Örökzöld...

   Ezt a képet még François csinálta egyszerű kis gépével a 80-as évek végén, 90-es évek elején (apa 1995-ben meghalt). 

   Nyári, ebéd utáni hangulat. Apa, anya kinn ülnek a szőlőlugasban, hűsölnek, apa ott olvassa el a napi újságot, anya mosolyog az unokára. Mellette lóg a felmosó,  felakasztva  szárad. Amolyan "örökzöld pillanat", amelyből milliókat átéltünk, szinte változatlanul  -  megváltozhatatlanul...

   Aztán egy napon omladozni kezdtek az örökös díszletek. A főszereplők egymás után meghajoltak, elköszöntek. Anya pont ma 3 éve.

   Marad a kép, kicsit homályosan, akár az emlékek... 

Györgyi: Fátyol

Györgyi: Fátyol: "a lányomnak is és nekem is jogunk van az álmainkat megvalósítani."



Pontosan igy gondolom én is. Legyetek boldogok!

Jutalom

   Befejeztem a kb. 15-20 perces "töprengésemet" az akt szimbolikájáról. Hagyom pár órát pihenni és holnap délelőtt átnézem újra, csiszolgatok a stíluson, mindig ráfér. Néhány képet is ki kellene nyomtatnom hozzá, ha nem lenne ilyen költséges mulatság a színes nyomtató, s ez lehangol egy kicsit...

    Délután négy-öt óra felé eltűnt minden felhőfoszlány és a meleg nap elárasztotta a teraszt. Gyorsan kivittem a kávéscsészét, a naplót és a telefont, hogy megünnepeljem az év első teraszos kávéját a kis piros asztalnál. Mintegy jutalomként a többnapi megfeszített munka utan.

   Tegnap még a fűtés is be volt kapcsolva. Minden bosszantó és kellemetlen kényszermunkát erre a napra csoportosítottam, hogy magam mögött tudhassam őket: elvittem két tartály zöld hulladékot a telepre, telefonáltam egy hónapok óta húzódó reklamáció miatt, megírtam és fel is adtam ez ügyben az ajánlott levelet (1 órás sorbaállás a postán!), beugrottam a boltba, majd kb. két órán át körmöltem a holnapi összejövetel jegyzőkönyveit titkári minőségemben... Ma elvégeztem a végső símításokat a holnap este felolvasandó szövegen és akkor jött a napsütés, az illatozó kert és a teli tüdőből éneklő madarak! 

    Azt hiszem, megérdemeltem egy kicsit az arcomat símogató napsugarakat, a feszültség oldódását és a létezés egyszerű örömét...

Vacsora

   Mi maradt a tegnapi vacsorából? Két csokor tulipán és pár sütemény. Minden a helyére került ma délelőtt, a 18 pohár, a 12 tányér, az evőeszközök, a csészék, az asztal és a székek, mintha misem történt volna. Pedig sok minden történt azon a rögtönzött vacsorán, amelyet három nap alatt boronáltam össze: hatan voltunk.

   Szeretem összehozni az embereket, úgy válogatom ki a vacsoratársaságot, hogy feltehetően jól érezzék magukat egymással. Lehetőleg legyen benne ismeretlen elem is, kellemes meglepetés, felfedezés, találkozás. Hogy akik még nem ismerik egymást, gazdagodjanak az új kapcsolattól, melyből esetleg barátság is kibontakozhat. Tudom,  hogy vannak, akik féltékenyen őrzik barátaikat, nehogy valaki megkaparintsa, elhódítsa őket. Számomra ismeretlen ez a fajta féltékenység, hiszen attól, hogy bővül a baráti kör, még senki se lett szegényebb. Sőt, irtózom a gondolatától is, hogy kisajátítsak valakit, vagy engem akarjon bárki is gúzsba kötni! Van hely mindenki számára a nap alatt, s lélegzethez kell juttatni a legbensőbb barátot is  -  hogy a házastársról ne is beszéljek!

   Éjfélig folyt a nagy társalgás, volt benne meghittebb téma, de nagy nevetések is! Közben elmúlt a lábfájásom, a zöldségpucolás keltette hátfájásom, s ma már hoztam a kertészetből két cserép japán loncot is, melyeknek a terasz falára kell majd illatozva felfutnia!

Kiselőadás, előzmények...

   Most gyűjtöm az anyagot az "akt" szimbolikájához. Ápr. 20-ra kell belőle kerekítenem egy félórás előadást. Minél rövidebbnek, "magvasabbnak" kell lennie, hogy utána még beszélgethessünk is róla.
   A téma már régóta érdekel, de a gondolatok összeszedése és bizonyos látószög köré szervezése csak egy-két éve fogalmazódott meg bennem. Egy ismerősöm, maga is festő (de az absztrakció vonzza), egyszer csak nekem szegezte a kérdést: "Mondd, miért vagy te az akt témájának a rabja?" Az "obsédée" szót használta, ami az "obsession"-ból ered és kb.  rögeszmét jelent. ("Pourquoi es-tu obsédée par le "nu"?)  
   Meglepődtem, sőt meglehetősen kellemetlenül hatott, mert a szó elég erős árnyalatú. Mindaddig meg se érintett még a gondolata sem, hogy az emberi arc, a test ábrázolása ne lenne a legnormálisabb dolog, művészileg a legszebb, legizgalmasabb téma! Hogy miért ruha nélkül? 
   Számomra a ruha álarc, segédeszköz, hogy elrejthessük szépséghibáinkat, hogy a lehető legelőnyösebb oldalunkról mutatkozzunk (arról nem is beszélve, hogy szerintem nehezebb drapériát, mint emberi testet rajzolni...). Még Berlinben kezdtem aktokat rajzolni egy festő műhelyében, 3-4 éven át. Csodálatos felfedezés volt! Felszabadító. Mintha éveken át belénk sulykolt nevelésünk béklyóitól szabadított volna meg: az emberi test nem csúnya, szégyellni, elrejteni való valami, hanem természetes dolog.
   Az én aktjaim nem tartogatnak semmiféle pornográf hajlamot, erotikus provokációt. Modelljeimet úgy választom, hogy kifejezzék azt a derűs, néha melankólikus szépséget, ami után én magam is vágyódom az életben. 
    "Az igazság meztelen" - tartja a mondás és valóban: életünk három legfontosabb pillanatában mezítelenek vagyunk: a születés, a halál és a szerelem pillanataiban. Mintegy igazi valónkban, szépítgetés, rejtőzködés nélkül, bizalommal. 
    Ne higyjétek azonban, hogy én magam úton-útfélen ruha nélkül élem mindennapjaimat. Sőt, be kell vallanom, csak a fürdőszobára tartogatom ezt a programot. 
   Bizonyíték arra is, hogy saját fizikai mivoltomat még nem sikerült elfogadnom...

Örökség...

   Pakolok az ebédlőasztalon, mely inkább íróasztal funkcióját tölti be, ha nincsenek vendégek a háznál. Azazhogy, be kell vallanom, az íróasztal funkciója lassanként a földszint minden asztalára odaszivárog, mint az árvíz: eleinte lassan, mert pl. a konyhában világosabb van és kilátok a kertre... A nappaliba, mert ott iszom meg a délutáni kávémat... No és az ebédlőbe, mert pont a számítógép által uralt sarok mögött van és oda (is) pakolok IDEIGLENESEN...

   Az ebédlőasztal már 25 éves de még mindig eredeti érintetlen állapotában leledzik: a legkisebb folt, karcolás is elkerülte. Ki lehet nyitni 3m20 hosszúságúra szükség esetén, de 50 cm szélességűre is össze lehet csukni.

   A melléket kép is bizonyítja, mi óvta meg eredeti szépségét. 3 réteg terítő borítja!... Az első vastag, gumírozott: a folyadékok, a meleg ételek, az ütődések felfogását szolgálja. A második egy szép kis zöldesszürke abrosz: ez a kedvencem, illik a tálaló új színéhez is. S végül a vidám zöld alapon fehér pettyes viaszkos, amivel az előzőt óvom a piszkolódástól, filctollak nyomaitól, amikor az unokáim ennél az asztalnál alkotnak! 

   Nevetséges,  -  ismerem el magamban, s azonnal felmerül anya képe, pontosan ugyanezekkel a gesztusokkal, egymást hegyén-hátán védő rétegekkel, legyen az abrosz vagy szőnyeg. Annak idején nemcsak mosolyogtam rajta, hanem még csipkelődtem is ezen a furcsa szokáson, melynek hálójából immár én se szabadulok!