Utolsó virágok

   Tegnap délután gyorsan lefényképeztem a rózsafákat a kertemben. Úgy érzem, utolsó virágaikat hozzák nagy igyekezettel, hiszen egész nyáron szenvedtek a hőségtől, a szárazságtól, hiába locsoltam őket, amikor csak tehettem (2 hétig nem kaptak vizet a legnagyobb forróságban).

   Bizonyára apai nagyanyám, Kispál Eszti öröksége munkál bennem, de különös közelséget érzek a rózsafáim iránt. Hét van belőlük ebben a tenyérnyi kertben. Reggelente, kávéscsészémmel a kezemben, kipillantok rájuk a teraszról. A csillagos, hideg éjszaka után a nap kegyesen megmelengeti a kertet, felszárítja a harmatot, minden életre kel. 

   Később végigjárom őket: megérdemlik az egyenkénti hálás szót, hiszen mennyivel szegényebb lenne nélkülük az életem!... Mindennapi szépség-adagom jó részét tőlük kapom.

   Közeledik a születésem napja. Ilyenkor elengedhetetlenül eszembe jutnak a Mérleg  szokásos tépelődései: rohan az idő! S te még mindig milyen bőkezűen vesztegeted! Ideje lenne követni rózsafáid példáját: még a tél eljövetele előtt meghozni legszebb, kései virágjaikat, amelyekkel tartoznak az életnek, ha már ezzel az tehetséggel megajándékozta őket!

   Tegnap megnéztem a TV-ben egy hosszú beszélgetést Macha Méril színésznővel: 78 éves, de 15-öt bátran letagadhatna. Orosz arisztokrata szülei a forradalomkor Franciaországba menekültek (Gagarin volt eredeti neve), szegényesen éltek, de soha nem panaszkodtak. A belső tartást átadtak lányuknak: Macha olyan ma is, mint a napsütés, a sok megpróbáltatás ellenére, mely élete során kijutott. "Sublimer ses blessures, c'est d'en faire une force." Ez lehetne a jelszava. Megpróbálom lefordítani. "Ha sebeinket szublimáljuk, erőt adnak." Mi is az a szublimálás, átvitt értelemben? Megtisztítás, felemelés?... Én pl. arra használom már régóta, hogy az eseményekben, az emberekben a legjobbat akarjam meglátni, azt keressem,  azt "szűrjem ki" magamnak... Igaz, hogy nem tükrözi feltétlen az egész valóságot, de nekem jót tesz, és úgy vettem észre, hogy nem csak nekem, hiszen valóságos "bizalom-előleg" lesz belőle... 

Szécsi Margit (1928-1990) : SZERELEM

Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt  -  marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.

Fatalizmus

   

   A szép vasárnap délutáni koncert után nyomasztóan kezdődött az új hét (pontosan emiatt félek egy kicsit a jó hangulatoktól, mert legtöbbször megbosszulják magukat a naív emberen, aki gyanútlanul átadja magát nekik...)

   Hétfőn d. e. megtudtam volt kedves szentesi diákom, Sánta Zoli váratlan halálhírét. Nagyon lesújtott, egész délelőtt kóvályogtam tőle. Délután 2-kor pedig egy gyászmise várt: egyik barátnőm édesanyját temették. Lefelé tartottam a lépcsőn, hátrálva, mert úgy kevésbé fáj a térdem, s egy csomó mosni valót is cipeltem a földszintre, egyik kezemmel a korlátba kapaszkodva (mindennapos rutin). Az utolsó két lépcsőfokon lecsúszott a lábam. Esés közben valahogy a hátamra fordulhattam, mert ebben a helyzetben értem földet, azaz a fehér cementlapokat, melyek igen keményen érintették kétszer is a fejemet, egyéb helyekről nem beszélve... 

   A körülményes felkelést nem ecsetelem: megadtam magamnak hozzá az időt. Barátnőim nálam gyülekeztek vagy hatan, de nem engedtek el a gyászszertartásra. Jelenleg egyik oldalam kékes árnyalatú, fejemen fájdalmas púp van, érzem minden porcikámat külön-külön is, de komolyabb baj nem történt.

   Az eset (esés?) elgondolkodtatott egy kicsit és ismét őrangyalom jutott eszembe. Az utóbbi években sokszor volt velem gondja. De ha visszamegyek az emlékeimben a kezdetekig, voltaképpen többször is valami csoda folytán folytathattam csak földi pályafutásomat.

   Vannak-e egyáltalán véletlenek? Keleti magyar fatalizmusom egyre inkább a felszínre tör. 

Lassítok...

   Elhatároztam, hogy nekifogok egy bejegyzésnek. Nincs bennem semmi lázas mondanivaló, inkább biztatom magam, hogy ne árválkodjon ez a blog IS üresen. Már csak magam előtt is állnom kell az elkötelezettséget, melyet anyanyelvemmel szemben vállaltam immár 9 éve. 

   Minden elismerésem azoké, akik továbbra is hűségesen megírják naponta, kétnaponta, esetleg hetente a posztjukat, ahogyan a kertjét locsolja az ember. Hogy ki ne száradjon.

   Az írás vágya megvan, de a motiváció hibádzik. Az is lehet, hogy csak a blog műfajának lassú kihalásáról van szó. Nem söpri-e el az egyre gyorsuló ritmus, mely szerint már a Facebook is elavulóban van? Éljen a szuperszonikus gyorsaság, a szemvillanásnyi felszínesség.

   Nem először teszem fel magamban a kérdést. A válasz pedig a növekvő vágy, hogy leszálljak a ringlispilről, letelepedjek a megtalált nyugalom ölébe, s gyönyörködjek a mozdulatlan pillanatban.

   Hűvösödik, de még itt a nyár. Ismét átléptem egy határt: hívtam valakit a kert renbehozatalára. Mióta itt lakom (28 éve), először fordult elő, hogy nem én végeztem el, de a gaz nagyon ellepte a virágágyásokat, és mostani formám nem teszi lehetővé, hogy elbánjak vele. Talán egyszer még... Mindennek van kezdete, ami többnyire egybeesik egy másik periódus végével. Esetleg fordítva... 

   A Kulturális Örökség napjait éljük, melyet  -  több mint 30 éve  -  Jack Lang (Mitterrand  szocialista kormányainak kulturális minisztere volt több, mint 10 évig) 1984-ben rendezett meg először, s mely elterjedt azóta egész Európára. Ennek keretében holnap d.u. kis barokk hangversenyt nézek meg néhány barátnőmmel. Előtte Anne uzsonnával vár bennünket a kertjében. 

    

Elhatározások

   Annie csak 2-3 évvel jár előttem. Az idei tavasz elvitte a férjét, aki évek óta viaskodott a rákkal (az ember valahogy azt képzeli, hogy egy orvos védettséget élvez a betegségekkel szemben  -  pedig nem). Már több, mint 20 éve ismerem, festőcsoportunk tehetséges akvarellistája volt, de pár éve kilépett. Nemrég újra felvettük a kapcsolatot a Facebook jóvoltából és néha összejövünk. 
   A múltkoriban összehozott 3-4 belga festőismerősével és együtt néztünk meg egy kiállítást egy közeli belga városkában. Nosztalgikus hangulatban sétálgattam a képek között, melyek mindig "alkotói lázat", de legalábbis vágyat ébresztenek bennem... Mióta a betegség "mókuskereke" elragadott, mindössze egy rajzot sikerült kipréselni magamból januárban, ahhoz is majdnem 2 hét kellett, s ráadásul nem voltam teljesen megelégedve az eredménnyel. Ezért jutott szinte egyszerre mindannyunk eszébe a gondolat: mi lenne, ha kis műhelyfélét szerveznénk magunknak? Olyat, amelyben mindenki szabadon, saját világának megfelelően csinálja, ami éppen megihleti. A műhely viszont arra való, hogy lehetővé tegye annak a ösztönző, inspiráló energiának az áramlását, melyet mindenki megtapasztalt már, aki dolgozott hasonló körülmények között. Én pl. nem vagyok magányos "alkotó", elég hitvány remete lett volna belőlem, akiből a magány nem sok nagy gondolatot képes kifacsarni. Annál inkább az effajta áramló energia.
   A rajzoláshoz is kellenek ujjgyakorlatok. Minél többet műveli az ember, annál jobban kifinomulnak az ehhez szükséges érzékei. Mi tagadás, az enyémek eltompultak egy kicsit a hosszú kényszerpihenő alatt... De elhatároztuk, hogy minden szerdán összejövünk Annie-nál. Van, aki 30-40 km-ről jön, én autóval 5 perc alatt ott vagyok!
   Tegnapelőtt volt az első alkalom, reggel 10 és d.u. 4 között (az idő sem kötött, lehet tovább is maradni, de mindenki kimerült egy kicsit). Íme az eredmény (természetesen újra fogom kezdeni, mert a hosszú kiesésnek megfelelően nem lett teljesen kielégítő...):

Szeptember elején...

   A hét végén családi összejövetel. Születésnapok. 

   Kellenek-e még az efféle rituálék? Régen az ajándékhoz ki kellett várni egy nem mindennapi alkalmat (karácsony, születésnap, esküvő...), nem úgy, mint ma: szinte nem is kell hozzá semmilyen jeles nap, a kisebb-nagyobb ajándék  -  főleg a gyerekeknek  -  igen könnyen adódik, s ezáltal persze sokat veszít fontosságából, ünnepélyességéből. 
   Nekem fontosak ezek a rituális évfordulók. Nemcsak azért, mert megszoktam, vártam őket, mióta az eszem tudom, nem is csak azért, mert örömet szereznek, hanem mert mérföldkövek. A számomra kimért utat mérik.
   








A gyerekeknél egy fővel nőtt a család. Nem túlzás: még csak 3 hónapos, de rengeteg időt, figyelmet vesz igénybe. Ugyanakkor  -  be kell vallani  -  kárpótol is érte...

Tóth Árpád (1886-1928) Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kõre,
Merõn bámulva vissza az elvakúlt idõkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledõlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késõ szellõ, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

1913