Keresés ebben a blogban

2012. január 30., hétfő

József Attila: IRGALOM

Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt  -  az igaz  -
kikönyörögnöm a kegyelmet.


S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.


Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.


És hallgatom a híreket,
miket mélyemből enszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.


(1936)

2012. január 28., szombat

A piriti legenda... 1.

anyai nagynyám, Németh Mária

Ez a portré is az egyik ilyen vakáció alatt készült, a dátum szerint 1962. júliusában, a nyolcadik osztály utáni nyári vakáció alatt. A ceruza kezd elmosódni egy kicsit... Anya 18 éves múlt, amikor az Alföldre "szakadt". A világ végére... Azelőtt alig-alig hagyta el a falut, néha Jánosházára, a polgáriba, egyszer-egyszer Cellbe vagy talán Pápára. Apa a háború alatt visszavonuló magyar csapatokkal került oda, s tej után nézve akadt meg a szeme a 17-18 éves szép leányon, aki az anyám lett később... Visszabiciklizett érte 46-ban, több mint 350 km-t... Ahogy elmesélte többször is, a hátán voltak a csere-bicikligumik a hátizsákkal együtt s míg odaért, a dörzsöléstől két ing szakadt rongyosra rajta! Ez már a családi mítosz része, amit az utódoknak immár én adok át.
 A továbbiakban szeretném elmesélni, mitől voltak olyan varázslatosak azok a piriti vakációk, holott mai gyerek szemével nézve semmi világrengetően érdekes nem történt!  Sőt, eleinte még csak TV se volt! Később is csak egy, a kultúrházban, ahová a kamaszok is inkább inkább flörtölni jártak. Talán sikerül majd szavakat találnom, hogy visszaadhassam, önmagamnak is, azokat a gyerekkori élményeket, amelyek elevenen élnek valahol a mélyben. Még ha nem is vagyok Fekete István. Sajnos...   





2012. január 24., kedd

50 éves akvarell...

a piriti templom tornya


Ez a régi vízfestmény 1961-ben készült, a nyári vakáció alatt. A színek csodálatosképpen elég frissen megmaradtak a kissé megviselt vázlatfüzetben, aminek még a papírja sem volt pedig elsőrendű, speciálisan akvarellre szabott. 
A képen a nagypiriti templom tornya látható, a falu Kispirit felőli bejáratánál. Néhanapján itt őröztem Iduska néném egyetlen tehenét. A falu Veszprém megyében található, Vas megye határán, Devecserhez nem messze, melynek nevét a vörös iszap az egész világon ismertté tette...
Anya innen került az Alföld déli csücskébe. Itt folytak le mesebeli nyári vakációink öcsémmel, egészen egyetemista koromig, sőt, még azon is túl. Nem tudom, volt-e legalább 100 lakosa a kis falunak, nekem mindenesetre egy percig sem volt unalmas a benne töltött több nyári hét, egész gyerek- és kamaszkorom minden egzotikuma...



2012. január 21., szombat

Nyakamon a kötél...

Most írtam meg francia blogomon ezt a régi históriát, amely mindig megkísért, valahányszor mérhetetlen vágy fog el hosszabb léptékű szabad idő után, melyet senki és semmi nem zavarna meg... Ilyenkor még az is megfordul a fejemben, hogy jó lenne egy-két hónapra kolostorba vonulni, csak a kis laptoppal a hónom alatt és kizárni telefont, tévét az életemből, hogy végre annak szenteljem magam... S hogy mi minden nagyszerűt, hallatlant, régóta kísértőt hozhatnék ki magamból, ha... Aztán eljön több nap egymás után, békések, mint egy titkos, napsütötte homokos tengerpart, melyet csak én ismerek, s ott állok bénán, tehetetlenül a lehetőség előtt...

1957. januárjában költöztünk be a nagyobb házba, mely egy sor átalakítás után némi kényelmet, több önállóságot ígért a három generációs, hat tagú családnak. Volt benne egy szoba, ahová mindig nyomasztó érzések között mentem be. A volt tulajdonos elmesélte a hozzá fűződő történetet.

Szüleitől örökölte a házat. Apja furcsa rokkantsággal jött meg a háborúból: egy aknarobbanás nemcsak a hallását tette tönkre, hanem abban a rögeszmében hagyta meg, hogy mindenképpen fel kell akasztania magát. Számtalanszor próbálkozott vele, de a család résen volt és mindig megakadályozta. 
Egy napon anya és lánya piacra készült, az apa is beöltözött a templombajáró fekete ruhájába azzal, hogy kimegy községháza elé a padra, elbeszélget a platánok alatt. A piacról visszatérve a lány benyit a szobába, de nem enged az ajtó. Az oldalsó ablakon át megpillantotta apját, amint szálfaegyenesen állt a gerendára hurkolt kötél alatt. Arcán megkönnyebbült, sugárzó mosollyal. Halott volt, de talpon. Szíve megkövült a végre beteljesülendő hatalmas vágytól...

2012. január 19., csütörtök

Csemege Illyés Gyula naplójából...

(...) A szerelem s a szex bajosan s ritkán fér össze, lévén hogy az utóbbi disznómód  -  emsemód  -  cserélheti társát, az előbbi pedig rögtön minden téren örök akar lenni. Az "igazi" szerelem  -  amely kiállt minden próbát  -  mindig öregkori, bárhogy ágálnak a fiatalok. A fékezhetetlen vér lobogásának csitulásával éled föl a testben is. Romeóban és Júliában a mindig megbízhatatlan jövő dolgozik, Philemonban és Baucisban a megbízható  -  nem változó  -  múlt. Szerelemesek, várjátok ki a szex kihűlését. Azután melegedtek össze. Röpke néhány évtized a türelmi idő. De megéri, a páros élet valóban a legszebb a világon, akkor derül ki; szemben  -  testközelben  -  az elmúlással. Nem gyerekjáték, nem szórakozás a szerelem. Tűzpróba, valamicske üdv, a földön így is pillanatnyi. (...)

Illyés Gyula:  Naplójegyzetek  (1979-1980)  Századvég Kiadó  1994  


adalék:  


hasonló cipőben itt...

2012. január 15., vasárnap

Petróleumlámpa


   A fenti képen 6-7 éves lehettem, még 1956 tele előtt volt, mert akkor költöztünk el abból az öreg, vertfalú házból, melynek méteres vastag, kőkeményra sulykolt falaiba belegörbült a fúró, amikor az ötvenes évek legelején bevezették a villanyt...
   Igen, ismertem még a petróleumlámpát is: volt egy hétköznapi viharlámpánk, a tehénre, borjúra kinézőben is azt lógatta kezében nagyapám, bár ő lámpa nélkül is nagyon jól eligazodott közöttük. Bent, a "nagyszobában", mely a nagyszülők és a két unoka búboskemencével fűtött hálója és egyben a "nappali" is volt (a fiatalok a fűtetlen mellékszobában kapargathatták a jégvirágokat az ablakon, amúgy is szoros volt a hely a keskeny ágyon kettőnek!), szóval, ebben a "nagyszobában" volt használatos a szép fehér opálos talpú lámpa, melynek gondozása nagyanyám reszortja maradt. Gyakran tisztította az üvegét, összecsavart újságpapírt vezetve nagy elővigyázattal a keskeny csőbe, mely gyakran bekormolódott a rossz minőségű petróleumtól. Szaga korai gyerekkorom átható emléke... Mindennel takarékoskodtunk, sokáig kellett a lámpagyújtásra is várni, míg eloszlathatta a baljós, boszorkányokkal, ördögfiókákkal teli árnyakat a szoba sarkaiban. Ilyenkor nagyanyám lecsavarta az üveget, az erre szolgáló ollóval levágta a petróleumba lógó kanóc kissé elégett másik végét, majd meggyújtotta. Mihelyt visszacsavarta az üveget, az addig bizonytalanul táncoló láng fénye elöntötte a fehérre meszelt falakat.

2012. január 12., csütörtök

Kalandozások a világ végén...

Jó ideje már, hogy írni szerettem volna erről a témáról, kerestem, hogyan vághatnék a közepébe, anélkül, hogy szokásom szerint a kályhától indulnék el megint... Úgy tűnik azonban, hogy némi bevezető nélkül lehetetlen, s megint oda a velős rövidségre törekvés!
   A francia TV-ben van egy sorozat, melynek láttam egynéhány darabját. A lényeg az, hogy egy ismert sztárt meghívnak egy titozatos utazásra, melynek célja a repülőgép felszállásáig ismeretlen marad, az illetőnek bőröndjét egyszerre kell a trópusi és a sarkköri viszonyokra elkészítenie, bekötött szemmel érkezik a reptérre és csak a felszállás után vezettetik be a rejtélyekbe. Megérkeznek aztán a "világ végére", a civilizáció által elfelejtett afrikai törzsbe, a vietnami partoktól száz kilométerekre, cölöpökön élő, ősi eszközökkel halászó etnikai közösségbe, a tundra rénszarvastenyésztő vadászához, a tibeti teherhordó családjába stb. stb... Ott aztán, igen kis (2-3) létszámú, rendkívül diszkrét forgatócsoporttal eltöltenek kb. két hetet, részt vesznek a mindennapi életben, segítenek a munkában, megosztják a spártai körülményeket. Gondolatokat, megérzéseket cserélnek (tolmács segítségével, de a Zé által javasolt metakommunikáció segítségével is). Nyitódnak egymás felé. Mély kötődés jön legtöbbször létre s a végén nemcsak a résztvevők, de a néző is szemét törölgeti... A lényeg az, hogy senki se végzi érintetlen állapotban ezt a kalandot. Még én sem, pedig nehéz engem könnyekig meghatni...
    Ezek a rendkívül egyszerű, legtöbbször igen nehéz körülmények között élő emberek sokszor boldognak, megelégedettnek vallják magukat a nehézségek ellenére. A tundrai vadász különösen megfogott. -30°-ban megágyazott a hóban éjszakai lesre a TV szőke bemondónőjének, égett a tűz, világított az érintetlen hó az óriási fák között, a vadász körbemutatott, s azt mondta: "Nézzen körül! Hát van ennél szebb a világon? Mit kívánhatnék ennél többet? Van családom, egynéhány rénszarvasom, körülöttem ez a gyönyörű táj, szabad vagyok! Maguk európaiak, sokkal kényelmesebb körülmények között élnek, jóval gazdagabbak. Mégis ritkán mosolyognak, mintha nem értékelnék a boldogságukat. Vajon miért?" Sztárunk elgondolkodott, s nem tudott válaszolni.

2012. január 10., kedd

Borongós jelen hangulata ellen nosztalgia...


Az év borongós hangulatban indul... A legtöbb blogról szorongó, aggodalommal teli gondolatok szállnak a jövő felé. Ilyenkor menekül az ember a múltba, ahonnan kiválaszthat valami vígasztalót  -  nem mintha csak szép emlékekkel lenne teli, de legalább válogathatunk közöttük!
A fenti képen természetesen nyár van. Azt hiszem, úgy 1981 nyarán lehetett, nagyon meleg volt. Emlékszem, a Tisza kinn volt a két gát jó félmagasságáig, csónakkal lehetett átkelni a túloldalra. A csónakos a fűzfák között lavírozott a széléig merült járművel, melybe anyósomat a világért sem lehetett becsalogatni. A gát tetejéről integetett utánunk.
Apa a tiszai halászlé főzésének elismert szakértője volt. A hátsó udvaron állította fel a bográcsot még reggel. A képen apósomat avatja be éppen a ízek rejtelmeibe. Tőle tanultam én is a halászlé-főzés titkait, amellyel Leningrádban meglehetős sikerem volt (otthoni paprikával, persze), igaz, tengeri halból!... 
Apósom mindenre kíváncsi, rendkívül joviális ember volt. Apa, fittyet hányva a magyar nyelv egy francia számára áthatolhatatlan bozótjára, türelmes pedagógiával magyarázta apósomnak, hogyan kell megtapasztalni, mennyire főtt már meg a halászlé. A nyelvi nehézségek sosem állították meg őket a társalgásban.


*a kép rákattintva nagyítható

2012. január 4., szerda

Radnóti naplójából... (1942)

július 1.
Behívtak. Abbamarad a Lafontaine-fordítás. A hazának nincs szüksége rá... hisz a Múzsa nem óvott, hogy befejezhessem. A Montherlant: Les jeunes filles -ének III. kötetét ma akartam kezdeni. Ezt se én fordítom. "Le Démon du Bien". Oui, "le Démon", mais "du Bien"?
(Munkaszolgálatban írt jegyzeteimet időnként "fekete postával" elküldtem Fifnek. Öszegyűjtötte. Egy kis pepita noteszbe jegyeztem, mint negyvenben, s ez is izgatta a bajtársakat, mint akkoriban, negyvenben, az a másik. Mit írhat ez...?)

júl. 4.
Szentendrén. A ref. leányinternátusban.

júl. 5.
Sárga karszallagot kapunk és katonasapkát. Holnap tífuszoltás. Mély közönyben élek. A sárga szallagot hordom, még "büszke" sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyelem. Jobb lenne büszkének lenni...

júl. 6.
Oltás. Kivisznek Ukrajnába? Az oltást a szív fölé adják, előtte jóddal lemossák a bőr felületét. Színjelkép. Sárga folt a bőrön is. Utána erősen vérzek, érbe szaladhatott a tű. Mint Krisztus vonulok, kibontott inggel, vérző mellel.
Bakancs és kötszer-kiosztás. Negyvennégyes bakancsot adnak, kihallgatáson kell kérnem, hogy a sajátomat viselhessem. Délután szemle. Az alezredes beszél: "Az Önök fajtájában olyan erős a megvesztegetés szelleme, hogy az minden emberi képzeletet felülmúl. Óva intem magukat minden kísérlettől, Margit-körútra kerülnek, stb..." A keretaltisztek némán állnak körülöttünk. Újabb "faji tulajdonsággal" ékesítve, díszlépésben vonulok el.

(in  Radnóti Miklós   IKREK HAVA   NAPLÓ, Osiris Kiadó, Budapest  2003)

http://flora.over-blog.org/article-miklos-radnoti-1909-1944-extraits-de-son-journal-58433231.html*   itt megtalálható francia fordítása 

2012. január 2., hétfő

Túl vagyunk a decemberi ünnepi forgatagon, fáradtan próbálunk ébredezni és visszatalálni saját ritmusunkhoz. Már aki megteheti és nem kell új hajszába kezdenie. 
Nem valami fényes formában kezdem az új évet, az enyhe szürkeség, az eső meg-megújuló rohamai mintha ólomsúlyokat akasztanának amúgy is gyenge lábaimra. Csak semmi kényszer, hagyom az eseményeket maguktól folydogálni, legyen meg az egyedüllét eme luxusa... Az idő az egyik legnagyobb kincs manapság. Hát éljünk vele, csak semmi sürgetés!
Valaki Rilke sorait idézte egy könyvben, megpróbálom magyarra átültetni, de valószínűleg létezik jobb, "hivatalos" fordítása is:

"Ha mindennapjaid szegényesnek tűnnek, ne őket okold. Magadban keresd a hibát, ha nem vagy eléggé költő ahhoz, hogy számtalan csodáját magadhoz csalogasd" (Franz Xaver Kappus fiatal költőhöz írt levelében)    
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...