Mindenki fél...

    Hát pontosan ez lehetett az agresszor célja: a megfélemlítés! A saját és családja életéért rettegő ember meghunyászkodik és mozdulni, sőt, megszólalni sem mer, nehogy "provokálja" a szomszédját lerohanót, hátha így ő kimaradhat a bajból! "Csak rosszabb ne legyen!", kibírjuk valahogy... Máig is fülembe cseng őseim tanítása, az elnyomottak, kisemmizettek nullára csökkentett ambíciója: a túlélés mezítelen vágya. 

   Nem akarok bonyolult politikai vitába bocsátkozni, főleg így választások előtti időkben, amikor a különféle propaganda gépezetek teljes erőbedobással dolgoznak a sokszor bizonytalan, rettegő polgárok puhításán (már ott, ahol nem csak egyfajta hangot lehet hallani!...) Hogy minden más hitelét veszítse, s maradjon a puszta meghunyászkodás. Tegnap megnéztem egy Friderikusz műsort két ritka érdekes és okos meghívottal, Sz. Bíró Sándor történésszel és Buda Péter nemzetközi szakértővel. Több mint 2 órán át hallgattam őket és némileg megvígasztalt, hogy van még ilyen műsor a magyar tévében...

   Megmetszettem minden rózsafát, fáj is térdem rendesen. Majd megenyhül, ennél nagyobb baj ne legyen. Gyönyörűen süt a nap, a kamélia tele virággal s még ki sem nyílt bimbóval is. Öröm kiülni a teraszra egy kávéra, kis beszélgetésre betévedt barátokkal, "megváltani a világot", ahogy mondani szokás, mert nagyon ráférne! Ha a nagyot nincs is hatalmunkban megváltani, legalább személyes, közvetlen kis világunkat igyekezzünk a lehető legszebben, legtestvériebben berendezni, hiszen egymástól függünk, társas lényekként, az emberi nyáj melegében.

Kis tavaszi uzsonna egyik barátnőmmel (idén először) a teraszon, egy pohár elzászi édes fehér borral

Áldozatvállalás - a téma röpke érintése

    Tegnap este (filozófiai jellegű) társulati összejövetelen vettem részt, amely szokás szerint kis közös vacsorával végződik, hogy az összejövetel hivatalosabb jellegét így feloldva, szabadabban elbeszélgethessünk egymás ügyeiről-bajairól, esetleg elvontabb, bonyolultabb témákról is. Sajnos, az utóbbi két évben a járványhelyzet miatt ritkábban találkoztunk, nem beszélve a közös vacsoráról. 

   Úgy harminc körül jöttünk össze. A téma az áldozatvállalás volt, amelyről mindenkinek a dolog nehézsége jut eszébe elsősorban. Szóba jött az antik kultárákban az áldozathozatal szerepe, mely sokszor emberek vérét is kívánta : elég, ha csak az aztékokra gondolunk, bár messze nem voltak egyedül. Felettünk álló, sorsunkat eldöntő erők kiengesztelése, jóindulatuk kivívása volt a célja, esetleg hálaadás a beteljesült fohászért. Eljutottunk a mai értelmezéséhez is, amely számomra főleg időm, erőm egy részének feláldozását jelenti egy magasabbrendű cél érdekében, ami lehet közös is, de egyéni is. Egy gyerekét egyedül nevelő szülő bizonyára jól ismeri a fogalmat. A gyerekkel semmiképp se szabad éreztetnie, nehogy bűntudatot ébresszen benne, hiszen ő nem oka, inkább szenvedő alanya a kialakult helyzetnek. Lehet persze számtalan egyéb formája is.

   Az egyéni áldozatvállalás az én értelmezésemben azt jelentené, hogy magammal szemben támasztott magasabb rendű követelményeknek hogyan feleljek meg. Például elhatározom, hogy kényelmem, pinenőidőm, esetleg lustaságom némi feláldozásával belemerülök valamilyen téma tanulmányozásába, amelyről eddig csak felületes fogalmaim voltak, de úgy érzem, hogy szellemi épülésemnek jót tenne  -  talán úgy is mondhatnám, hogy lassítaná szellemi leépülésemet, mely elkerülhetetlenné válna, ha nem állítanám magam újabb és újabb kihívások elé. De lehet az egy kisebb novelláskötet összeállítása, csak úgy a magam örömére. Hősies áldozatvállalásom nem terjed odáig, hogy elküldjem egy kiadónak is.

(photo: J-P. Nicol)

1848. március 15-e emlékére

 

Beláthatatlan

    Alig kezdtünk a Covid nyomasztó hatása alól óvatosan fellélegezni.  Hinni sem akaródzott az amerikai titkos szolgálat figyelmeztetéseinek az ukrán határon felsorakozó kétszázezres orosz hadsereg széndékait illetően. Vártuk a tavaszt! Egyesek a nyári vakáció szervezéséhez láttak, első lépésként kezdték lemosni a kerti bútorokat, a teraszt, színes tavaszi virágokat ültettek az ablakpárkányra, reggeli szívvidítónak, a hosszabodó új napok tiszteletére. Amolyan békebeli rutinos elfoglaltságok ezek, amikor az ember bízik a holnapokban.

   S mi lett belőle? Napról napra sűrűsödő újabb és újabb félelmek, szorongások. Egyre kevesebben vannak, akik ismerték, átélték, bőrükön szenvedték meg a háborút. Én 1947-ben születtem, csak szüleim elbeszéléséből, könyvekből, filmekből ismerem, mit jelent a háború, s meghajolok Európa nagy szellemei előtt, akik képesek voltak félretenni a véres gyűlölködést, hogy az évszázados ellenségek kezet nyújtsanak egymásnak, s ezzel tartós békét, felvirágzást biztosítsanak Európa népei számára. 

   Vajon Putyin tényleg csak a téli olimpia végét várta, hogy ne tegye tönkre kínai barátja rendezvényét, s lerohanja Ukrajnát?... A világméretű tiltakozás ellenére nem hátrálhat meg, bezárkózott saját csapdájába, s hazug propaganda gépezete, elnyomó politikai rendszere elnémítja lakosságának azt a részét, amelyik tiltakozhatna. Vajon valóban egyedül hozza döntéseit (nehezen hihető), elszigetelt, paranoiás magányban, mint amilyet Sztálin is teremtett maga körül annak idején? Akik Ukrajnában életüket teszik kockára, legalább tudják, miért halnak meg...

   Mindenesetre, akik unalmasnak találták nyugodt életüket, a mindennapi rutint, melyet legfeljebb a benzinárak, a kezdődő infláció, az egyre nehezebben kihúzható havi költségvetés nyugtalanított, most mélyebb félelmek, szorongások felé fordulhatnak. A jövő beláthatatlan lett.

Február kitett magáért

    Február utolsó napjai... Hallgatjuk a híreket Ukrajna felől. Az itteni elnökválasztási kampányról szinte teljesen eltereli a figyelmet. Emmanuel Macron, aki egyben az EU elnökségét is ellátja 6 hónapig, szívesen mellőzte volna Putyin megmozduláást ráadásként. Mindenki visszatartja a lélegzetét: sose lehet tudni, mi lesz egy ilyen helyzetből, kiszámíthatatlan ellenféllel szemben.

   Itteni barátaim elárasztanak kérdésekkel: én ugyebár, 26 éves koromig másképpen voltam "programozva", talán jobban megértem a számukra alig érthető szituációt... Valóban: miután Putyin hatalomra került és először láttam egy felvételen végigmenni a piros szőnyegen, első gondolatom az volt, hogy ez az ember olyan, mint egy KGB-s tiszt! Arcán a legkisebb emóció sem tükröződött, akárcsak valami álarcon, s csak egyik karját lóbálva, mereven lépdelt a végetérhetetlen szőnyegen, akar egy automata. Kifürkészhetetlenül.

   Inkább felidézném az elmúlt hetet, különös tekintettel a szombat-vasárnapra. A hét végét a gyerekeknél töltöttük, kissé előbbre hozva Lucie 16. születésnapját.

   A nap mindvégig bőségesen árasztotta sugarait, amelyre mindnyájunknak nagy szüksége volt már. Igaz, hogy én a házukba belépve rögtön nagyot estem, megbotolva egy láthatatlan küszöbben. Ennek következtében sántikálva töltöttem a hét végét, pedig a gyerekek finom programokat szerveztek. Kezdve mindjárt egy vendéglői meghívással, majd onnan egyenesen a Vuitton Alapítványba mentünk, ahol a Morozov-gyűjtemény kilálítása zajlik több hónapja (olyan nagy volt az érdeklődés, hogy meg kellett hosszabbítani április elejéig). Először hagyta el a gyűjtemény Oroszországot. Titkos vágyam volt, hogy megnézzem, de nem akartam a gyerekeket ezzel is terhelni. François meglepetésként a Neten lefoglalt 5 belépőt, és én boldogan sántikáltam végig a jó 5 órás látogatást.

Van Gogh

   A Morozov testvérek óriási gyűjteményt hoztak létre a 20. sz. elején, főképpen Iván, a fiatalabbik testvér, elsősorbn a francia és orosz modern festők műveiből. A gyűjtemény a huszas évek elején állami tulajdonba került, s miközben Ivan Morozov egy faházikóban végezte életét, a műveket szétosztották az Ermitázs, a Tretyakov képtár és a Puskin Múzeum között. 

   Renoir, Cézanne, Derain, Bonnard, Gauguin, Degas, Lautrec, Van Gogh és még sokan, Szerov, Goncsarova, Koncsalovszkij, Szarjan, Vrubel stb. az oroszokat képviselve teszik ki a kb. 200 képből álló bemutatót. 5 szintet és szintenként több termet jártunk be és a végén két lábamból nem maradt más, csak az égető fájdalom érzése. Mégis úgy raktározom el az élményt, mint az idei év egyik legszebbikét.