Nosztalgia

    Legnagyobb örömömre az általam olvasgatott blogokon sokan felvették  kesztyűt, a "blogvember" kihívását. Én mégsem veszek részt a programban, pedig lelkem mélyén nagyon is vonz a napi bejegyzések ötlete. Mindig is kötelességtudó voltam, a mulasztás sok bűntudattal járna... Francia nyelvű blogom a magyar mellett, kézzel írt naplóm és a megírandó - sőt, írás alatt álló, esetleg (el)fekvő egyéb témák - úgyis kellően táplálják grafomán étvágyamat.

   Ez a mostani bejegyzés is túllépte a hetenkénti ritmust, de mentségemre szolgáljon a 4 elnapolt, október végére csoportosított családi születésnap. A gyerekek szombati érkezését megelőző lótás-futás, bevásárlás, szervezés (ki mit vállal Agnès szülei és az én részemről) már jól kimerített, ami mindig bosszantó, mert elengedhetetlen összehasonlítást provokál bennem egykori teljesítményeim és a mostaniak között... Hiába, nehéz megszokni ezt a "lefelé a lejtőn" állapotot.

   Menyem és nagyobbik unokám visszament másnap délelőtt, mert hétfőn várta őket a munka és a tanulás, de itt hagyták nálam a fiamat és a kisebbik unokámat, akiknek még maradt pár nap a szabadságból. Minden jól sikerült, az ajándékok tetszettek, kár volt izgulni, gondolom mindannyiszor, de hiába. Mi hármasban még néhány napig élveztük az együttlétet, kártyáztunk, mozi és vendéglői program is kerekedett, s Alice közben az írásbeli érettségi próbáira is készült. 

   Ma szépen kisütött a nap a temetőre szemernyi megkönnyebbülésként a túlélők, az emlékezők számára. Igaz, nincs is szükség külön kijelölt napra, hisz erre minden nap jó, bármelyik pillanatban ránk omolhat az emlékek fájdalmas vagy kissé már megszelídült inváziója. Sőt, idővel egyre inkább menedékként időzünk a múltban, hiszen megválogathatjuk, mikor és hol, kivel és miért akarjuk feleleveníteni azokat a régi szép napokat, melyek kívánságra érintetlenül, minden zamatukkal visszatérnek, hogy megszépítsék a jelent.

Tíz napos misszió a gyerekeknél

   Kicsit megnyugodtam nagy forgalomban használatos sofőri reflexeim felől, most, hogy már vissza is értem Versailles-ból, ahol kisebbik unokámat letettem a gimnázium kapujában (hogy kicsit későbben kelhessen a vonat helyett...). Múlt szombaton szüleiket vittem el a reptérre, tegnap pedig nagyobbik unokámat kora reggel vizsgázni... Mondanom sem kell, hogy izgultam egy kicsit (amit ugyebár az utasnak nem kell észrevennie), hiszen nem vagyok se az autójukhoz, se a környékhez szokva, de eddig még kiálltam a próbát! Másik fontos különbség otthoni napjaimhoz képest, hogy sokkal korábban kelek (fél 7 tájban), hogy elindulhassunk 7h15 körül. Indulás előtt gyorsan megiszok egy jó adag kávét, hogy a lehető legéberebb állapotba srófoljam a figyelmemet, mielőtt a reggeli nagy forgalomba vetném magam. Megetetem a kutyát, macskát : már sorban állnak edényük mellett! 

   Visszaérve még egy kávé és indulhat a nap. A számítógép elé ülök : fiam még elutazásuk előtt lehozott fentről egy pár évvel ezelőtt kinyugdíjazott példányt, melyet felszererelt a lenti dolgozóban (egyben az én hálószobám is, míg itt vagyok). Ezen írogatok, olvasom a blogokat és mindenféle újságot. Dél felé az ebéd készítéséhez látok, de a lányok az órarendtől függően nem mindig tudnak velem tartani és csak estére jön össze mindenki. Néha kikapcsolódásra, kis kártyapartira és beszélgetésre is jut idő. Ők általában korán fekszenek, mert másnap iskola, ill. egyetemi vizsgaidőszak várja őket. Egyszóval : egyáltalán nem unatkozok és örülök, hogy teljesíthettem Agnès és François kérését.

   Ahogy francia blogomon megírtam, elutazás előtt egyszer csak felsejlett bennem egy addig szinte ismeretlen érzés : "kezdem ezt a házat megszeretni"... Mármint az enyémet, ahol lassan 35 éve lakom. Annak idején, Isztambulból hazatérve mindössze 2 napunk maradt a lakáskeresésre, mert holmink nagy része érkezőben volt, a tanévkezdésről nem is beszélve. Gyorsan kellett dönteni a lakásválasztás ügyében. Ezért bukkant fel  -  mint  rendszerint,  allegória formájában  -  az említett szokatlan érzés : mint egy idős házaspár esetében, akiket nem a villámként lecsapó szerelem hozott össze  egykoron, hanem a szükség, esetleg józan észérvek, viszont az idő, az együtt töltött évtizedek nemcsak hogy megbékítették őket a választással, hanem a súrlódások lefaragták a köztük levő élesebb sarkokat, és a megszokás lassan átalakult valami melegebb érzéssé. Sőt, ők maguk is átlényegültek, akárcsak a hatalomért dúló harc, mely lassan megértéssé, gyengédséggé szelídült...

   Hát, ilyesmi történik köztem és a házam között, melytől egyre nehezebben válok meg... 

(a képek a gyerekeknél készültek)

itt a térdemen ül, s követ, mint az árnyékom...

Kis tavaszi szünet

    Nehezen tudom magam fegyelmezni!... Éjjelente jószerével akkor fekszem, amikor "normális" ember felkeléshez készülődik... Igy aztán a délelőtt szempillantás alatt eltűnik, anélkül, hogy valami érdemleges dolgot műveltem volna, ami többnyire a kudarc keserű ízét hagyja maga után, nem beszélve a felgyülemlett fáradtságról. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem használok az egészségemnek sem!

   RENGETEG tennivaló vár rám! "Annál jobb", mondaná a jóakaratú olvasó, "legalább nem unatkozol!" Hát, ami azt illeti, régóta nem éreztem az unalom ízét, nem is emlékszem, hogy éreztem volna valaha... Inkább azt, hogy egyszerre több dolog is csábított, de egy csomó "kötelező" akadályozott benne. S ha mégis sikerült túl lenni rajtuk, kellemes érzéssel töltött el az elvégzett munka, melyet esetleg napokig, hetekig, hónapokig halasztgattam (pl. pakolás, hivatalos papírok válogatása, számlák, a felesleges lim-lom kiselejtezése  -  most pl. az adóbevallás kitöltése a Neten. A lista messze nem véges!) Néha úgy érzem magam, mint a gátfutó (soha nem próbáltam pedig ezt a sportot!), aki minden harmadik futólépés után újabb akadályba ütközik, melyet muszáj átugrania...

   Kisebbik unokám Alice itt töltötte a tavaszi szünet első hetét. Kivételesen szép időnk volt. A pár nap villámgyorsan eltelt. Szüksége volt a kis pihenőre, mert az iskolai élet rendkívül megterhelő. Van olyan nap is, hogy reggel 8-tól este 7-ig egymást követik az órák, utána haza vonattal, majd a házi feladatok... S akkor még nem említettem a többszáz méteres utat az állomásig a több kilós táskával... Alice nem panaszkodik, mint ahogy a többi probléma miatt sem, teszi a dolgát nagy kötelességtudással.

   Amíg itt volt, sok időt töltött barátaival a telefonon. Hagytam, mert tudom, milyen nagy szüksége van rá. Néha elmentünk ide-oda, másik nagyszülei is meghívtak egyszer ebédre. Itthon kicsit kártyáztunk de legtöbbször ország-városoztunk (Alice kedvenc jatéka, én is szeretem : annak idején mi is sokat játszottuk szüleinkkel). Naponta elment futni is a szomszédos parkba, ahol baba korában kocsiban tologattam, ezelőtt 15 évvel...

Napsütéses hétvége március végén

    A nap bújocskát játszik a felhőkkel  -  kezdeném szokás szerint a pillanatnak megfelelő időjárásjelentéssel, mintha csak szükségem lenne kitapintani a valóság szilárd talaját a lábam alatt, mielőtt elrugaszkodhatnék róla... Francia blogom tegnapi cikkének írásakor jutott eszembe ez a furcsa, ma már szinte szokássá fajuló blogírásba kezdés. Vajon miért ragaszkodom ennyire a valóság (vajon van igazi vagy csak vélt?...) érzékelésére, mint kiinduló pontra, mely sokszor végig is kísér, G. nagy bánatára. Annak idején, de számomra a jelenben is. Őt a képzelet világa érdekelte, vonzotta legjobban, nem pedig a "földhözragadt valóság", melyet szinte börtönnek érzékelt. Engem a festészetben és a rajzolásban is ez izgatott jobban : az oly változatos, izgalmas realitás felfedezése, kibetűzése, összefüggései, s nem pedig a fantasztikum, a sci-fi apokaliptikus jövőt ígérő, előrevetítő képzeletvilága... Elolvastam még kéziratban sok tanulmányát ezekről a műfajokról a korrektúra végett  -  melyet az ő kívánságára végeztem  -  de a szóban forgó művek kiestek a kezemből. Pedig az volt az álma, hogy az én képi világom és az ő művei (melyek sem fantasztikus, sem sci-fi műfajban íródtak, hanem az általa kidolgozott sajátos műfajban, aminek elemzésére itt nincs hely) összecsengjenek, szinte szimbiózisban működjenek, persze anélkül, hogy másolnák egymást... Bonyolult követelmény volt, aminek soha sem tudtam igazán eleget tenni, mert a két világ alapjaiban különbözött és engem legbensőbb intuícióimmal ellentétes irányba terelt  -  volna!... 

   E kis személyes kitérő után csak annyit, hogy a hét végét a gyerekeknél töltöttem a másik két nagyszülővel együtt. Péntek éjfél tájon érkeztünk, zuhogó esőben. Fiam vitt magával bennünket, munka után, este 9 felé tudtunk indulni. Ő haza, mi hozzájuk, vasárnap estig. A visszaút ugyabban az időben, csak eső nélkül...

   A köztes napok gyönyörű napsütésben teltek, bár nem volt túl meleg (12°-14°), de a napsugarak felélesztették a csodakert színeit. A kis robot fáradhatatlanul rótta a hepehupás gyepet, megtorpanva a parkot átszelő patak partján, körüljárva az évszázados fák törzsét, kikerülve a gyökereket, bokrokat, a hajdanán a patakra épült  mosoda romjait... Örültünk a jó hangulatnak, a szép és kedves unokáknak. Nincs ennél jobb gyógyszer a világon.

Lucie 18 éves lett...

a mosoda romja és a patak hídja

a magnolia elvirágzóban...

Augusztus végi utazás

    Három napja jöttem meg Magyarországról. Úgy tűnik, hoztam az ottani napsütésből ide, Északra, mert távollétemben 20°-nál nem ment feljebb a hőmérséklet. A pályaudvar előtt még friss víztócsák emlékeztettek a reggeli esőre, amikor leszálltam a párizsi vonatról. Azóta viszont biztatóan süt a nap, egyelőre 26° körül, de az előrejelzések szerint a hét végére megközelíti majd a 30°-ot is, a nyár valószínűleg utolsó üzeneteként. De mi ez már a két hét alatt elszenvedett kánikulához képest? Segíti kipihenni a fáradalmakat, melyeket az elviselhetetlen forróság okozott.

   Előre le kell szögeznem : nem sajnálom egy cseppet sem, hogy végül is rászántam magam az útra. Igy történik minden évben : nyavalygok pár hétig, menjek, ne menjek, előre elképzelem az utat, a végetérhetetlen gyaloglásokat a reptér folyosóin, ahogy magam után vonszolom a bőröndöt, táskát, kifulladva igyekszem lépést tartani a fiatalokkal, akik többnyire sietnek, majd csigalassúsággal araszolok a többszörösen kígyózó sorokban, a kis "teknőbe" pakolom a kézipoggyászt, telefont (télen a lábbelit is!), a külön celofánba átpakolt "folyadékokkal"... A vámos mégis talál gyanús árnyat a képernyőn és kipakolja nehezen becsukott bőröndömet... Kiderül, hogy odafelé egy szinte üres dezodor, visszafelé pedig egy tubus fogkrém volt a "bűnös"... Hiába tiltakoztam, hogy egyik se "cseppfolyós"!... 

   A mindszenti öreg ház kellemes hűvössel fogadott éjjel 2 óra felé, amikor a reptérről megérkeztünk. A hűtőben finom leves és töltött paprika várt ránk, de inkább gyorsan megvetettük az ágyakat. Másnap pedig unokaöcsémnél ebédeltünk. A családi ebédek többször is megismétlődtek, hol egyikünknél, hol másikunknál, hol vendéglőben is.

   Ezekért az együttlétekért nem sajnálom az összes fáradalmat, melyeknek még nem jártam a végére. Gyerekek, felnőttek nyertek egy évet legutóbbi találkozásunk óta, kicserélhettük gondolatainkat, emlékeinket, gondjainkat. Volt bennük jó is, rossz is. Unokahúgom is eljött férjével egy napra Székesfehérvárról, hogy találkozzunk. Arra gondoltam, hogy az ebédnél nem volt egy csepp alkohol sem az asztalon, mégis sokat nevettünk, jó volt a hangulat.

   Fiam, menyem, két unokám és én szüleim házában laktunk, mely most már a fiamé. Évente végeztet rajta csinositást, gondozást, melyet unokaöcsém szervez meg. A ház kicsit az övé is, két utcával odébb laknak és otthon volt mindig a nagyszülőknél is. Nagyon hálás vagyok neki a gondoskodásért.

   A gyerekekkel sokat olvastunk, játszottunk (főleg kártyáztunk), a lányokkal órákat beszélgettünk. Ők négyen elmentek néha biciklizni a Tiszára, akár Mártélyig is, esetleg a szentesi vagy a vásárhelyi kitűnő uszodákba. Jártak Budapesten egy nap és Szegeden is kétszer. Az elutazás napján még meglátogattam fiammal és Lucie unokámmal a vásárhelyi Tornyai múzeumot... 

   Hát, nagyjából ez volt. Bal nagylábbujjam körme még mindig várja az újjászületést...

Augusztus közepén

     Mondanom sem kell, hogy rengeteg dolgom lenne, de ehelyett leülök ide pötyögni a számítógépemen, mintha nem várna a mosogatás, a mosógép, netán a fürdőszoba!... Unokáim nálam voltak péntek óta, szüleik szombaton érkeztek a kutyával és kedden mentek el mindannyian. Én péntek estefelé megyek hozzájuk, hogy augusztus végéig még együtt nyaraljunk egy kicsit. Épp az imént kellett visszamondanom egyik kedves barátnőm javaslatát egy kis vasárnapi csevegésre.

   Az idő nagyon kellemes volt eddig, többnyire enyhe napsütéssel, most új, de rövidebb kánikula hullám közeledik, forró légtömegekkel Afrika felől. Pedig a rózsafák valósággal lángolnak a kertben, a hortenzia is tele virággal és a kis japán juhar lassan elfoglalja az egész gyepet. 2 hétig nem lesz, aki locsoljon. Hazatértem után megpróbálom majd feléleszteni őket...

   Mint mindig, semmi kedvem elmenni. Nem szeretek immár közlekedni, lépcsőkön fel, le, csomagokat cipelni, sorbaállni, sietni, kényelmetlen helyeken szorítkozni, beilleszkedni, korán kelni (néha éjnek évadján!). Az is igaz, hogy meg kell szakítani időnként a beidegződött, sőt becsontosodott rutint, hogy érjék még agytekervényeinket más ingerek is, nehogy a végén még teljesen elhaljanak!

   

Mondanom se kell, mennyire örültem a gyerekek ittlétének. A kutyus őrzését is elvállaltam egy-két mozi erejéig. Nem volt benne sétáltatás, már nem tudnék lépést tartani egy Jack Russell-el. A kertre nyíló ajtó viszont állandóan nyitva maradt, ki-be futkározottt órákon át, valahányszor egy szomszéd macska megjelent a láthatáron. Végül kimerülten elnyúlt az Ikea fotelben két térdem között félóra mély álomra. 

   Amikor a gyerekek tegnap délelőtt útra keltek, felmentem a fürdőszobába, majd rövid ebéd után beültem Ikea fotelembe a tévével szemben és csak estefelé, fél 7 táján keltem ki belőle. Éreztem minden izületemet, minden csontomat, mint akit mozsárban törtek apróra (legalábbis ilyennek képzelem). De tudom, hogy mindez elmúlik a pihenéssel. Az együtt töltött órák emléke viszont nem múlandó.  

Szépséges május

    Igenis, meglesz az e havi 4. bejegyzés is! A hónap utolsó napján, de még májusban. Hiába, kis kihívások dívnak mostanában, de megelégszem velük, nagyjából csak ennyire futja az energiámból. 

   Második napja vagyok itthon, még ízlelgetem a megszokottból öt nap alatt szokatlanná varázsolódott otthont. Szomszédasszonyom friss kenyeret és egy mandulakrémes-sárgabarckos süteményt csempészett hazajöttömre a hűtőmbe.

   A napsütéses idő végig kísért a gyerekeknél is, a nagy kert százéves fáinak hűvösében. A gesztenyefa most hullatja szirmait, az akác egyelőre makacsul őrzi őket, az óriás cseresznyefán a seregélyek alig hagytak az édes piros szemekből... A levegőben szálingózó láthatatlan pollen miatt sajnos nem sokáig úszom meg köhögés, könnyezés nélkül  -  hová lett a gyerekkori,  természetben töltött hónapok védettsége?... Elmúlt, mint lassan minden egyéb.

   Érkezésünk estéjén máris érdekes program várt bennünket : Lucie unokám osztályának színház tagozatos csoportja mutattta be Musset : Fantasio c. darabját, s benne ő játszotta a címszerepet. Jól sikerült az egész csoport teljesítménye, bár nem volt egyszerű a 19. sz-i nyelven megszólalni! Bevallom, én persze unokám játékában gyönyörködtem leginkább.

   Szombat este ismét színházba voltunk hivatalosak : ezúttal Párizsban néztünk meg egy ma játszódó vígjátékot, "Chers Parents!" ("Kedves Szülők!") címmel, anyák- és apáknapi ajándék gyanánt. A kitűnő ritmusban megírt és eljátszott darab kellemesen megnevettetett bennünket, a szülők és gyerekek kárára egyaránt.

   Feltétlenül meg kell említenem a sok kártyapartit, melyek némileg enyhítették életemben a játék hiányát... Pótoltam egy kicsit a lassanként távoli emlékké halványuló öleléseket is, melyek pedig köztudottan óriási szerepet játszanak a boldogsághormonok termelésében, a hosszú élet egyik titkaként.

többszázados patakparti mosoda romjai

 

Glasgow napozik

a cseresznyefa

Télvége

    Két hét is eltelt, mióta utoljára jártam a blogomon. Persze, annyi időt azért szakítottam a sok elfoglaltság közepette, hogy reggel-este vessek egy gyors pillantást ismerőseim blogjára s a levelesládámra. A megválaszolandó üzenetek szaporodtak. Mivel nyugodtan nem ülhettem neki, hogy összeszedhessem a gondolataimat, inkább hagytam könnyebb időkre az írogatást. Bevallom, nagyon hiányzott már.

   Unokáim 25-én érkeztek szüleikkel és itt maradtak a következő hét végéig. Lecke volt bőven, s a kisebbiknek még diétáznia is kellett a kortizon miatt : só és cukor nélküli, de mégis ehető ételeket kellett kitalálni. Volt a programban 2 családi ebéd 5 és 7 személlyel nálam, a megelőző bevásárlásokat beleértve, valamint Lucie születésnapi ajándékának fellelése. Az emlékezetem azonban elsősorban a sok érdekes beszélgetést, kártyapartit és egyéb játékot őrzi, amelyek elhozták a régvárt különleges ízeket napjaimba. Korábban feküdtem, korábban keltem, egyszóval, ésszerűbb, egészségesebb ritmusban éltem  -  legalábbis elutazásukig... Azóta rohamléptekkel visszajöttek a régi rossz szokások, kivédhetetlenül. Velejárói a magánynak, a nagy ház körülöttem kongó ürességének, melynek súlya főleg este nehezedik a magányosok vállára. Engem legalábbis arra ösztönöz, hogy minél később menjek fel a szobámba, az álom mély gödre felé, ahonnan ki tudja, megtalálom-e majd a kivezető utat...

   Még 25-én délután várt a fiammal együtt egy társulati összejövetel is, melynek Gilbert tagja volt pár éven át (haláláig). Megemlékeztek 40 éves fennállásukról, valamint azokról, akiktől végleg búcsút vettek, viszont szellemüket, emléküket híven őrzik (többek között évente egyszer egy szál virágot visznek a sírjukra). Némelyüket még én is ismerem, bár az eltelt majdnem 17 év alatt megújult a tagok egy része. Mindenesetre felkértek, hogy mondjak egy rövid emlékezést G-ről. Elmondhattam, milyen sokat jelentett neki a barátságuk, mely megkönnyítette számára (és számomra is) a betegség hosszú idejét. Sokszor meglátogatták, egyikük még az utolsó, kómában töltött éjszakát is végigvirrasztotta az ágya mellett, mindvégig fogva a kezét.

Rövid távollét

   Nem egészen két napja jöttem vissza a gyerekektől. Izlelgetem a megszokott otthon és banális, mindennapi tárgyaim biztonságot sugárzó melegét, hiszen csukott szemmel is tudom a helyüket. A magány sem esik eleinte rosszul, helyreráz a sok beszéd után, pihentet a felfokozott érzelmi töltés ellenpontjaként, mielőtt újra éreztetné a súlyát. A rövidebb-hosszabb távollétek egyik előnye  -  azon túl, hogy felfrissiti téli álmukba szenderült szürke állományunkat  -  új, kellemes ízt ad a már agyonra únt és újra megtalált rutinnak.

   Öt napos ottlétem alatt szinte állandóan sütött a nap. Unokám láthatólag megkönnyebbült, hogy nem egyedül kell napjait morzsolgatnia az iskolától távol, megbirkóznia a szorongással, fájdalommal. Sokat beszélgettünk, főzőcskéztünk egy keveset, kártyáztunk, tévét is néztünk nagynéha, s a nevetés se hiányzott a programból. Osztálytársai elküldték a Neten a napi leckeadagot, hogy ne maradjon le a tanulásban.

   Az ebédlőasztalnál ülve, balról és szemben a két nagy üvegajtón keresztül  elém tárult a téli pihenőjét élvező kert látványa. A fák még csupaszon várják a tavasz kezdetét, de ha kisüt a nap, érezni lehet a levegőben a kirobbanni kész rügyek türelmetlenségét.

balról

szemben

Újkeletű feledékenység

    Újkeletű feledékenységem legutóbbi bizonyítéka a szerdai nap : éppen letelepedtem a tévé előtti kis asztalkám mellett (amelyen a különböző távirányítók, a szemüvegem és egy üveg víz szokott rám várakozni), rendhagyóan tálcára rakott ebédemmel, a szokásos 1 órás műsor elé, melyet d.u. 2 és 3 között szoktam megnézni, de már jóval az ebéd végeztével... Ezúttal elhúzódott a képenyő előtti bütykölésem, eleve késve mentem fel a fürdőszobába, majd sietve összecsaptam egy kis ebédet, és pont 2 óra felé elkezdtem falatozni, amikor csengettek az ajtón. Az áttetsző üvegen keresztül csak két elmosódott női sziluettet láttam és eldöntöttem, hogy nem nyitok ajtót : biztosan Jehova tanúi, ők járnak kettesével... 

   Egy idő után gyanút fogtam: a két alak vidám csevegése nem klappolt Jehova tanúinak stílusával! Többnyire szótlanul várakoznak, s ha ajtót nyit az ember, vidámságnak halvány jele sincs gyászos ábrázatukon, hiszen a világ végét jönnek bejelenteni!... Kitártam hát az ajtót, s legnagyobb mglepetésemre két "felolvasóm" a négy közül álldogállt a járdán!... " Hát ti mit csináltok errefelé kora délután?" s közben kihűlőben levő tányéromra gondoltam... "Próbálni jöttünk", felelték kórusban. "Vicceltek...", mondtam meggyőződéssel, hiszen a számítógépre ragasztott sárga cetlim november 5-öt jelzett. 

   Percek alatt befutott a másik kettő is. Most már be kellett adni a derekamat, és kideríteni a feledékenység okát. Visszavittem félig megevett ebédemet a konyhába és elkezdtük a próbát 2 óra után, fél 6-ig megállás nélkül, időnként kávéval biztatva magunkat. Én amolyan "botcsinálta", ösztönös rendező vagyok, nem is akarok szakember képében tetszelegni, csak saját elképzeléseim, vágyaim után megyek. Írás közben pontosan "hallom" a szöveg ritmusát, intonációit, intenzitását. Instrukcióim lényege egy szóban fogalmazható meg: "visszafogottság"... A vidámságot, a szomorúságot, a tragikus vagy komikus hatást ne eljátssza, hanem éreztesse, sugalmazza, keltse a színész a nézőben, vagyis ne a színész szórakozzon vagy szenvedjen, hanem keltse fel a nézőben a kívánt érzelmeket! Akár igazam van, akár nincs, vállalom.

   

Közben nem volt időm publikálni a fenti kis epizódot: megjöttek a gyerekek szombat délután. A szülők hétfőn d.u. hazamentek a kutyussal ("aki" egyébként okozott egy jó nagy pánikot gazdái lelkivilágában még aznap reggel, mert leejtettem véletlenül egy szem alvadásgátló tablettámat a reggelinél, s Omega szokásos villámgyors reflexével azonnal lenyelte... Egy ideig elérhető állatorvos után kutattunk, míg egyikük valamennyire megnyugtatta őket és d.u. 5 körül elmentek, nálam hagyva péntek estig az unokákat, mindannyiunk nagy boldogságára!) Az elmúlt hét mindenki számára  -  kezdettől fogva  -  rendkívül bonyolult, felkavaró volt, melynek részleteit  itt nem mesélhetem el. Most mindannyian lábadozóban vagyunk...

Elidegenedés

    Nem is tudom, hol kezdjem... Kimerítő napom volt ma: kb. d.u. 5-ig pizsamában, többnyire telefonnal, távirányítóval (többel is egyszerre) kezemben! Megpróbálom elmesélni, hogy lemenjen egy kicsit a vérnyomásom...

   Tudvalevő, hogy mostanában többnyire a tévé jelenti számomra a fő kikapcsolódást úgy estefelé, egy-két megszokott programot követve kinyújthatom a lábaimat a fotelemben. Még tegnap este észrevettem, hogy a hármas csatornáról nem tudok elmozdulni, s a Free playert sem lehet kikapcsolni. Mivel el kellett mennem 7 óra felé, másnapra halasztottam a probléma megoldását, sejtve, hogy a távirányító lehet az oka. Ma reggel kicseréltem az elemeket a távirányítóban  -  biztos, ami biztos  -  de a probléma megoldatlan maradt. Fiam felhívott, mint szombat reggelenként szokott néha kutya-sétáltatás közben, és utólagos sajnálatomra ecseteltem neki a dolgot, s ezzel az ő napját is aláástam a d.u. nagy részére. Nem tudja ugyanis megállni, hogy magára ne vállaja egy probléma megoldását, nem adva fel, míg a végére nem jár. Mindenáron meg akarta szervezni, hogy egy viszonylag új (november óta létező) internet aplikációval addig is tudjak TV-t nézni, míg megkapom az új irányítót... Akkor képzeljetek el pizsamában, egyik kezemben a fix telefonnal, a másikban a mobillal, bútorokat elhúzni (hogy a playerhez hozzáférhessek hátulról), keresni egy láthatatlan gombot (egész nap esett az eső és olyan sötét volt, hogy villanynál is alig lehetett látni, s közben kis zseblámpám is kiadta a lelkét!), szaladni egyik helyiségből a másikba (mivel a számítógép az ebédlőben van...), újra és újra kezdeni, hiszen fiam nem tud a kudarcba beletörődni... A végén már a kimerülés határán azt mondtam, feladom, nem való nekem ez a világ, amely sok mindent megkönnyít, ha működik... Ellenkező esetben kisilabizálhatatlan rémálom, melyben teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam...   

   Megegyeztünk, hogy felhívom a Free hibaelhárítóját telefonon. A türelmes és szimpatikus táv-technikus kézenfogva vezetgetett a talányos hieroglifák útvesztőiben, végül megegyeztünk a távirányító kicserélésében: az újat már a hét elején megkapom. Fiam újra hív, hogy megtudakolja a fejleményeket. Nem akartam a részletekbe belemenni, de nem hagyta annyiban, míg be nem állíttatott velem egy "Molotov" névre hallgató aplikációt, amely egyelőre működik (hogy lekopogjam!)...

   Képernyőktől való függésem, úgy tűnik, majdnem a tetőfokon van. Ilyenformán érezhetik magukat a drogfüggők is, ha megvonják tőlük az adagjukat: "mi lesz velem?"... Ők néha ölni képesek ilyen helyzetben, én még nem, csak kilátástalanul elveszve érzem magam. Napközben nem hiányzik, de az esti kikapcsolódás a tévéhez kötődik. "A szem rágógumija", mondták annak idején, amikor még Magyarországon laktam. Lehet benne a sok-sok csatornán jó műsort is kifogni, ha keresi az ember. Agyam esténként már szórakozásra áhítozik, nem pedig intenzív munkára... 

   

Milyen jól is van kifundálva ez a modern világ! Az embert annyiféle csábítás éri  -  életének megkönnyítése, szórakoztatása címletű ürügyek alatt  -  hogy a végén teljesen behálózza ez az elembertelenedett technikai varázs! Az én generációm már nehezen tud felzárkózni. A sok kód, jelszó és egyéb algoritmus megjegyzése nekem már nem reflex-szerű, mint gyerekeink, s méginkább unokáink számára. Használom, de nem zsigerből. Ez a fajta valóság nekem már elidegenedés.

Ismét két ünnep között

    Tegnap délelőtt elmentek a gyerekek. Két unokám már a múlt vasárnap óta velem volt, vonattal jöttek az iskolai szünet kezdetekor. Kialakultak kellemes kis szokásaink együtt, nagy szükségük volt pihenőre a megterhelő első félév és a költözködés után. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk, de jutott idő komolyabb dolgokra is, mint pl. bevásárlások után járni, főzőcskézni, bepillantani a kötelező olvasmányokba stb. Igazán kedves gyerekek, a legkisebb szóváltás se fordult elő, szívesen ajánlkoztak segítségre is. A telefon természetesen többnyire a kezük ügyében, mint a legtöbb mai gyereknek.

   Szüleik péntek d.u. érkeztek és este menyem szüleinél volt a vacsora, valamint az ajándékok kiosztása. Másnap pedig az egész család nálam gyűlt össze ebédre. A hús és a desszert közötti szünetben kártyáztunk, majd este 7 óra felé elment a család egyik fele, az ittmaradottak pedig megnéztek egy filmet. Nem kellett bennünket utána elringatni!

   Most pedig a Szilvesztert tervezzük egy szintén magányosan élő barátnőmmel. Nem tudom, beleszól-e majd terveinkbe egy-két kormány-intézkedés a vírus terjedésének fékezésére. Az idő rettentően lehangoló, ólmos szürke, benne vagyunk az alagútban. Próbálom magam túlélésre hangolni az előttünk álló 2-3 nehéz hónapra gondolva, míg a tavasz első biztatónak remélt jelei fel nem bukkannak. Nagyon mélyre kell ásnom érzelmi és kreatív készleteimben, hogy valamit a felszínre hozhassak, ha sikerül...

    

Kellemes, bár esős hétvége

    Tegnap este leadtam végre a második sürgősen megírandó szöveget is a november 30-i határidőre! Már jó ideje nyomták a lelkiismeretemet, de nagyon! Ahhoz viszont nem eléggé, hogy hozzá is fogjak... mint már annyiszor! Bizonyos kéjjel nyújtom a határidőt, mígnem szakad a kötél, s akkor a maximális adrenalin-töltet hatása alatt szinte megy magától ! Talán már életem végéig se fogok ettől a végletesen rossz szokásomtól megszabadulni... Vajon mit jelenthet?... Keresem a nyitját, mit üzen ezáltal a tudatalattim?

   A hét végét a gyerekeknél töltöttük, menyem szüleivel. Már nagyon hiányoztak: augusztus végén találkoztunk utoljára, nálunk. Ők közben eladták a házukat, egy nagyobba költöztek, amelynek teljes földszintje most felújítás alatt áll !... Ezért ottlétünk alatt vidám tömegszállás képét öltötte fel ház emelete: heten voltunk, nagyon korlátozott konyhai és fürdőszobai felszereléssel, de a gyerekek csodákat vittek véghez! Megültük fiam születésnapját és kisebb késéssel Alice-ét és az enyémet is. Sőt, szombat este felelevenítették hajdani szokásunkat: színházi estét Párizsban, mint a lányok születése előtti időkben! Most már ők is elég nagyok hozzá és szeretik is a színházat!

   Az előadás előtt megvacsoráztunk egy kis vendéglőben, majd a közeli Théâtre du Palais Royal-ba mentünk (1783-ban épült), nem messze a Comédie Française-től. Már a bajárat előtt hosszú sor állt. Tudtam, hogy a darab (címe: "Edmond") nagy siker volt bemutatója (2016) óta, írója, rendezője, Alexis Michalik, még a 40. évén innen van, színészként kezdte pályafutását. Film is készült a darabból, amit annak idején láttam a TV-ben. A több száz személyt befogadó színház teljesen megtelt, még a pótszékéket is elfoglalták! A 12 színész fergeteges előadást produkált az állandóan mozgó színpadon. A középpontban Edmond Rostand és a "Cyrano de Bergerac" című romantikus dráma születésének körülményei állnak a 19. sz. végén. Magamban elcsodálkoztam egy kicsit az 5 éve nem szűnő közönségsikeren: színház a színházban, nem könnyű megvalósítani sem a szerzőnek, sem a rendezőnek, aki történetesen ugyanaz a személy. A 12 színész legalább 30 figurát játszott el, állandóan kosztümöt, arcot, sőt a díszlet elemeit is cserélve! A függöny csak a végén ment le. 

a nézőtér kb. egyharmada

Alice utolér, Lucie túltesz rajtam... Vagy én megyek össze?...

Place du Palais Royal, a színház bejárata az árkádok alatt

Unokáztam egy kicsit

    Legutóbb július elején írtam blogot, magyarul is, franciául is. Azóta sok víz lefolyt az Escaut nevű folyón, amely lakhelyemet is érinti. Volt benne sok utánajárás, bevásárlás, főzés, három napos rosszullét (az előbbiek eredményeként), baráti vacsorameghívás  -  no és főleg unokáim megérkezése a vasárnap déli vonattal. Szerencsére addigra elég jól lábra álltam, bár fel kellett áldoznom a pihenés oltárán egy mozit és egy közös vacsorát. Az azóta eltelt pár nap bőségesen kárpótolt!

   A lányok előző héten az Alpokban töltöttek 3-4 napot, szinte alig volt idejük átpakolni a bőröndjüket az 1 hetes valenciennes-i útra. Ezt a rövid időt is meg kell osztaniok a 2 nagyszülői ház között, s még szerencse, hogy egy városban lakunk! Vasárnap nálam kezdték, mert a másik nagymama csak másnap este érkezett vissza kéthetes nyaralásról. Igy az otthon maradt nagypapát is meghívtuk ebédre. 

   Tegnap d.u. 5 h felé jött értük a nagymami. Nem győztek sóhajtozni, hogy maradnának még... én meg biztattam őket, hogy meglátják, milyen jó lesz náluk is! A másik nagymami ugyanis sokkal dinamikusabb, mint én, szinte fáradhatatlan az otthonról elmenésben. Nekem ez, sajnos,  lassanként nem lesz erős oldalam. Itthon viszont rengeteget játszottunk, beszélgettünk, s nekik meg éppen ez hiányzott, akárcsak nekem. Kiönthették kamasz lelküket, kellett nekik az ítélkezés nélküli meghallgatás. Ha szükség volt rá, véleményt is mondtam, de igyekeztem  nem szentenciázni, mint egy bölcs vén bagoly, hanem csak úgy elmondtam, hogy én mit gondolok a témáról. Különösen jót tett mindhármunknak, hogy sokat nevettünk, könnyed volt a légkör, annak ellenére, hogy a komoly témák sem hiányoztak.

   Egyik este, miután elvégeztem egypár utolsó símítást a földszinten, felballagtam az emeletre. A lányok már előbb  felmentek, hogy hamarabb megfordulhassanak a fürdőszobában. Egyszer csak hallom Lucie hangját, amint fennhangon olvas valamit. Benézek hozzájuk: hát ül fenn az ágyán (emeletes) és olvassa boldogan mosolygó húgának azt az afrikai mesét, ami hajdanán a kedvencük volt. Hajdanán, pár éve, amikor még kijárt az esti mese alvás előtt, s amit én magam legalább annyira élveztem, mint ők. Emlékeztek még a mozdulatokra, a hanglejtésekre is, amelyekkel megpróbáltam még több életet, dramaturgiát lehelni a szavakba... Néha hármasban olvastunk, felosztva egymás között a bekezdéseket! Bevallom, nagyon meghatott ez a kedves gesztus, felelevenítése közös boldog emlékeinknek. Hát, efféle kincsek birtokában vagyok...

Feltöltődés minden jóval

Újra csend borult a házra. Elmentek a gyerekek. Megróbálom hátfájásomat fokozatosan enyhíteni... ("szoktatom hátamat a csendhez" - mondanám legkedvesebb J. A. versem parafrázisával, ha nem lenne előttem szentségtörés a művelet.) 

Unokáim egy hetes itt tartózkodása, melyből a rám eső három napot már régóta vártam, hiszen legutóbb karácsonykor találkoztunk, villámgyorsan eltelt. Beteljesedett, amitől félek és általában nem marad el: ha valamit előre eltervezek és nagyon várok, mindig jön az alattomos meghiúsítási kísérlet, legalább is jól belegázol a sors "keze" (esetleg a lába?)...

Vasárnap, 21-én vártam az unokákat a déli vonatnál és egyenesen a másik nagyszülőknél kötöttünk ki ebédre: ott kezdték a hét elejét. A délután kellemesen eltelt, én 5 h felé hazajöttem  -  még a kijárási tilalom előtt  -  mondván, hogy szerda d.u. jövök értük. Másnap reggel már olyan rosszul éreztem magam (hideg rázott, fájdalmak és egyéb időnként visszatérő jelenségek gyötörtek), hogy le kellett mondanom a kedd d.u-ra tervezett kávézást egyik kedves barátnőmmel. Szerda estefelé kezdtem kilábalni a nehézségekből és P., a másik nagymama elhozta a lányokat. Palacsintasütés, véget nem érő trécselés volt az est programja: mindent egyszerre próbáltak elmesélni!...

Másnap Lucie születésnapi ajándékának megvásárlásával voltunk elfoglalva, de ekkor már hátfájásom tetőfokára hágott, és semmilyen fájdalomcsillapítóra nem hallgatott! Alig titkolható szenvedés volt a séta minden perce, pedig egészen másként terveztem! Ehhez járult a pénteki élelmiszer-bevásárlás, majd a szombati főzés: előre akartam elkészíteni a vasárnapi 7 személyre bővített születésnapi ebédet is, mivel a gyerekeknek el kellett indulni korán, hogy este 6 h előtt Párizsban lehessenek.  

Minden jól sikerült, mindenki besegített, ahogy tudott, menyem és anyja diszkréten elmosott a poharak kivételével mindent! Nem is akarok másra emlékezni, csak a sok kellemes együtt töltött pillanatra, a gyerekek kedvességére, unokáimmal folytatott érdekes, értékes beszélgetésekre, melyek, bevallásuk szerint is, nagyon fontosak voltak mindhármunk számára.

A hátfájós tortúra még nem múlt el: bizonyára az egész hét kell majd hozzá. Kivárom. Feltöltekeztem minden jóval.

Egy kamaszkutya kalandjai

a liftben a shopping felé

    Jó hét után elmentek az unokáim a másik nagyszülőkhöz. Mondanom se kell, kellemes hét van mögöttem, egy-két melegebb pilanattal fűszerezve. Ez utóbbit nem a lányoknak, hanem a kutyájuknak köszönhetjük: szerencsére csak a hét végét töltötte velünk.

   A Jack Russell tudvalevően hiperaktív, okos és rendkívül gyors kutya. Omega 2 éves, mondhatni, még kamasz. Kint ültünk ebéd után a teraszon (tehát a ház másik végében), amikor is szomszédasszonyom becsengetett. Szaladtam ajtót nyitni, megfeledkezve a közbeeső ajtók becsukásáról... A kutya egy pillanat alatt kiszökött az alig nyitott résen az utcára!... 

ugye, milyen engedelmes vagyok?...

   Azon kívül, hogy többnyire pórázon sétálgat, kivéve az erdőt és a tengerparti strandot, ahol szabadon lehet engedni, hogy megrészegedve rohangáljon és a vízbe vesse magát, nincs a mi két irnáyban is nagyon forgalmas utcánkhoz szokva. Riadót fújtam a kertben, mindenki utána vetette magát, de mint a villám, eltűnt a szemünk elől, hogy egyszer csak már a másik irányból loholjon visszafelé. Sikerült becsalogatnom az ajtón, de a következő percben újra kipattant az utcára! Már a szomszéd fiú is őt hajhászta, nemcsak a fiam és két lánya. Az ebadta többször átfutott az úton, csikorgó pánikszerű fékezésre késztetve az autókat mindkét irányban. Valami csoda folytán fiamnak sikerült egy autó kerekei alól kihúznia, nagyobb súrlódás nélkül. Mondanom se kell, hogy a délután hátralevő része a pszichodráma elcsendesülésével telt...

   Unokáimmal kellemes, lusta ritmusban telt a hét, amelyből a beszélgetések, kártyapartik voltak a legjobbak. Szombaton már vissza is szállítjuk őket a szülőkhöz.

   Lassan eltelik a nyár fele. Szeretném megállítani ezt a szép enyhe, nem túl meleg, szelíd napos időt... Írásra, olvasásra, kertészkedésre kellene még belőle sok-sok...

Elmentek a gyerekek

   Múlt szombat délután költöztek hozzám unokáim a másik két nagyszülőtől. Tegnap délben pedig idő előtt megültük Lucie 14. születésnapját : nehéz ennyi időpontot mindenki számára egyeztetni, de így az "igazi" napot majd barátaival ünnepelheti meg. Ez is nagyon fontos szempont.

   A hét idilli körülmények között zajlott, s bár megszenvedték a lábaim, de nem mondták fel a szolgálatot. Hálás vagyok nekik.

   Sokat beszélgettünk, kimenős közös program is volt, többek között mozi és a születésnapi ajándékok beszerzése. Alice mindenki számára eredeti rajzokat készített. Egy-két kártyapartinak is szorítottunk helyet a programban.

   Szombat délre összejött az ebéd kilenc résztvevője. Már előző nap bevásároltuk a hozzávalókat, s a vacsorakészítéssel egyidőben feltettem a "7 vezér tokány" névre hallgató magyaros ételt (életemben először, ami kicsit kockázatos volt ennyi meghívottal!). Finomra sikeredett, bizonyíték rá, hogy semmi sem maradt belőle! A süteményt már készen szereztem be. A menyem és édesanyja megszabadított a mosogatástól, így a délutánt kártyázással töltöttük, amit én annál is inkább élveztem, mert itteni barátaim nem lévén "játékos" típusok, ritkán van részem benne.

   Ma reggeli után már csak az volt hátra, hogy összegyűjtsük a ház minden szintjén szétszéledt holmit  -  beleértve a kutyuséit is  -  és nagy integetések közepette elment az autó... Csend van, csak a mosogép duruzsol a konyhában. Ritmusom visszatér majd lassan a megszokott kerékvágásba, ami pihentetőbb ugyan, de messze nem olyan izgalmas, érdekes, mint a társasélet a gyerekekkel. Eljutok majd a fodrászhoz is, este viszont sokkal később térek majd nyugovóra, mint ezen a héten, ami tudvalevőleg nem tesz jót az egészségemnek!...

Érkezés szélviharban

   Mióta elült a viharos szél, gyönyörű napos idő van. Megszokott babonás érzéssel lekopogom. Gyerekkorom óta hányszor hallottam a mondatot, sőt, láttam is asztal lapján, vagy ennek hiányában bármi fából készült tárgyon az azt kísérő mozdulatot!...

    Kaméliám január óta félénken nyiladozik. Ha a napsütés kitart, hamarosan virágba borul. Ellenállt a viharos szélnek, mely véggsöpört pár napja az ország északi részén, főképpen a tengerparton. Errefelé is jutott belőle még hétfőre is. 

    Napok óta erről beszélt TV, rádió, szólt a figyelmeztetés a főleg vasárnap déltől várható 160-180 km-es szél miatt. Napok óta rossz előérzésekkel izgultam, bár igyekeztem elfojtani: unokáim pont vasárnap d.u. indultak vonattal Párizsból és este fél 7 felé vártuk őket az állomáson. 

   A hirdetőtáblán hamarosan megjelent a felirat: 40 perces késés! A TGV hamar lefutja a 200 km-es utat.  Megkérdeztem az egyik pénztárnál, mi a késés oka. Kiderült, hogy Arras és Douai között a szél fákat döntött a pályára, és a vonatot Lille felé terelték el, ami innen 50 km. Reméltem, hogy a lányok nem esnek pánikba, hiszen még csak a másodszor utaznak egyedül, s felügyeletet sem igényeltek. 

   19h után kipillantottam a váróteremből a huzatos csarnokba: hát ott állt szorosan egymás mellett a bejárati ajtónál a két kis sziluett bőrönddel, hátizsákkal felszerelve, s egy szemernyi nyugtalanság nélkül várták, hogy értük menjen valaki. Hazamentünk hozzám és a másik két nagyszülővel együtt jó hangulatban elköltöttük az ízletes vacsorát, amit előre elkészítettem. Egy morzsa se maradt, mely ténytől büszkeség dagasztja minden háziasszony keblét, kinek ereiben magyar vér folyik.

Újra itt a csend

  Unokáim itt voltak egy hétig, a náluk töltött week end folytatásaként elhoztuk őket magunkkal. Egy rövidke hét után szombat délben felültettük mindkettőt a Párizsba induló vonatra, a szülők pedig a Gare du Nord pályaudvaron várták őket. Igy aztán a ház csendje még érezhetőbb: ma még alig szólaltam meg...

   Alice (11-edik) és az én születésnapom megülésével kezdtük. Az ünnepeltek örültek az ajándékoknak, az ünneplők pedig az ünnepeltek örömének. Mellékelten néhány kép a hangulat szemléltetésére:

Egy hét leforgása alatt...

   Történik egy és más velem minden nap, ha nem is tükröződik a blogomon.

   Egy hete izgalmas élmény várt rám: beavatás abba a bizonyos "teljes tudatú meditáció"-ba ("méditation de pleine conscience"), amire már régóta készültem. Annak idején vettem is róla egy könyvet CD-vel, de élőben, irányítással, csoportban akartam elkezdeni. 
   A legtöbb egyetemen az orvosképzés része lett, miután felfedezték sokféle jó hatását a betegekre. A fájdalom kezelésében (bizonyos fokig) gyógyszer helyett is alkalmazzák, támaszkodva az ismert tényre, miszerint a psziché nagy hatással lehet a testre.
   Már az is bizonyság  -  meditáció ide vagy oda  -  hogy jobban aludtam azon az éjszakán... Másnap viszont korán elindultunk a gyerekekhez, anyák napját ünnepelni 1 héttel hamarabb, hogy egyúttal megnézhessük a Molière-darabot ("Scapin furfangjai") az iskolások előadásában, főleg mert Lucie unokám is szerepelt benne. Nem szeretek még a családtagjaimmal se dicsekedni, de örültem, hogy őszintén gratulálhattam neki a végén. Ő volt talán az egyetlen, aki érthetően, tisztán artikulált, élvezhetővé téve a klasszikus nyelvezetet. Az is tetsztt, hogy nem játszotta túl a szerepét, de nagyon jelen volt a színpadon, anélkül, hogy feleslegesen gesztikulált, grimaszolt volna... Szóval, nekem nagyon tetszett.
   

   A másik két nagyszülő visszament vasárnap, én pedig maradtam még két napra, hogy a szülők munka miatti távollétében betöltsem valamennyire az űrt. Unokáimmal ünnep volt az együttlét, bár többnyire az estére korlátozódott. Napközben a kutyájukkal (Omega névre hallgató Jack Russell fajta) éltem nagyon is négyszemközti életet, ami főleg abban áll, hogy mindent el kell tüntetni előle elérhetetlen magasságba, fiókba, mert szétszedi apró darabokra, legyen az telefon, távirányító, vezeték, esetleg lábbeli, könyv vagy sál. Nemsoká 1 éves lesz, de hyper-aktív, időnként jött egy-egy kedvenc játékával a szájában, megállt előttem és kérdő-esdeklő tekintettel várakozott. Viszont, ha kinyújtoztam a kanapén olvasni, ő maga is elszunnyadt egy időre a helyén...