Esős téma

    Július utolsó napja. Vastagon borult az ég, 18° van, pedig nemsoká 11 óra lesz. Szerencsére nem kell a főzéssel bajlódnom, még tegnap d.e. megfőztem egy csomó zöldségféléből a "ratatouille" nevű, főleg nyári körítésnek valót (hagyma, fokhagyma, 2 cukkini, 1 padlizsán, 1 zöldpaparika, 2-3 paradicsom, 1 babérlevél, bors, és egyéb titkos varázsfűszerkeverék, köménymag  -  ez utóbbiból magyar beütésként valószínűleg csak én teszek bele) mindez felszelve, szép lassan összefőzve a kevés olivaolajon megdinsztelt hagymával. Vizet nem is öntök rá, mert lassanként ereszt annyi levet, ami nem hígítja fel az ízét. Másnap újra melegítve talán még finomabb! Utána lehet több napon át (ha maradt  -  én egyedül eszek többnyire és szeretek előre főzni inkább, mint minden nap nekiállni a fejtörésnek és a drága idő konyhában töltésének!) kiegészíteni köretként egy-egy hirtelen sült szelet hússal, esetleg még egy héjában főtt krumplit is tehetünk hozzá. Szerintem hidegen-melegen egyaránt finom.

   Hát ennyit igencsak gyér szakácsművészetemről. Ha már ennél a témánál tartok, azt hiszem, elég kiegyensúlyozottan és rendszeresen táplálkozom különben, délben és estefelé, kb. ugyanabban az időben, kivéve, ha Borka szavaival "elfog az írhatnék" és elfeledkezek az időről! Reggelire megelégszem egy kávéval (de nem kis csésze méregerőssel, hanem közepes erősségű, pohárnyi Nescaféval). D.u. 4 felé megiszok egy második kávét, de semmi rágcsálnivalót nem kívánok hozzá, a cukrom is tiltaná különben.

   Időnként főzök nagyobb adag húsból, csirkecombból, nyúlból ragut, variálom az ízeket a magyaros paprikás és az esetenként curryvel, kurkumával és egyéb exotikummal fűszerezett ízek között. A szomszédasszonyomnak is viszek ilyenkor kóstolót (a régi falusi disznótorok idejéből fennmaradt szokás szerint a szomszédok, rokonok részére elmaradhatatlan volt a kóstoló, melyet sorban visszakaptunk azután). Iyen formán 3-4 napig leesik a vállamról az ebéd gondja. Halat is szeretek enni, nyilván tengerit (azért "nyilván", mert itt ebből van több, mint az édesvíziből) hetente legalább 3-szor hús helyett.

   Na most jól kiteregettem a témát, bizonyára nem érdemelt meg ennyi figyelmet. Lámcsak, milyen gondolatokat is szül az esős idő!

Kellemes hűvösben

    Itt vagyunk hát a nyár kellős közepén... Mennyire vágytunk rá a végetérhetetlen őszi, téli hónapok alatt! Még júniusban átéltünk egy hosszabb kánikulát, most pedig 19°-ban didergek, hosszú ujjú pulóverben, sálban, két zápor között... Bevallom, hogy újabban annyira félek a forróságtól, hogy még ezt is szívesen viselem. Egy darabig. 

   Ma reggelre kisütött a nap, de az eső gyorsan visszafuthat egy köszönésre. Szerencsére egyelőre nem rendezkedik be, mint az őszi, téli hónapokban, hanem csak egy alapos, bő záporral megöntözi a kertet és máris tovább áll. Arra viszont bizonytalan, hogy kiteregethessek. A zöld napernyő a kis kalyibában pihen, igazi, normális, tartós nyári szezonra várakozva. Vagy számunkra ez utóbbi már csak fakuló emlék marad ?...

   Tegnap estefelé kertészkedtem egy órácskát a halványuló alkonyati fényben, megtöltöttem a "zöld" hulladékra szolgáló kukát, amit nemsoká kivihetek az utcára, természetesen a házon keresztül, hiszen ezen a főutcán a házak egymáshoz ragasztva épültek, legjobb esetben egy folyosó köti össze a kertet a konyhán át az utcával, mint nálam. Szomszédasszonyomnak viszont az ebédlőjén keresztül kell a kukákat (3 fajta is van!) az utcára kitolnia. Mindent meg lehet szokni.

   Körülöttem szinte mindenki elutazott valahova. Nekem nincs különösebb kedvem kimozdulni, gyűjtöm az erőt egy hosszabb úthoz augusztusban, ha igaz. Addig is eljönnek talán az unokáim a jövő hónap elején, de mostanában a biztos, szép jövő idő helyett inkább feltételes módban gondolkodom.

A kert most már gondozotabb képet nyújt!

   

"Ember tervez..."

    Egyik kedves barátnőm  gondosan készült a nyár 2 hónapjára : hova utazik pár napra, mikor megy látogatóba testvéreihez és mikor jön hozzá unokája az iskolai szünet alatt. Lenyírta a gyepet a kertjében és még aznap lemosta kívül-belül az autóját is. A ház felporszívózására aznap már nem maradt ideje, ereje, másnapra vette tervbe. Azok közé az irgalmatlan rendszeretők közé tartozik, akikhez bármikor be lehet toppani váratlanul is (bár nem tenném sosem), egyetlen porszemet, hanyagul szék karfájára dobott sálat, asztalon félbehagyott olvasmányt s pláne irományt nem talál a látogató. Minden azonnali megoldásra lel, a dolgok rögtön saját helyükre kerülnek, nem várnak elodázott halmokban, szinte élő szemrehányásként testi és lelki szemeink előtt. Mindez saját fogyatékosságaim kellemetlen tudatával szembesít.

   Nos, barátnőm múlt csütörtökön véradásra ment, ahogy azt évek óta teszi. Pár lépés után elzuhant a járdán, ösztönösen maga elé tartott jobb karjára és vállára, még egy halk reccsenést is vélt hallani. Valószínűleg átmeneti vérnyomás csökkenés volt az oka. A járókelők felsegítették, javasolták mentő kihívását is, de neki egy gondolata volt csak: ki kell hoznia autóját a fizető parkolóból! 

   Pár perc múlva türelmetlen csöngetés az ajtómon. Szaladtam megnézni  -  dél körül járt, nem a legjobb időpont  -  barátnőm állt a küszöbön  -  de főleg az ájulás küszöbén  -  alig bírtam elkapni. Leültettem, és hívtam a tűzoltókat (immár negyedszer, de ezúttal nem nekem). Próbáltam tudakolni, hogy tudta az autót lehozni az emeleti parkolóból a kanyargós lejárón, majd elhozni a házammal szemközti helyre, a megmaradt bal kezével! Csak ennyit mondott: "muszáj volt!" Az erős kávét már nem volt ideje meginni, a mentősök felkötötték valahogy a karját, hogy ne nehezedjen a vállára a súlya, de a mentőkocsiig már úgy kellett eltolni hordágyon: nem állt meg a lábán! 

   Este 7 óra felé engedték el a kórházból, egy csomó vizsgálat után. A válla, karja alaposan megzúzódott, kis csontrepedéssel, de nem jött ki a helyéről, operálni nem kell. Viszont a szorító kötést, mely jobb karját szorosan a testéhez rögzíti, kb. aug. végéig nem szabad levenni. Az erős fájdalomcsillapítók hatására valamennyire tud aludni, de a mosdáshoz és szinte minden egyébhez segítségre van szüksége. A család, a barátok váltogatják egymást mellette.

   Gyerekkoromban ilyenkor mindig elhangzott a mondat: "Látjátok: ember tervez, isten végez!" A nem hívők esetleg a fátummal, a sorssal helyettesíthetik a beavatkozást. Arra mindenesetre tanulság, hogy a modern ember se higyje magát mindenhatónak!

(kép a Netről)

"Vidéki hétvége"

    Van a francia tévében vasárnap délutánonként egy program, amelyben a műsorvezető 3 híres embert meghív hétvégére vidéki házába (övé-e vagy nem, bizonytalan, de nem is életbevágóan fontos), ahova egy bárkán lehet megérkezni (akár evezett már valaki életében, akár nem...) A házigazda később kerül elő, de a vendégeket frissítő, pár falat várja az út után, s kis cédulákon pár szó üzenet. Természetesen, a láthatatlan kamera rögzíti reakcióikat. Legtöbbször személyesen nem ismerik egymást sem. A két nap alatt elmesélik életútjukat, mely a gyerekkortól a sikerig elvezette őket, többnyire buktatókon keresztül. A műsorvezető aszerint választja ki őket, mennyire lehet inspiráló a néző számára egy-egy ilyen pálya.

   

Időnként megnézem magam is, ha időm engedi. A műsor egyik fontos motívuma a gyerekkoruk: többnyire álmodozó, magányos, esetleg valami trauma rejlik a mélyén. Az alkotás, az önmegvalósítás vágya legtöbbjükben valóságos életmentés szerepét tölti be. Mindegyik emlékezés végén egy gyerekkori fénykép bejátszásával a műsorvezető felteszi a hagyományos kérdést : "Ha valami csoda folytán szembe találkozna akkori önmagával, s a továbbiak ismeretében, mit mondana neki?"

    Valahányszor megnézem, akaratlanul is felteszem magamnak a kérdést. Tényleg, mit is mondhatnék annak a kisgyereknek, aki kiváncsian és bizakodón a fényképezőgép lencséjébe néz. 

Micsoda tavasz volt! Vajon milyen lesz a nyár?...

    Július eleje, kezdődik a nyár. Csodaszép, napfényes tavasz után. Életemnek is sodró ütemet diktált az a bizonyos fátum vagyis a sors mindenható keze, valóságos érzelmi körhintára ültetve fel. Ritkán ilyen bőkezű velem, máris eszembe jut, vajon hét szűk esztendő követi-e majd ezt a szokatlan nagylelkűséget?...

   Találkozások, összejövetelek, a családdal, réglátott barátokkal, nyilván ezek voltak a legjelesebb, érzelmileg, szellemileg legfeltöltőbb események. Mint a kertemet a hónapok óta szinte megállás nélkül öntöző eső, úgy élesztgettek letargiámból ezek a pezsgő hetek. És közben fáradhatatlanul sütött a nap! Túl szép, hogy igaz legyen! Úgy hangzik, mint egy apokalipszis előtti utolsó kegy. Hogy legyünk tisztában vele, milyen szép is lehetne  -  lehetett volna  -   az élet!...

   A múlt hét szintén ennek jegyében telt. Szerdán Muriel barátnőm vitt el autón egy kb 70 km-re lakó  baráti házaspárhoz (sötétben már nem látok jól vezetni). A férj, íróember, évezredünk elején jó 10 éven át részt vett irodalmi folyóiratunk szerkesztésében. A folyóirat irányítását abbahagytam 2009-ben, de azóta is többször összejöttünk, náluk vagy nálam, természetesen sokkal ritkábban, mint a közös munka idején, de tartottuk a kapcsolatot írásban, telefonon. A beszélgetés nagy kedvvel folyt órákon át a finom vacsora mellett, irodalomról, közös emlékekről, tervekről, egyéni problémákról, "lélektől-lélekig".

   Tegnap, szombat délben jött a nagy ebéd Evelyne barátnőmnél, aki szép kerek születésnapot (4 és fél év van közöttünk az ő javára...) ünnepelt családi körben, de azt akarta, hogy én is jelen legyek a harmincat is meghaladó meghívott között. Három lánya férjestől és mindegyik három-négy, már tizenöt és huszonhárom év közötti unokával, valamint három babakorú dédunokával, nem feledkezve meg a 98 éves ötödik generáció egyedüli képviselőjéről sem, aki fáradhatatlanul részt vett a társalgásban.

   

Mondhatom, igen eleven, vidám, zajos volt a hangulat. Többségükkel már találkoztam a majdnem 20 évi ismeretségünk alatt és azonnal otthon éreztem magam ebben a nyitott, kedves, vendégszerető nagy családi körben. A fiatalabbak sürögtek-forogtak az előkészületek, a felszolgálás körül, sőt, az apéritif és az ebéd között kis műsort állítottak össze az ünnepelt részére : először is diaporama keretében levetítettek a tévében egy csomó fényképet, hogy a kezdetektől napjainkig terjedő dokumentumok tanúskodjanak az egyre népesebb családi összejövetekről. Ezt követte Alain és Evelyne három lányának rövid és megható gyerekkori visszaemlékezése, majd én is összeszedtem egy oldal erejéig kedves barátnőm bennem élő képének vonásait. Majdnem hat óra volt, amikor oszlani kezdett a népes vendégsereg...