1848. március 15-e emlékére

 

Majd 2 hét dióhéjban

  Langyos a radiátor a folyosón... Kint szürke az ég, de még korán van: reményeim szerint kisüt majd a nap és végre kimoshatok, kiteregethetek, anélkül, hogy holmi futó zápor megzavarna.

   Semmi kétség: újra itthon vagyok az észak-francia csendben, az ebédlő meghitt sarkában, melyet teljesen elfoglal az íróasztalom, ahol karnyújtásnyira van az egész világ... Újkeletű magányomban felidézhetem az elmúlt 2 hét hangulatát. Szombat reggel érkeztem vissza a rövid magyarországi vakációról, és amikor repülőgépünk Charleroi fölött lassan leereszkedett a vastag felhőtakarón keresztül, éreztem az otthon hagyott 30° hiányát: itt alig érte el a 18-at a szemerkélő esőben! 

   Lelki szemeim előtt megjelentek az otthoni reggelek napsugaras ébredései (mint unokáim mondták pár éve: "az a jó itt Mindszenten, hogy amikor felébredünk, biztosak lehetünk benne, hogy mindig, de mindig süt a nap!") : hét óra, félnyolc felé kiballagtam a konyhába, kiengedtem a kutyust, hogy csaholjon egyet a környező kutyákkal (láthatóan nem volt nyelvi problémájuk!). Pár perc múlva megjelent kisebbik unokám a 11 éves Alice, hogy elkészítse a Nescafémat. Nagyon ragaszkodott e gesztushoz: kávéspohárban megmelegítette a mikróban a vizet, majd pontosan belemérte a két csapott kiskanál kávét, miközben nem telt be a szemcsék barna folyadékká oldódásával (otthon nem isznak Nescafét). Kikészítette a reggelihez valókat az asztalra, közben meghitten trécselgettünk a reggeli napsütésben, s még néhány pasziánsz kirakására is maradt időnk, mielőtt szülei is megérkeztek, nővéréről nem is szólva.

"Világ-óra", Gyula

   Gyakran lebicikliztek a Tisza-parti strandra, kivéve, ha családi ebéd, esetleg messzebbre szóló kirándulás jött közbe. Engem nagyrészt akadályozott a harmadik napon történt látványos zuhanásom az utcán, egy járdahiba miatt, s a hátralévő napokban igyekeztem borogatással működő állapotba hozni a bal térdemet, mely még most is bokáig dagadt és fájdalmas, de tudok rajta járni! Sőt, fiam szerint a járás tesz neki a legjobbat, s ezzel a jelszóval mind az öten elmentünk egy egész napos gyulai kirándulásra, amelyen több km-t (a statisztika szerint majd 10 ezer lépést...) legyalogoltam!... Fogalmam sincs, hogyan. Gyula városa viszont teljesen elbájolt, meghódított bennünket szépségével, gondozottságával. Árnyat adó fák, parkok mindenütt, a Körösök is gyakran felbukkannak, nem beszélve a gyógyfürdőkről. Ennyi szálláshely-ajánlatot, kisebb-nagyobb vendéglőt közepes méretű kisvárosban még nem láttam! No és a "100 éves cukrászda"! Valójában 1840 óta működik, két terme megőrizte a 19. sz-i hangulatot az eredeti bútorok, freskók segítségével, s egy kis múzeum bemutatja az akkori cukrász-szerszámokat is. A vár alól induló kis kék vonaton félórás séta alatt bejártuk Erkel Ferenc, Albrecht Dürer (apja), Munkácsy és még sok híresség városát.

Gyula, park

a"100 éves cukrászda" két terme

    Az otthoni megmaradt rokonság, a család melege, mellyel megtelítődhettem, remélem, eltart még az eljövendő hónapokra is!...

    

Nyári beszámoló

Briançon felett

   Francia blogomon már összefoglaltam röviden az elmúlt 3 hetet, melyeknek még ma is  szenvedem a következményeit (főleg a nagy meleget, nomeg a hazafelé utat éjjel, 1700 km-en át, jól megtömött autóval, zsúfolt pályán...). Két unokámat elhoztam magammal hétfőn reggel erre a hétre, hisz az iskolakezdés csak szeptember elején lesz.

   Az utazás előtti aggályaim beigazolódtak : kell a jövő hét is, hogy újra vágányra kerüljek úgy-ahogy. Egyelőre unokáimmal élvezzük a kis ráadást, amennyire tőlem telik, még a hét végéig. A hőmérséklet itt már tűrhető, talán vasárnapra 25°-ra is felmegy. Kell a kánikulai meleg után. A kerten nagy eső nyomai látszanak : a rózsák virágba borultak újra.

a Szent Márk tér

   A gyerekek változatos programot állítottak össze, bár az a gyanúm, hogy miattam fékezték kicsit vágyaikat... Az Alpokban kezdtük július végén, Briançon mellett, mely az ország legmagasabban fekvő városa (1300 m felett), az olasz határ közelében. 1 hét a friss levegőn, melynek csodálatos, szinte "harapható" ízét oly régen nem éreztük... Én ugyan nélkülöztem a sportos családi programot (canyoning, rafting, parapente  -  "siklóernyő" lenne magyarul? Lucie is leugrott... -  kerékpáron felmenni egy 2500 m-es hágóig és 90 km-es sebességgel lehajtani a hajtűkanyarokban, gyaloglások a kutyussal, akinek meg se kottyant 10 km, sőt!) A Briançon-i sétán már részt vettem, igaz, módjával. 

a Rialto

    Továbbmentünk Velencéig, ahol nehéz lett volna megtagadni magunktól, hogy meg ne álljunk legalább 1 napra... Varázsa érintetlenül ellepett azonnal, bár ezúttal már nem az újdonság lélegzetelállító (számomra 8 évvel ezelőtt a szó konkrét értelmében) bűvöletével, hanem a remélt, keresett s újra megtalált érzések igézetében. A forgalmas Canale Grande, a Piazza San Marco limonádéja zeneszó kíséretében, a Rialto-n és a környező utcácskákban tolongó tömeg, naplemente a vaporetto-n (melynek fedélzetén mindig azon fohászkodok, hogy ne boruljon fel a rengeteg utassal)...

    Szlovénián keresztül érkeztünk késő éjjel Mindszentre. Gyors ágyhúzás és mély álomba zuhantunk. Itt kezdődött a 2 hetes magyar vakácio, amelyből röviden csak a családi összejöveteket, három volt osztálytársammal egy röpke találkozót és a kerámikus Vertel Andreánál tett látogatásomat említem. Ez utóbbiról majd bővebben szólok később.

   A gyerekek bicikliztek, strandra jártak, a házon bütyköltek, utazgattak ide-oda. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk... Röviden : élveztük az együttlétet és a nyarat.

a Szent Márk tér

Rövid magyar vakáció

Alice

    Rövid, de nagyon meleg!

   Az Alföld déli részén, a Tisza partján, nagy páradús hőség fogadott bennünket: pont olyan, amit nehezen tudok elviselni! Volt már benne részünk pár évvel ezelőtt is: amikor az ember letusol és a törülköző nem töröl szárazra, még harmadjára sem... Amikor nehezen húzzuk magunkra a ruhát öltözködés közben... Pihegtem, mint a partra vetett hal és permetező bőrömet törölgettem állandóan, éjjel pedig a párnámat forgattam, hogy egy kicsit hűsebb helyet találjak csuromvizes hajamnak... Alig mentem ki a házból, pedig lassan az is 27°-ra melegedett, a vastag falak ellenére, lehúzott redőnyök mögött.

   Mindez azonban lényegtelen a kellemes emlékek mellett! Újabb 2 hét a gyerekekkel, meleg együttlétek az ottani családdal, mármint megmaradt tagjaival. Öcsém immár dédnagypapa lenne 69 évével, ha nem halt volna meg 2003-ban... 

   A gyerekek elmentek 3 napra a Balatonra, én pedig a pihenő otthonmaradást választottam, a találkát kedvenc kísérteteimmel, akik kezdik már megszokni nyarankénti rövid felbukkanásomat. A ház is szépül, évente kell rajta ezt-azt elvégezni (köszönet unokaöcsémnek a munkálatok megszervezéséért és sógornőmnek a festők utáni kitakarításért!). Apa valahai műhelye is kellemes fehérre meszelt külön szoba lett. 

   TV, Internet és egyéb képernyők nélküli napok voltak. Mind az öten sokat olvastunk, kártyáztunk, rajzoltunk. A gyerekek a Tiszára is lejártak délutánonként. 

   Egyhangú szavazással mindenki nagy elégedettségének adott hangot. A repülő (Air France) 1 órás késéssel indult és éjfél után kerültünk ágyba. Másnap ebéd után autóba ültem, hogy újra felvegyem a csend fonalát...

Két ünnep között

   4 napot töltöttünk ebben a környezetben, december 26-29 között. Mindenki nagyon fáradt volt, nem kívánkoztunk messzebbre. Ez a "Center Park" volt szinte a legközelebb, mindössze 120 km innen. A fiam a tavasszal intézte a foglalást; akkor még én sem ismertem a rám váró szoros programot, amelyből sikerült utóbb 2 napot lealkudnom a közepén, hogy velük mehessek. Agnès szüleivel együtt 7-en foglaltuk el a kényelmes kis "mézeskalács" cottage-t, egy patak partján, ahol reggelente a lubickoló kacsák ébresztettek... Az emeleten 3 szoba, fürdőszoba, a földszinten a legnagyobb 2 személyes szoba saját fürdővel, WC-vel, melyet kivételes bánásmóddal meghagytak nekem, hogy fájós térdemmel ne kelljen az emeletre járnom... Lent volt még a nappali-ebédlő a kandallóval, melybe esténként be is gyújtottunk, miközben társasjátékkal telt a vacsora utáni idő. Számomra ideálisan!

   Az "Ailette" (ejtsd: Elett) névre hallgató tó partján létesült a park néhany éve. Én még csak fákkal szegélyezett szerény tóként (bár körüljárva kb. 10-12 km) ismertem jónéhány évtizeddel ezelőtt, amikor Laon-ban töltöttük vakációink egy részét, G. szüleinél. Laon ugyanis csak 10-15 km-re van. El is mentünk csütörtökön pár órára fiammal és menyem szüleivel, akik még nem látták a híres gótikus katedrálist, mely modellül szolgált a párizsinak. Ezen az egyetlen napon volt szép idő, s bár metsző szél fújt a domb tetején a katedrális és a püspöki palota körül, a hőmérséklet is 1°-kal tetőzött, a látvány bőven kárpótolt bennünket! Újra meg újra felfedeztem a város ritka szépségét, melyet lakói nem kívánnak kamatoztatni...

   A park nagyon szépen kiépült. Meg kellene nézni jó időben, tavasszal, nyáron is, amikor a vízisportok kedvelői kitombolhatják magukat, nemcsak a kupola alatti melegben, hanem az élő tóban is! Sok-sok színes, teraszos, különböző méretű házikó épült a partján. Az autókat érkezéskor a parkolóban kell hagyni, a park területén csak gyalog, kerékpárral vagy hangtalanul gördülő bérelhető elektromos kis autóval lehet közlekedni. 

   Pihentető, feltöltő 4 nap volt, csak a térdem ne fájna annyira...

Kis kiruccanás - nyári előzetes

a Vivenel-ből

   A múlt szerdán egynapos kiránduláson vettem részt a Múzeumbarátok körének szervezésében, busszal, az innen kb. 150 km-re levő Compiègne és Chantilly városokba. A cél az "Heures italiennes" ("Itáliai órák") cím alatt megrendezett kiállítási sorozat néhány eseményének megtekintése volt. A sorozat egész éven át fut, az északi régió (Picardie) több városa is részt vesz benne, gazdag múzeumi anyagával.

   Most jártam először mindkét városban. Az első megálló Compiègne-ben volt, megnéztük Antoine Vivenel 19. sz-i híres műgyűjtő többszáz rajzból álló anyagának tört részét, melyek legrégebbi darabjai a 15. sz-ból származnak. Vivenel egyszerű kőműves dinasztia utódaként kezdte, de tudásszomja, tehetsége egyre feljebb vitte pályáját és Párizs egyik leghíresebb 19. sz-i építészeként fejezte be. Közben (ókori görög vázáktól, szobroktól kezdve középkori, reneszánsz és későbbi festményeken keresztül) óriási műgyűjteményt halmozott fel, melyet szülővárosára, Compiègne-re hagyott. Ebből néztük meg az olasz mesterek rajzaiból a válogatást.

Chantilly  -  a kstély

   Eztán jött a "hab a tortán" (a francia úgy mondja: "a cseresznye a tortán"  -  "la cerise sur le gâteau"), Chantilly. (Akaratlan volt részemről a szójáték, pedig a tejszínhab neve franciául: "crème Chantilly!"...) Már régóta szerettem volna megnézni a híres kastélyt, főleg utolsó hercegi lakójának csodálatos gyűjteményét. Az utolsó francia király, Louis-Philippe ötödik fiaként született Henri d'Orléans, duc d'Aumale egyetlen célja a forradalom alatt lerombolt kastély újjáépítése, szépítése volt, melyben elhelyezhette híres gyűjteményét. A "régi" (az impresszionistákat megelőző) festmény-gyűjteménye a Louvre után a második helyet foglalja el Franciaországban.

   Kalauzunk az olasz gyűjteményt kommentálta, de utána bejárhattuk a többi termet is.

  

Három Rafaello, Lippi, Dürer, Michelangelo, Delacroix, Watteau, Poussin stb... néztek ránk a falakról...

   Mit mondjak? Este fél 9 felé értünk haza. Alig álltam a lábamon, de az élmény egy ideig táplálni fog, az biztos!

   A képek a telefonommal készültek, igencsak közepes minőségben. 

Rákattintva megnagyíthatók...

Louvre-Lens: Mezopotámia...

   Tegnap szinte az egész napot az innen 50 km-nyire levő Lens nevű (Lansz-nak kell ejteni) városban töltöttem. A valamikori bányavidék aknáinak bezárása után gazdaságilag romokban hevert, csak híres futtballcsapata tartotta a nagyrészt munkanélkülivé vált lakosságban a lelket és a büszkeséget. Ekkor jött az ötlet, hogy a Louvre kihelyezett múzeum-fiókot létesít Lens-ban, hiszen óriási gyűjteményének úgyis csak töredékét tudja Párizsban kiállítani. 2012. decemberében nyílt meg, a 9-es számú akna helyén. 

   A japán építészek alkotása teljesen átlátszó üvegdoboz, benne egy állandó és egy időszakos óriási kiállítóhely, butik-könyvesbolt stb. Az alagsorban előadóterem, kávézó. Egy távolabbi "üvegdobozban" a vendéglő kapott helyet. Szép, levegős, japánosan leegyszerűsített épület, a látogatók nem lépnek egymas lábára. A 4 éve alatt számuk meghaladta a másfélmilliót, pedig múzeumokban északi régiónk igen gazdag.

azt hiszem, a lábujjai miatt tetszett meg...

   Most éppen egy Mezopotámiát bemutató kiállítás és három hozzá kapcsolódó előadás miatt jöttünk el. Igaz, jártam már a párizsi Louvre-ban többször is (ha ott laknék, még többször is elmennék  -  imádom a múzeumok légkörét, úgy megyek, mint mások templomba...), Berlinben megnéztem a lélegzetellállító, monumentális Ishtar-kaput, melyet a német régészek szintén Mezopotámiából "mentettek át", mégis nagy örömmel böngésztem a gazdag anyagot, a regeteg agyag-táblát, a kő-, márvány- és alabástrom szobrokat. Most különösen aktuális az i.e. 15OOO évre visszanyúló történelem, melyből az írás feltűnése i.e. 3000 körülre tehető, a Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny völgyben, ahol ma Irak nagy része terül el, kis részben Sziriához tartozik és még kisebben Törökországot is érinti (emlékszem annak idején Anatóliában a Tigris és az Eufrátesz partjain érzett emóciókra, mintha a Biblia lapjain sétáltam volna...). A Daesh ma  előszeretettel tünteti el e hallatlanul gazdag több évezredes kultúra nyomait...

   Több bejegyzés kellene, hogy megosszam élményeimet, a látottak szülte reflexiókat. Megelégszem e néhány fényképpel.

Kirándulás Senlis városába és a Chaâlis apátsághoz

Senlis utcái 

Az apátság romjai

az apátság rózsakertje

Séraphine képeiből

   Még június elején jártam ott a Múzeumbarátok köre által szervezett egynapos kiránduláson.

   Emlékszem, ez volt az első szép tavaszi napunk, csodálatos kék ég alatt és melengető napsütésben.

   Senlis városkája (kb. 17000 lakos) Párizstól 40 km-re északra fekszik. Még az ókorban alapították, de a középkorban is nagy jelentőségű, fallal körülvett királyi város volt. Gótikus katedrálisa a 12. sz-ban épült. Meredek, macskaköves utcácskái, sok szép háza maradt szinte érintetlenül a 15-17. sz. tájékáról, s ez a körülmény sok film forgatásához nyújtott hamisítatlan díszleteket.

   Megvallom, engem talán leginkább Séraphine figurája vonzott a városba. Séraphine Louis, akit most már csak Séraphine de Senlis néven emlegetnek, 1864-ben született, s az ún. naív festészet híres alakja lett. Szolgálóként kereste a kenyerét, misztikusan vallásos volt, a képeit titokban, valóságos extázisban festette rideg padlásszobájában, mígnem Wilhelm Uhde, a városban időző német író, műgyűjtő fel nem fedezte tehetségét. Képeket vásárolt tőle, sőt, kiállítást is szervezett neki. Séraphine kényelmesebb életet élhetett végre, de már késő volt: elméje lassan elborult és gyógyintézetbe került, ahol 1942-ben, a német megszállás alatt több beteggel együtt éhenhalt...

   A kirándulás délutánja a pár km-re fekvő Chaalis apátságának romjaihoz és a parkban található gyönyörű 18. századi stílusban épült kastélyhoz vezetett bennünket. Engem temészetesen rendkívül megfogott a kastélyban kiállított Nélie Jacquemart-gyűjtemény több ezer(!) darabja! (Nélie a párizsi híres Jacquemart-André múzeum "özvegye", egészen hihetetlen pályát futott be, nagy utazó, műgyűjtő lett: a kiállított gyűjteményben két Giotto kép is szerepel több igazi kuriózum között!)

   A kirándulás az apátság gyönyörű rózsakertjében ért véget, de itt már inkább egy napsütötte padon üldögéltem, mert alig (vagy nagyon is!) éreztem a lábaimat!

Megújulás...

2013 óta árválkodott üresen

újjászületve, Alice-szal

   "Csak" 3 napig csepergett végül is az eső. Ránk tört itt is a szokásos augusztus végi kánikula, ami ugyan az alföldi nyárhoz képest kutyagumi, de a városi téglafalak között nagy ingadozásnak tűnik a 28-30°, hisz éppen a duplája a vasárnapinak! Kint forró szél lengedez és a ruhák egykettőre megszáradnak a kertben. Ez is boldogság. Kicsi, de boldogság...

   A szülői ház udvara nagyon megszépült az eltelt év alatt, így fogadott bennünket. Minden kerítés felszedve, a szalmakazal, farakás, szín elhordva, helyükön gyepes udvar, melyen csak apa néhány szőlőtőkéje álldogál emlékül, kínálva a pirosodó fürtöket. A tyúkól frissen fehérre meszelve: itt lesz a lányok bicikli-tárolója. A gyepes részig frissen téglázva, egyengetve az udvar, felhasználva a régi, aláírásos téglákat is. 

François szépítgetési, élesztgetési terveinek még nincs vége, de a lányok így is élvezettel bicikliztek, tollasoztak, futkároztak egészen a kert végéig, én meg többnyire a szememet legeltettem a megfiatalodott tájon, megpróbáltam emlékeimmel egyeztetni az új képet. 

Biztos vagyok benne, hogy tetszene apának, anyának is, ha visszapillanthatnának rá... 

Bár a dinnye-szezon a végefelé járt, azért egyszer-kétszer nem tudtunk ellenállni...

Vasárnapi kirándulás esőben

   A vasárnapot az innen kb. 120 km-re található Amiens városában töltöttem tizenvalahányad magammal. 4 autóban oszlottunk meg, s a baljósan sötétszürke ég, de még a szemerkélő eső sem riasztott el bennünket. 

     Be is váltotta ígéretét az előrejelzés: zuhogó esőben kezdtük meg a "hortillonnages" jó háromnegyed órás "beúszását" a 6-7 személyt befogadó, hangtalanul sikló bárkákban. A "hortillon" helyi eredetű szó, még a római korból maradt fenn, és a latin "hortus", "hortellus" (kert-kertecske) szóból ered. Úszó, vízen lebegő kerteknek is nevezhenénk, hiszen a Somme-folyó számtalan mocsaras ágán alakultak ki még az ókorban. A víz nem mély: alig éri el az 1 métert. A  többszáz hektáron valaha  -  még a múlt század elején is  - csak veteményeskertek voltak, s ezeknek a napi több tonnás felhozatala (bárkákon, természetesen) látta el a város lakosságát zöldséggel. Ma már csak mintegy 30% maradt meg a hagyományos veteményesnél, a legtöbb szigetecskén gondozott, virágos kerttel körülvett víkendház vonja magára a szemet. Semmi nem zavarja a csendet: tilos a motorcsónak és egyéb zajos foglalatosság; szürkegémek ácsorognak mozdulatlanul kéznyújtásnyira, vízicsibék futkároznak a gyepen, a víz síma tükrén végezve be a lendületes startot.

   Amiens a Somme-folyóra épült, mely kb. 50 km-rel odébb veti magát a tengerbe, egy csodaszép öbölben, melyet az utóbbi évek folyamán kezdek megismerni. Az év minden szakában szép, a vándormadarak egyik országosan ismert állomáshelye. A város maga kb. 120 000 lakosú, a Somme mindenütt jelen van számtalan ágával (7 nagyobb csatorna szeli át) és a titokzatos csobogást lépten-nyomon hallani, még ha itt-ott le is fedték a vizet, házak épültek rá. 

   Az első, de főleg a második világháború alatt a város szinte teljesen leégett a bombázások miatt,  alig maradt egy-két szép régi épület mutatóba. Elsősorban természetesen a 13. sz. elején épült hatalmas katedrálist említem (Fr. o. legnagyobb gótikus építménye a maga 145 m hosszával és 70 m szélességével, valamint 42 m belmagasságával), mely épen maradt a külső-belső magas homokfalak védelmének köszönhetően, s a rendkívül gazdag homlokzati szobordíszítés nem rongálodott meg a becsapódó lövedékektől. Este itt néztük meg a lézeres fény- és hangjátékot, mely csodás színekbe öltöztette a katedrális homlokzatát, némi fogalmat alkotva középkori képéről, melynek csodájára jártak a zarándok utasok, már csak azért is, mert a 13. sz. óta itt őrzik becses relikviaként Keresztelő Szt. János fejét...

Kis kiruccanás...

   "Szoktatom szívemet a csendhez"  -  visszhangoznak bennem tegnap este óta magától értetődően József Attila sorai. A decemberi szokásos pezsgő napok után ismét körülölel a magány, csendje megnyugtatóan visszavezet önmagamhoz... A hangom újra elment, hiszen megint keveset használom napközben. Az állandó csevegés, csivitelés is megszűnt, hallgathatom a gondolataimat... Sőt, le is írhatom őket.

   Fentebb egy lisszaboni látkép, az első napon, 27-én készült, az egyetlenen, amikor kicsit borús volt az ég. Különben ragyogó napsütésben volt részünk és legalább 15°kísérte. Most jártam először Portugáliában. Fiam szervezte az utat, heten már majdnem "csoportnak" számíthattunk menyem szüleivel és a gyerekekkel. 

   Lisszabon és a portugálok szívélyes, kellemes emléket hagytak bennem. Európa egykori legnagyobb felfedezőjének, gyarmatosítójának területe szamárbőrként zsugorodott tenyérnyi méretűre. A hajdani dicsőség iránti nosztalgiát fejezi ki a saudade, a portugálok melankólikus életérzése, mely ebből a már-már mitikus nosztalgiából táplálkozik. A 19. sz. közepén keletkezett, fado néven ismert, sokszor panaszos hangú dalok is ezt az érzést tükrözik. Az óévet egy ilyen vendéglőben búcsúztattuk el gyertyafény mellett, húros hangszerek kísérték a fájdalmas dallamokat...
   Az óváros hangulatos utcácskái meredeken kapaszkodnak fel a hét dombra, akárcsak az egyetlen (jól megtömött) kocsival kanyargó villamosok, melyek néha alig férnek el két házfal között! Pedig osztozkodniok kell a területen a számos autóval, taxival és egyéb járművel, nem számítva a gyalogosokat, akik néha a falhoz tapadva, kapuk mélyedéseibe menekülve engedik el a járműveket! 
   Nem részletezem a város minden nevezetes emlékművét, látnivalóját, bizonyára többen is jártak már ott. A nevezetes "azulejos" is lehullik lassan a házak faláról, restaurálásuk valószínűleg túl sokba kerülne, így aztán a bolhapiacokon végzik, darabonként... Még csak annyit, hogy  az éjfél utáni hagyományos ölelések és jókívánságok után pár perccel EasyJet egy e-mailben tudósít bennünket, hogy a január 1-re lefoglalt járat a francia személyzet sztrájkja miatt elmarad!... 2 óráig töprengtünk, mit tegyünk, végül elhatároztuk, hogy a másnap reggeli telefonálásig eltesszük magunkat. Szererencsére fél 9 felé jött a megváltó hír: a megszüntetett 68 járatból a miénket visszaállították!... Hát mégis lenne őrangyalunk?...

Algéria után... folytatás

   Algériában két évet töltöttünk. Azalatt bejártuk az ország jó részét, ha nem is mentünk el Tamanrasset-ig, ami még jó ezer kilométerrel délebbre volt mint El Goléa és Timimoun. Igy is életre szóló élmény a Szahara és megértem Théodore Monod-t, aki szinte hosszú élete végéig tanulmányozta, járta gyalog, a végén még vakon is. A találkozás a csenddel, a végtelenséggel egyeseket a szellemiség (spiritualité) bejáratáig is elvezet : nincs semmi felesleges lárma, rohanás, zsúfoltság, ami a lényegről elvonná a figyelmet. Mi akkor még túl fiatalok voltunk ehhez, valami azonban akkor is meglegyinti az embert...

   Bútoraink, holmijaink átkeltek a Földközi tengeren és kisebb-nagyobb veszteség árán megérkeztek Laon-ba, Gilbert szüleihez. Szeptembertől Nyugat-Berlinben várta egy nagyon szép állás, a francia-német két nyelvű gimnáziumban. A következő hat évünk ott telt el és ott született fiunk, François is, aki elmondhatja Kennedy híres mondatát, amit a felszabdalt Berlinben tett látogatásakor ejtett ki : "Ich bin ein Berliner!"

   Egészen más természetű folklór várt bennünket Berlinben. Akkoriban állt még a "szégyen fala" és mi annak nyugati oldalán laktunk, egy hermetikusan zárt szigeten, az NDK kellős közepén. Furcsa módon azonban, mivel az NDK polgárait éreztük inkább börtönben, ezért sokan nem is voltak képesek egészen tudatosítani, hogy bennünket zár el a fal egy ellenséges ország közepén és nem fordítva.

   A város nyugati fele francia, angol és amerikai megszálló zónára volt osztva, míg a keleti részt tekintették a szovjet zónának, amelyen 3 ellenőrző ponton (check point) lehetett átmenni, persze csak egy irányba : az NDK polgárait lelőtték, ha megpróbálkoztak vele...

   Mi a francia zónában laktunk, a francia hadsereg védőszárnyai alatt, de erről is regényt lehetne írni, ami szerepelt is Gilbert tervei között, de nem lett rá ideje...

folyt. köv.

El Goléa, Timimoun...

   Az igazi utazást, az egzotikumot mindenképpen a Szahara jelentette. Még az idő is más ritmusban folydogált a sivatagban, sőt, időnként mintha meg is állt volna... Legmesszebbre a Timimoun nevű oázisig jutottunk el, ahol a fenti képen látható színben vöröslik a homok is. A házakon szinte nincsen nyílás, az ajtókon hétrét görnyedve lehet belépni. Minden árnyéknak értéke van. Az emberek ernyedten üldögélnek a falak tövében, szinte arra sem véve a fáradságot, hogy a szemük, szájuk körül hemzsegő legyeket elhessentsék. Ez már szinte a fekete Afrika, de egy bizonyos sivatagi fekete Afrika...

   Másik távoli élményünk El Goléa-hoz fűződik, félúton Ghardaïa és Timimoun között. Csodálatos és óriási oázis. A pálmaliget minden négyzetcentiméterét művelik: kis kertekre, sőt zsebkendőnyi búzatáblákra bukkan a sétáló a fésűs zsilipekkel működő, öntözött zöld tengerben.

  Itt ért bennünket életünk első homokvihara is. Addig csak hallomásból ismertük, nomeg néha Constantine-ig is elhordta a sirokkó a finom homokot kóstolóba. Az oázison kívülre indultunk kis kirándulásra egy sivatagi tóhoz. Egyszerre minden előzetes figyelmeztetés nélkül feltámadt a szél és egy szempillantás alatt vastag homokfelhőbe burkolt bennünket: eltűnt az ùt, 1 méternél tovább nem láttunk. Az autót is befújta 30-40 cm mélyre, szemünk szánk tele lett az egyszerre szúróssá vált finom homokkal. Jobb híján bemenekültünk az autóba, mást úgy sem tehettünk. Meddig tartott a tehetetlen várakozás? Igen hosszúnak tűnt. Egyszer csak, honnan, honnan nem, kivált a homokfelhőből egy kis teherautó és kihúzott bennünket a csávából. Ők a "ködben" is felismerték az irányt, látatlanban is látták a kis köves utat, amiről letérni a homokba temetkezés veszélyét jelentette...

folyt.köv.

Egy cserép kaktusz

   Ezek az óriási kaktuszok kerítés gyanánt is szolgálnak a házak körül: be kell vallani, meglehetősen hatásosan védik a portát! Ráadásul a gyümölcsük fogyasztható, bár én nem kóstoltam meg... Amúgy is volt mit kóstolni, elsősorban a "kuszkusz" nevű nemzeti eledelt, aminek sok változata létezik a Maghreb országaiban. Szomszédunk is meghívott egyszer bennünket : egyszerűen körül kellett ülni "törökülésben" (ugyan az araboknak nem sok köze van a törökökhöz, akik életem másik nagy fejezetét képviselik...) a nagy tálcára helyezett tálat és mindenki szedegethette az ujjaival belőle a húst és egyebeket...

   Megkóstoltuk a dromedárhúst is egy oázisban, ahol más húsfajta nem akadt. Az íze nem rossz, bár édeskésebb a mi húsféléinknél. A disznón kívül egyébként ugyanazt eszik, mint Európában.

   A datolya a másik nemzeti eledel, számos receptje létezik. Legfinomabb azonban a napon érlelt, mézédes. Küldtem belőle volt diákjaimnak is egy nagy csomaggal Szentesre...

folyt. köv.

Sivatagi ötcsillagosok

   Sivatagi kalandozásaink során sokféle szálláson megfordultunk: a nagyon kényelmes tengerparti szállóktól a katonák által kölcsönzött méretes sátorig, amely alatt több mint tízen szorongtunk, mint a szardíniák a dobozban...

   Biskrába iskolai szünet alatt érkeztünk és már csak egyetlen nagyon szerény szálláson maradt hely. Kaptunk a ritka lehetőségen. Amikor a kulcsot kértük, a tulajdonos azt felelte: várnunk kell egy kicsit, mert épp egy másik vendég vitte el (az egyetlen kulcsot, amely mindegyik szobára használatos volt...). Mondanom sem kell, hogy éjszakára minden elmozdítható bútort európai bizalmatlansággal az ajtó elé hurcoltunk...

   Touggourt, El Goléa, Timimoun, Ghardaïa mind megmaradt elevenen, főleg az illatok, a símogató meleg (természetesen nem a rekkenő nyár kellős közepén utazgattunk), a kényelmes, pálmaligetre néző, erkélyes szobák, hogy a Földközi-tengert ne is említsem. E. bizonyára élénken emlékszik minderre...

   A fenti fénykép is egyik "szállodánkról" készült : jobb híján nomád sátorban aludtunk egy baráti belga házaspárral. Még örültünk is a váratlan egzotikumnak. Az egyetlen probléma az ajtó gyanánt szolgáló lebegő szőttes, főleg ha fúj a szél ! Reggelre szemünk, szánk tele volt homokkal, még fogunk alatt is az ropogott...

folyt. köv.

Utazások a Szaharában

   A képen látható, bizonyos berber beütésről tanúskodó, még aránylag fiatal nő egy oázisban látható, ahol a turista-tömeg miatt egy magánházból rögtönzött szálláson sikerült helyet kapni éjszakára. A hajam akkor hosszú volt (Gilbert kérésére) és hennával vörösre festve. A ház emeletére csigalépcső vezetett, törpe méretű emberekre szabva, a szobába csak hétrét görnyedve lehetett bemenni és az egyetlen bútor a földre tett matrac volt. A ház egyébként tetőtől talpig vakító fehérre volt meszelve, még a földje is. A szobánk fölött terasz nézett az oázisra. 
   Ha valaki elolvassa ezeket a sorokat, próbálja elképzelni a következő "tájképet": napfelkelte a pálmaliget felett. A teraszon könyökölök és nézem az alattunk hullámzó datolyapálmák zöld rengetegét. A levegő hihetetlenül tiszta, kizárva az autók zaját és füstjét, a nap első sugarai símogatóak még : a hőség később zuhan majd ránk. Egy ilyen szelíd napos reggel szép nap ígéretét hozza és nem is okozott csalódást...

folyt. köv.

Még mindig a Szahara, a kimerithetelen...

  Gilbert szülei meglátogattak bennünket a 2 év alatt. Természetesen, elvittük őket a sivatagba, hiszen nekik is ez volt a fő látványosság. Ezen a képen a turbános "beduin" apósom. Nehéz szavakkal érzékeltetni a sivatagot : símogató meleg, az állandóan lengedező szellővel enyhítve, és a beláthatatlan homoktenger, gyerekkorunk óriásivá nőtt játszótere, melybe egészen visszafiatalodva vetettük magunkat! Miben lehet a varázslat titka, máig sem tudom : tényleg nincs az égvilágon semmi látnivaló ! A homok szine a finom világos okkertől minden árnyalaton keresztül vörösbarnáig terjed, hoztam is belőle mintákat emlékbe... Időnként kis oázis bukkan fel, datolyapálmákkal kibélelt mélyedésben (a vizet keresve), ahonnan éjjelenként fel kell hordani a homokot... (ld : Abe Kobo : A homok asszonya).

   Gyerekkori szokásom volt a nyári mezítlábozás, persze, manapság már a vidéki gyerekek se szoktak hozzá. A sivatagi homok nagyon csábító erre. Egy dologra kell ügyelni : skorpiók rejtőzködnek benne és csak akkor mutatkoznak, amikor már késő. Mindig bíztam jó csillagomban, és továbbra se szaggattam cipőt - egészen addig, míg egyszer szúrást nem éreztem a lábujjam alatt, helyén kis piros folt. A lehető leggyorsabban igyekeztünk a homokkal behordott úton az autóval a legközelebbi "dispensaire"-ig eljutni, ahol egy sivatagi doktor megnézte és megnyugtatott : ha skorpió lett volna, nem értem volna oda élve...

folyt.köv.

A Szahara...

   Mihelyt tehettük, elhagytuk Constantine-t, és irány a sivatag! Diákjaim csodálkoztak: "Mais Madame, pourquoi allez-vous au Sahara ? Il n'y a rien à voir...!" ( De Madame, miért mennek a Szaharába ? Nincs ott semmi látnivaló!) Nekik a nagyváros volt az egzotikum, nekünk meg a sivatag szinte hallható csendje. Köröskörül semmi szembeszökő élet, legfeljebb sivár, tövises bokrocskák, a magányosan kígyózó út, amit helyenként teljesen behordott a szél homokkal : a dünék ugyanis vándorolnak... Ilyenkor nincs más választás, mint a lapátolás! Ha valakinek az a rossz ötlete támad, hogy letér és megkerüli az akadályt, órákra elássa magát a homokban és legfeljebb egy arra haladó ritka teherautó tudja kivontatni.

   Emlékszem, egy alkalommal, honnan, honnan nem, autóstoppos termett előttünk az úton, szeméig turbánban, burnuszban, ahogy kellett. A sivatagi szolidaritás arra ösztönzött bennünket, hogy felvegyük. Franciául nem tudott, így a beszélgetés nullára korlátozódott. Azt sem tudtuk meg, hova készül, honnan jött, köröskörül emberi jelenlétnek nyoma sem volt. Csak intett, hogy menjünk és úgy értelmeztük, majd szól...

    Jó félóra csendes autózás után egyszercsak felélénkült és jelezte, hogy álljunk meg. A táj körülöttünk egy szemernyit se változott, még csak kis kőhalom se adott titokzatos jelzést a tájékozódáshoz. Leszállt, intett és szó nélkül eltűnt a dünék mögött...

folyt. köv. ( a képen én éppen a "tevegélést" tanulom, amiben a legnehezebb a fel- és leszállás...)

U.i. a Szaharában, hogy pontos legyek, nem tevék, hanem dromedárok vannak - egy pùp, két pùp...

Egyszer volt Algéria...

   Egy éves szentesi élet után, tíz kilóval gyarapodva - lévén, hogy csak vacsoránál találkoztunk, Gilbert a francia konyha titkaival, én meg magyar "szakácsművészetemmel" ismertettük egymást,

arról nem is beszélve, hogy a hétvégeket Mindszenten töltöttük, ahol a közeli elválás gondolatától szenvedve, Anya túltáplált bennünket...

   Algériába, Constantine-ba kapott Gilbert kinevezést, egy francia iskolába. Csak reméltem, hogy én is kapok helyben munkát, és így is lett: a helyi Yougourtha nevű történelmi hősről elnevezett fiúgimnáziumban hiányzott orosz nyelvszakos... Akkoriban Boumediène elnök a szovjet hatáskörben keresett egyensúlyt a franciákkal szemben, bár teljesen nem mondhatott le a francia kooperációról, ami túlsúlyban maradt a szovjet, román, bolgár, magyar, egyiptomi, szíriai segítség mellett is. Igy az osztályaim tanulóit abc szerint két csoportra osztották (hogy ne legyen vita?): az A-tól mondjuk L-ig oroszt, attól lefelé angolt "választhattak" idegen nyelvként! Mindjárt levelezést szerveztem volt orosz tagozatosaim és arab "fiaim" között, ami nagyon ösztönzően hatott rájuk, mert amúgy nem nagyon értették, miért kell az orosz nyelvvel gyötörni őket!

    Aki élt arab országban (bár Algéria lakossának csak egy része arab), tudja, hogy nem egyszerű a női tekintély elfogadtatása. Kolléganőim egy része lefátyolozva közlekedett, nem is ismertem fel őket a piacon. Diákjaim 16 és 20 év között voltak, nem ment egyszerűen, de mondhatom, végül is jó viszony alakult ki közöttünk: egy részük jó ideig még Berlinbe is írt nekem. 27 éves voltam, és kíváncsian próbáltam mentalitásukba, életmódjukba betekinteni. Mondhatom, tanulságos volt és teljesen szokatlan! Sokat beszélgettem velük, ők meg hoztak anyjuk sütötte kóstolót. Ha fegyelmi probléma volt, nyugodtan és hosszasan leckéztettem őket, hiúságukra helyezve a hangsúlyt, míg el nem kezdtek könyörögni, hogy hadd dolgozhassanak inkább!

folytatása következik...
a kép Ghardaïa felett készült, külön Endinek ajánlom...