a tulajdonságokat! Minden nyelvnek megvan a sajátos szépsége. A magyar nyelv játékos, találó, gazdag szépsége sajnos, egyre inkább csak a régebbi és az új rangos irodalmi alkotásokban van túlélőben. A mindennapi beszélt nyelvben, az interjúkban, ellesett párbeszédekben rengeteg magyartalan szabálytalanságot hallhatunk, sznob idegen szavakkal, rossz mondatszerkezetekkel, melyeknek példáját, sajnos, sokszor a TV, rádió újságírói szolgáltatják. (Ugyanez a helyzet a francia nyelvvel is, mondanám megnyugtatásul, ha ez megnyugtató lenne...) 

   Egyesek  -  Kosztolányi kivont kardjával kezükben  -  arra hivatkoznak, hogy csak az anyanyelvén fejezheti ki magát igazán valaki. "Csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére", mondja ki egyenesen Kosztolányi, aki több nyelven olvasott, fordított, "újraköltött"  gyönyörűen. Sőt, messzire elmegy az ítélethozatalban: "A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, csak egyetlen édes anyanyelvet." Ugyanakkor bevallja: "Csak anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv. A többi, melyen sokszor olvasok, és néha beszélek is, csak madárnyelv." Azt hiszem, ez a vallomás foglalja magában annak különbségnek a lényegét, melyet előző bejegyzésemben próbáltam túl gyorsan és felületesen megfogalmazni. Más egy idegen nyelvben "benne élni", mint "néha beszélni" rajta.

   Hiába ismer elég jól több nyelvet is valaki, ha nem él az idegen nyelvben annyira, hogy a lehető legnagyobb mélységében átérezze, s azon a minimális követelményen túl, hogy nyelvi, nyelvtani hibákat ne ejtsen, olyan fokra jusson el, hogy az eredetileg idegen nyelv valóban a sajátjaként idomuljon a keze alá és lehetővé tegye, hogy alkotói nyersanyagként bánhasson vele. Mint a szobrász a keze alá símuló agyaggal.

   Mióta elmentem Magyarországról, mindennapi életem franciául folyik. Ennyi év után nemcsak otthonosan beszélem, hanem bizonyos mértékű (végül is ezt nem én dönthetem el) kreatív írásokat is elkövetek. Mit is kaptam a francia nyelvtől? Felszabadított a magyar irodalmi nyelvhez kötődő, kamaszkoromból eredő makacs gátlásaimtól. Mégis, minden alkalmat megragadok, hogy ápoljam ragaszkodásomat a magyar nyelvhez. Beszédre ugyan csak a nyári vakációk, esetleg a család idelátogatása ad alkalmat, de az írás fennmaradására kezdtem ezt a blogot, s az olvasásban sok jó könyv van segítségemre. 

    Az anyanyelv mellett más nyelv(ek) magas szintű ismerete nemcsak hogy nem jelent hűtlenséget, hanem gazdagabbá tesz. Az írás, olvasás mindkét nyelven  -  az anyanyelven és az adoptálton  -  elengedhetetlen segítség abban az állandó és minden bizonnyal halálig tartó munkában, amit a nyelv művelése jelent. Állandó, de nagyon szép és lelkesítő munkát.

Isztambulban bemutatom a magyar konyhát!