Keresés ebben a blogban

2021. június 10., csütörtök

Megleszünk...

   A teraszon ismét olyan nagy a meleg, hogy inkább bezárkózom a számítógépem elé a nappali hűvösébe, amíg hűvös... Esténként elkezdtem a kertet is locsolni, mert a rózsafák közül a fehér és a három rózsaszín nagyon nyílik, a két piros még csak bimbózik. Nem beszélve a hortenziákról, amelyeken még a leveleket is megfékezte a február végi fagy.

   Ez a hét a lehangoló híreké. Egyik kedves barátnőm anyja meghalt a múlt héten. Ilyenkor hiába mondjuk magunknak, hogy 92 éven túl, öregek otthonában (még ha az övé valóságos luxus rezidencia is), ha az ember már felkelni sem tud, s a Covid miatti szigorú rendszabályok korlátozzák a látogatási lehetőségeket, az élet már csak ideiglenes túlélés. Másik kedves barátnőm lehangoló hírekről ír, ezúttal saját magát illetően, s én tőlem telhetően biztatni (nem pedig hitegetni!) szeretném, mert meggyőződésem, hogy pszichológiai viszonyunk a betegséggel szemben nagyon fontos. S ma reggel 82 éves kedves szomszédasszonyom hívott fel, hogy az előző éjszaka nagy részét a sürgősségin töltötte kisebb agyvérzés gyanújával és most IRM-re vár... Én pedig azt keresgéltem éppen, melyik napon vihetném el egy vendéglőbe kagylót enni, ahogyan arról annak idején, a hosszú bezártságunk alatt álmodoztunk!...

   Hiába, úgy látszik, az ember az örökkévalóságra van hangolva! Időnként, egy-egy sorscsapás után, nagy erőfeszítések árán stabilizálni kénytelen ingadozó bárkáját, majd szeretné, ha kipihenhetné egy kicsit az erőfeszítéseket, ha ápolhatná sebeit, míg azok úgy-ahogy beforrnak. Tudja jól, hogy a stabilitás csak időleges, hogy a régi szép idők még megalkuvások árán se térnek vissza, de berendezkedik az egyre kopottabb bárkában, csak hogy rosszabb ne legyen... Megleszünk, csak rosszabb ne legyen!



   

2021. június 2., szerda

Montaigne, a humanista bölcs

 "Semmitől sem félek annyira, mint a félelemtől"  -  idézem Montaigne-t, kedvenc filozófusomat. Először az egyetem francia szakán találkoztam vele, amikor is az "Esszék" c. műve került sorra, ha jól emlékszem, meglehetősen "kutyafuttában", amit még súlyosbított a gimnáziumból hozott nagyon is kevéske szókincsem. Később többször is visszatértem hozzá, immár saját elhatározásból, mert egyre jobban belemélyedve úgy éreztem, hogy éppen ő az, aki kérdéseimre legjobban felelni tud.

   A reneszánsz humanista filozófus fő műve maga az élete, a 16. sz. második felében, 1533-1592 között. "Életednek nyugalmat hódítottál? Ez több, mint birodalmakat és városokat hódítani. Az ember legragyogóbb remekműve a helyes élet." Sajátjának legnagyobb részét vidéki kastéyába visszavonulva tölti Bordeaux-hoz nem messze. Könyvtára mélyén írogat, a reneszánsz kor szokása szerint tanulmányozza az ókori filozófusokat,  elmélkedik az életről, többnyire a sajátjáról, melyet egyetemes szinten, a "humaine condition", vagyis az egész emberiség részeként vizsgálgat. Ezért is érezzük olyan közel hozzánk, hiszen magáról beszélve rólunk is beszél, megosztja velünk lecsapódó gondolatait, de sohasem tudálékosan, az esendők felett ítélkezve, sohasem magabiztosságtól duzzadtan, mint valami modern coach, hanem élete eseményein tűnődve, szinte előttünk bogozgatja gondolatait. "Többet tanulmányozom önmagamat minden más dolgoknál: ez az én metafizikám, ez az én fizikám." 

   Visszatérve a bevezető mondathoz, melyet az elmúlt év olyan időszerűvé tett, be kell látnunk, hogy a félelem érzése uralja életünk egy részét, járvánnyal vagy anélkül is. Ez a érzés éveink előrehaladtával egyre növekedhet. Okát, szerintem legalábbis, a felgyülemlett tapasztalatokban kell keresni. Egyre több alkalmunk adódik a találkozásra betegséggel, halállal. Ezek a nagy megpróbáltatások alapjaiban megrengetik néha életünket, rávetik árnyékukat a továbblépés lehetőségére is.  Beismerjük vagy nem, egyremegy. Keressük a varázsszót, mely megvilágíthatja előttünk az ösvényt. Esetleg a jó öreg Coué módszerével addig próbáljuk ismételgetni, míg magunkat, esetleg másokat is remélünk meggyőzni, hogy minden rendben. Montaigne arra biztat bennünket, hogy "szelíditsük meg" a halál gondolatát, ahelyett, hogy úgy tegyünk, mintha nem létezne. Csak így becsülhetjük meg, élvezhetjük igazán az élet értékét, az előttünk álló éveket.


a híres torony, ahol a könyvtára volt

2021. május 27., csütörtök

Kis kiruccanások

    Nehezen akarja a tavasz a helyét megtalálni. Próbálkozik már majdnem 2 hónap óta, de a hideg észak-nyugati szél és a hátán hozott sötét esőfelhők a végére járnak, elűzik, nyoma sem marad. A virágok se mernek kinyílni...

   

Ma például  -  október óta először  -  elmentünk egy vendéglőbe ebédelni. Egyik barátnőm már előre lefoglalta az asztalt öt személyre, miután a hatóságok engedélyezték a félig-meddig nyitást, nem zárt helyiségben, hanem csak teraszon, vagy sátor alatt, ha esne az eső... Már régóta vágyakoztunk utána : "moules-frites", azaz kagyló hasábkrumplival és egy pohár sörrel, amely ínyencséget már többször ecseteltem. Jól beöltöztünk, melegebben, mint januárban! Én még egy kis párnát is vittem magammal, korábbi tapasztalatokon okulva, mert sejtettem, hogy a bukolikus környezetben a huzatos sátorhoz vasból készült, rácsos székek járnak majd, amelyeket alul-felül átjár a huzat! Ezt pedig érzékeny testi és lelki világom általában nagyon megsínyli, mióta kiskoromban majdnem belehaltam...

Viggo Mortensen
Micsoda fényűzően gazdag programokkal teli hét közepén vagyunk! Vasárnap kezdődött egy mozival: a "Falling" (az angol címeket már le sem fordítják, hiszen magától értetődik, hogy mindenkinek tudni kell angolul...) c. filmet néztük meg két barátnőmmel. Bevallom, a rendező és egyben egyik főszereplő neve vonzott e film felé. Viggo Mortensen dán származású amerikai színészről van szó. Akik látták a "Gyűrű urá"-t, ő volt benne Aragorn. Engem nem nagyon vonzanak az efajta újdivatú tündérmesék, de annak idején a család kedvéért megnéztem. A színész egy másik film miatt maradt meg fejemben: kb. 2 éve a "Green book" c. filmben játszotta egy jamaikai néger zongoraművész sofőrjét a fajgyűlölő amerikai déli államokban lezajló turnéján. A "Falling" forgatókönyvét is ő írta, a filmet rendezte és az egyik főszerepet játssza, mégpedig a magányos, kezdeti Alzheimer-kórban szenvedő, durva apa fiát, aki megpróbál könnyíteni apja helyzetén, bár sok elszámolnivaló gyűlt fel közöttük az évek során. A film után nálam jöttünk össze egy apéritif-re, hogy megpróbáljuk feldobni egy kicsit a hangulatot egy ilyen földbe tipró atmoszférájú film után... 

   S ezzel még nincs vége a hétnek!

2021. május 18., kedd

Kétségek

    Eszembe jutott mindenféle elmondanivaló gondolat, hogy kitöltse bennem az írás vágyát. Ez utóbbi mindig megelőzi magát a témát: úgy is mondhatnám, hogy mindig jelen van, mint a hiányérzet, mely csak írás közben múlik el. Ez lenne a grafománia? 

   Ha valaki írni kezd, a nyilvánvaló gyönyör mellett állandóan jelen van a kétség: mit is érhet az, ami életünket annyira teljessé teszi, hogy szinte elzárkozunk néha a baráti, emberi közösségtől, hogy teljesen átadhassuk magunkat magányos szenvedélyünknek. Igen, a magány bizonyos időközönként nélkülözhetetlen hozzá, ahogy Marguerite Duras megfogalmazta: "Sans solitude, il n'y a pas d'écriture." Vagyis: "Magány nélkül az írás nem létezik." Más kérdés, hogy ez a magány nem teljes, mert időnként meg kell merülni az élet sűrűjében, mint valami forrásban.

   A kétség a magány része. Ki tudná eloszlatni? Semmi esetre sem közeli barát, még kevésbé családtag, házastárs, gyermek. Nem is szabad szerintem ilyen terhet róni rájuk. Az érzelmi kötődés meghamisítja az ítéletet, csak nagy erőfeszítések árán lehetünk objektívek, ráadásul akkor sem leszünk hitelesek. Az író, festő és egyéb területen alkotó érzékenysége nagyon sebezhető: minden alkalommal a bőrét viszi a vásárra. Aki előtt felfedi "tettét", attól elsősorban bátorítást, sőt, elismerést remél. A legkisebb hamis hang is a fölbe tiporja, s aki kiejtette, örökre elveszti hitelét.

   Tudom, miről beszélek. Íróemberrel éltem jónéhány évig. Tőlem várta a legnagyobb biztatást, sőt néha az ihletet is. Elfogadtam ezt a szerepet, hiszen egyrészt nagy kiváltság volt elsőként elolvasni, véleményt mondani (kérésre) még frissiben az írásokról. Ugyanakkor meglehetősen nyomasztó felelősség terhelt ilyen óriási bizalomtól, melynek meg kellett felelni. Előfordult, hogy kezembe adta a lapokat, leültetett egy fotelbe, és még ott, előtte kellett elolvasnom, hogy kifürkészhesse rajtam a hatást. Mondanom se kell, hogy ilyen megfigyelés alatt spontaneitásom úgy olvadt, mint a frissen esett hó. Főképpen, ha humoros szövegről volt szó: egyébként is ritkán nevetek hangosan, önfeledten, többnyire inkább mosolygok. Ilyenkor az önmagával elégedetlen alkotó apró darabokra tépte a frissen kinyomtatott oldalakat...

2021. május 11., kedd

Viszontlátások

    Visszajöttem a hosszú hétvégéről, melyet a gyerekeknél töltöttem Párizs környékén. Azon kívül, hogy február végén találkoztunk utoljára, az is indokolta jövetelemet, hogy találkozzunk még az isztambuli években megismert barátunkkal Jean-Paul-lal, aki fiamat 12 éves korában látta utoljára, ami mégiscsak jó 30 éves távolságot jelent!

   Jean-Paul szintén legfiatalabb lányánál volt látogatóban Dél-Franciaországból. Anne fiam osztálytársa volt Isztambulban, így dupla volt a viszontlátás. Kölcsönösen felfedeztük egymás családját, házastársát, gyerekeit, unokáit... Már előre megnyugtattam a gyerekeket, hogy nem lesz gond a társalgással, mert J-P egyedül is tartja, akár órákig is, a beszélgetést. Egész karrierjét külföldön futotta be, Egyiptomtól Japánig, Kanadától Törökországig, Haititól Tunéziáig terjesztette a francia kultúrát. Mindenütt színjátszócsoportot alapított és járta az országot a francia repertoár darabjaival, melyet ő rendezett és többnyire játszott is benne, magas színvonalon! Én csak messzebbről követtem őket, egy-egy plakát készítéséig és a fényképes dokumentáció érdekében. Fiam a kulisszák mögött, esetleg a rendezői fülkében szívta magába a színház szeretetét, míg apja játszott a legtöbb darabban. Rengeteg közös élményt élesztettünk fel az 5 évi isztambuli "együttélésből". Mi, a "felnőttek" (manapság már inkább az "öregek"  -  bár J-P-ra nem illik a szó, annak ellenére, hogy a 80 felé ballag...) többször is találkoztunk Isztambul óta. Mindannyiszor szorosabbra fűzzük a barátság szálait. Ami engem illet, nálam pár évvel idősebb testvéremnek tekintem. Ő sokszor "ma petite soeur"-nek titulál, ami "kishúgom"-nak felel meg. Évente többször beszélünk, írunk egymásnak. Ő is megözvegyült, felesége 3 évvel Gilbert után halt meg. Akárcsak én, ő sem tudja elképzelni, hogy helyettesítse "élete párját" valaki mással. Nem követendő példaként mondom, csak egyszerűen így van, és nem is lesz másként.

a gyerekek kutyája, Omega sikeres közeledési manővere


2021. május 3., hétfő

Fogászati intermezzo

    Délelőtt ismét fogorvosnál jártam. Ezúttal néhány eljövendő implantátum érdekében. Már 2015-ban elkezdtem az előkészületeket, de egy felbukkanó sürgős betegség elsőbbséget követelt és elhalasztottam sine die a folytatást. Tudtam azonban, hogy előbb-utóbb halaszthatatlanná fajul majd a dolog.

kb. ilyen lehetett...

   Be kell vallanom, hogy a fogorvoshoz gyerekkoromból eredő rettegés fűz. Annak idején, az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején sok esetben a körzeti orvosok rendelői is fel voltak szerelve egy fogorvosi sarokkal, ahol alapvető műveleteket el lehetett végezni: foghúzást, tömést, koronát stb. Implantátumról szó se volt akkoriban.

   A legidősebb körorvos Mindszenten akkoriban az erdélyi Zalatnáról származó dr Finta Dezső volt. Még a 19. sz. végén született, nagyanyámmal volt egyidős. Azok közé a régimódi családi orvosok közé tartozott, akiket bármikor ki lehetett hívni sürgős esetben (ügyelet nem volt akkoriban), mégis maradt idejük óriási kultúra felhalmozására (házában pl. egy nagy terem minden falát betöltötte óriási festmény-gyűjteménye, amelyet egyszer kiváltságképpen nekem is megmutatott, gondolom, kis hírnevemnek köszönhetően a rajz területén már iskolás koromban...) Legelső találkozásunk idején viszont kb. 5 éves lehettem. Beteg voltam, kijött hozzánk, hogy beoltson. A szoba közepén állt nagyszüleim kettős ágya, és én egyik oldalról a másikra hengeredtem, hogy el ne érjen. Az orvos, kezében az injekciós tűvel, lassan türelmét vesztve, legalább háromszor körbe járta az ágyakat, míg el tudott kapni...

   10-12 éves koromban kezelte a fogaimat, sokáig tartott, fájdalmas volt, hiszen a lábával meg-meglódított fúró nagyon lassan forgott... Máig beleborzongok az emlékébe is, s örök időkre szóló irtózás maradt bennem a fogorvosok iránt. Annak ellenére, hogy az általa kezelt fogak tömése minimum 20 évig bírta...

2021. április 24., szombat

Egy igazi tavaszi nap volt...

    Szinte egész héten csodálatos tavaszi időben volt részünk. Tegnap még a szél is elült, és E. barátnőmmel a teraszon telepedtünk le : ő teát, én kávét ittam szokás szerint. Sőt, amíg a teavíz felforrt, leszedte szinte az összes kövér pitypangot a kertben egyetlen tyúkja számára... A pillanat olyan meghitt, szép, lágyan tavaszias volt, hogy kerestem a nemlétező gombot, amivel megállíthatnám az idő múlását... Ilyenkor önkénytelenül arra gondolok: vajon milyen esemény, milyen baljós hír fogja majd behajtani rajtam az árát?... Mint már annyiszor.

Estefelé SMS csörren kétszer is a mobilomon. Két hosszú üzenet, ismeretlen telefonszám. Végiolvastam, és még ma reggel is érzem a hatását. Ráadásként ma d.u. felhív az illető, és több mint 3 (!) órán keresztül szóval tart. Nemcsak egész délutánom ment rá, hanem a megmaradt jó hangulatom is...

      Kb. 20 éve ismerem őt és élettársát, 2 nagy gyerek szüleit (ha franciául írtam volna ezt a bejegyzést, már rég kiderült volna, hogy a nej telefonált... Magyarul sokáig fenn lehet tartani a homályt). Szóval a nej (nevezzük Béatrice-nak) ötvenes, szép, érdekes nő, a férfi (legyen neve Georges) valamivel idősebb, a helyi egyetemen tanít. Őt ismertem jobban, bizonyos társulatok tagjaként gyakran találkoztunk, Gilbert-nek is bensőséges barátja volt. Rendkívül kedves, szolgálatkész, figyelmes ember, sokan ismerik, lehetetlen könyvesboltban, szinházban stb. találkozni vele, anélkül, hogy valaki a nyakába ugorva ne szakítsa félbe a beszélgetést.

   S akkor Béatrice bejelenti, hogy szétválnak, már ki is vett egy lakást, s hogy a 24 évet egy ismeretlennel élte le, aki mellett ő nem létezett, aki mindig távol volt, s ha ő kérdést tett fel, a válasz az volt: "Semmi közöd hozzá!"... Időnként fizikai bántalmaktól se riadt vissza. 

   Felesleges mondanom, hogy egy világ omlott össze bennem. Tudom, hogy a látszattal csínján kell bánni, mert a külsőre legidillibb házasságok is rejthetnek valóságos poklot. Azt is számon tartom, hogy csak az egyik fél leírását hallottam, amit szintén óvatosan kell kezelni. Georges, ez a figyelmes, gyengéd barát, a rendkívül művelt, segítőkész ember egy hideg, sőt kegyetlen házi zsarnok szerepében nehezen képzelhető el!... Talán én vagyok a ritka és gyógyíthatatlan naív, aki meghatódik a hosszú és szép házasságok láttán és nem tartja lehetetlennek, hogy a kezdeti szerelem, még ha átalakul is, nem alszik ki kötelezően pár év múltán, közönybe, unalomba, estleg durvaságba fulladva?... Vagy Bergmann-nak van igaza, aki a "Jelenetek egy házasságból" c. filmjében olyan kegyetlenül józan képet tartott a szemem elé, hogy egy időre elvette a kedvemet diák koromban a páros élet gondolatától is... 

2021. április 17., szombat

Adósságok

    Gyönyörűen süt a szombat reggeli nap, bár a levegő még nem melegedett fel, és előreláthatólag nem is fog 13-14°-on túlra. Nem baj, maga az, hogy süt, kis kedvet ad az élethez. 

   Már megint elszaladt szinte az egész délelőtt a képernyő előtti bámészkodással, pedig sikerült korán felkelnem (fél 4-kor feküdtem le és elalvás előtt még olvasgattam egy kicsit a most megjelent könykínálatról). Mindig bennem van a sürgető stressz, mintha állandóan felróná, hogy az időmet vesztegetem, ahelyett, hogy A FONTOS DOLOGGAL törődnék, de hogy mi is valójában az a halálfontos, minden mást felülmúló feladat, ami rám vár, pontosan nem tudnám megmondani. Csak abban vagyok biztos, hogy életem szemlátomást fogy, mint az a bizonyos szamárbőr, melyet Balzac hőse kapott kívánságaiért cserébe. Fogy kíméletlenül, és én még semmit sem végeztem el belőle.

   Csak gyanítom, honnan ered az érzés, mely fogva tart és ritkán engedi meg a felszabadulást, akkor is csak olyanformán, mint raboknak a rövid kimenőt. Azt hiszem, G. halálával kezdődött.

még Isztambulban festettem 1988-ban

    Mindenki hallott már a túlélők adósság-érzéséről. Hát erről van szó esetemben is, azt hiszem. G. 56 évesen halt meg 2006-ban, írói pályája éppen kibontakozóban volt kb. 15 éve. Két regénye, három novelláskötete és több esszéje jelent meg ez alatt a rövid idő alatt, s még több várt megírásra. Állandóan dolgozott, még súlyos betegen is; mondhatnám, hogy az írás tartotta életben. Három könyve befejezés alatt, megpróbálta diktálni nekem az utolsó fejezeteket, de már nem bírt felkelni, és beszélni is alig. "Majd te befejezed őket..." hagyta rám a megoldhatatlan feladatot. Egyet befejeztem, elvégeztem a levonat javítását, meg is jelent, valamint egy interjúja és hosszabb tanulmánya egy wales-i sci-fi íróról, akivel még találkoztunk személyesen Párizsban (én csak a sofőr és a beszélgetés felvevője és átírója voltam), de a szöveget már  nekem kellett befejezni és leadni G. halála után egy jó hónappal. Maradt a regény... Én nem írogattam akkoriban, ez az ő játszótere volt, én inkább festéssel, rajzolással foglalkoztam, folyóiratunkba írtam pár recenziót, és főleg a szervezés hárult rám. MINDEN terület megszervezése: az ő munkájához is asszisztáltam, mindennapjaink minden részlete szintén rám hárult, nem beszélve az évente háromszor megjelenő 144 oldalas irodalmi folyóiratunk körüli óriási szervező munkáról. Ez volt a nagyja. Nem beszélve élete vészesen hanyatló orvosi oldaláról... 

   A regény még mindig befejezetlen. Nem bírok hozzányúlni. Vérszegényen azzal érvelek, hogy az ő írói világa gyökeres ellentéte az enyémnek  -  ugyanakkor milyen alapon hasonlítom össze az "enyémmel", ami valójában nem is létezik?... De ha lenne, akkor is teljesen más lenne. Ezzel talán meg is közelítettem az eredeti problémát: sürgősen be kell(ene) bizonyítanom (legalábbis magamnak), hogy megérdemeltem a túlélést, az azóta eltelt 15 évet...

2021. április 10., szombat

Mozgósítani próbálom magam...


    Egyre nehezedik a hangulat az országban, sőt, ahogy olvasom, nemcsak abban az országban, ahol élek. A médiák tele vannak aggodalommal, nehogy elharapózzon az össznépi depresszió. Pszichiáterek nyilatkoznak, hogy alig győzik a munkát, nehéz időt szakítani az egyre fiatalabb páciensekre. Néha az az érzésem, hogy akinek eddig még nem jutott volna eszébe, hogy depresszió fenyegeti, szinte azonnal érezni kezdi magán az első jeleket: "tényleg, olyan nyomorult, sajnálni való az életem..."

   Sokan a háborús időkkel hasonlítják össze a mostanit: a mi generációnk az első, amelyik a háború után született és soha nem tapasztalt hasonló körülményeket. Állítólag háborús időkben meglehetősen ritka volt a magas vérnyomás (túltápláltság,  kényelmes életmód hiányában), a depresszió valóságos luxusnak számított volna, hiszen a puszta életben maradás volt a tét, nem pedig a hangulat változásai. 

   Fiammal pont erről beszélgettünk ma reggel, amikor a kutya sétáltatása közben felhívott. Mondtam neki, hogy a mi életünk sokkal nehezebb volt, mint amilyenben a mai 20 évesek szenvednek. Igen, mondja, csakhogy megismertük a könnyedséget, azt, hogy kívánságaink nagy része szinte azonnal teljesülhet. Nehezen viseljük el, ha megvonják tőlünk kis vágyaink valóra válását. Ránk nehezedik annak a nyomása is, hogy ezáltal sikertelen, az életben nem boldoguló, szerencsétlen alak benyomását keltjük magunk előtt is, akit sajnálni kell. S aki sajnálatra méltó, az egyben hasznát is elveszíti... Hát így valahogy éli meg a mai ún. aktív korosztály. A távlatok beláthatatlansága, hiánya a probléma.

   Esik az eső, olyan köd van, hogy alig lehet az utca végéig ellátni. Akárcsak novemberben. Egyik barátnőm most ment el: egy kávéra nézett be és hozott egy kis frissen főtt levest. Meghánytuk-vetettük dolgainkat, és hogy ne ismételgessük unalomig a mindenkit egy nyájba terelő Covid-témát, felvetettem neki, hogy meglehet, veszek egy új kanapét, mert nem bírom nézni, hogyan próbálják a gyerekek magukat belepréselni a megmaradt kevés ülőhelybe, ha nagyritkán el tudnak jönni... Ez is lehet egy kis mozgósító cél, úgy az eljövendő pár hétre.

2021. április 4., vasárnap

Húsvét vasárnapja

 Húsvét vasárnapja van... Nehéz ünnepi hangolatot kicsiholni a magányból... Inkább felidézem gyerekkoromat, amikor is a húsvéti készülődés már napokkal előtte megkezdődött. 

   Természetesen az 1956 utáni évekre gondolok, akkor költöztünk nagyobb házba, s mintha körülményeink is javultak volna lassacskán. Arra élesen emlékszem, hogy szüleim mindig rengeteget dolgoztak, a jobbulás igyekezetében, állandóan többletmunkát is vállalva. A külöbség talán abban látszott meg, hogy a beszolgáltatások és egyebek már nem vették el a munka gyümölcsének nagy részét. Ettől kezdve lettek napsugarasabbak gyerekkori emlékeim...

   A Húsvétban nem annyira vallásos jellege maradt fenn emlékeimben, a család nem gyakorolta  különösebb hévvel a templomba járást (anyám különben is a kevés számú protestáns felekezet tagja volt). Szinte egyedül az én gyenge vállaimon nyugodott a család üdvössége, nekem kellett minden vasárnapi misére felballagni a templomba, ami nem kevés gyaloglást jelentett, hiszen a templom a falu másik végén volt. A Húsvét számomra inkább a tavasz igazi kezdetét jelentette. Fényesen, melegen kezdett sütni a nap, rügyeztek, virágoztak a fák, tavaszi illatok úsztak a levegőben, felettünk az ég kifeszített makulátlan kék vászna... A ház nőtagjai főzték a tojásokkal, kolbásszal körülvett sonkát a nagy fazékban, amely napok múltán fogyott csak el. Sült a húsvéti kalács és a kuglóf, valamint az egyéb finomságok, vaniliás illatok keringtek a házban, mely már előtte átesett a nagytakarításon. 

   No és a hétfő! A locsolkodás napja! A család és a rokonság férfitagjai azt hiszem születésem óta meglocsoltak, de igazi eseménnyé csak kamaszkoromban vált a szokás, mégpedig a locsolkodók várásával. Listát vezettünk róla, kinek jutottunk eszébe! Minél hosszabb volt a lista, annál nagyobb volt a büszkeség! S a hétfői napon hajunk, ruhánk bűzlött a sok olcsó kölni koktéljától. Nagyanyám dél felé kaput zárt és kíméletlenül elutasította a még kóválygó locsolókat, mondván, hogy a rendes locsolkodó hajnalban kezd! Dél felé már amúgy is csak biciklijüket bizonytalan kacskaringókkal toló, a hazafelé vezető utat kereső, esetleg el-eldőlő férfiakkal lehetett az utcán találkozni...



2021. március 27., szombat

Búcsú a tulipánfától


    Itt, északon, még alig rügyeznek a fák. 14° körül jár a hőmérséklet, s még ennek is örülhetünk. Körülöttünk a természet csak a napsütésre vár, hogy a levelek, virágok kibomolhassanak. Egy kivétellel: E. barátnőm csodálatos, tisztes korú tulipánfája kivételével, mely tegnap délután már teljes pompájában várt bennünket. Igaz, hogy a napsütést hozzá kellett képzelnünk, de így is nosztalgiát ébresztett bennünk máris, hiszen régóta kísérjük csodáló figyelemmel (részemről 2004 óta) évenkénti kibontakozását. Nyaranta unokáinak szolgáltat búvó, esetleg olvasgató, meditáló helyet lombjai rejtekében, árnyékában nagy családi ebédek hangulatát őrzi. S pár hónap múlva gazdát cserél a ház, lakói elköltöznek számtalan emlékükkel együtt, 30 év után. 

E. kertjéből

   E. finom ebéddel várt bennünket, annak ellenére, hogy van mivel elfoglalnia idejét: új lakóhelyük kiválasztásával és megvételével, a költözködés megszervezésével még július előtt. Irtam már többször is erről a szívemnek kedves családról, ahol pár éve 70 meghívottal együtt ünnepeltük E. 70. születésnapját, pont a tulipánfa alatt. 2 éve lesz októberban, hogy jó 40 személynek nyitotta meg a nagyméretű nappalit, ahol is felolvasásra került a négy magányos nő monologjából komponált szövegem. Sok-sok telefonos és élőbeni beszélgetés táplálja az efféle mély kapcsolatot, vallásról, életfilozófiáról, mindannyiszor a másik elveinek teljes tiszteletben tartásával. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy az efféle gondolatcsere hat a beszélgetőtársra is, és nem múlik el nyomtalanul. Számos közös emlékből kovácsolódik össze a ragaszkodás, a baráti, majd azt írtam: testvéri szeretet, amikor az ember biztos lehet benne, hogy 
számíthat a másikra jóban-rosszban.


az a bizonyos tulipánfa, legalábbis ami a képre ráfért



a fa másik felével együtt, majdnem teljes egészében...
 





2021. március 21., vasárnap

A harmadik, enyhülő karantén

  Szombat reggel újra karanténban ébredtünk. No nem az egész ország, hanem 16 megyéje a 95-ből (nem számítva a tengeren túliakat), s ennek mintegy 21 millió lakosa. Az ország legnépesebb területeiről van szó: Észak-Franciaország megyéiről, Párizs és a környező megyékről, valamint Nice környékéről. Egyelőre 4 hétre ígérik, ha minden jól megy. A gyerekek a párizsi, én meg az északi övben vagyok érintett: idén se lesz közös húsvéti nyuszi a kertben! Talán a tavasz közeledte és az oltási kampány által gerjesztett remény elviselhetővé teszi majd a korlátokat. 

   Péntek-szombaton csodálatosan sütött a nap, de a hideg szél miatt alig érte el a 10°-ot a hőmérséklet. Éjszakánként majdnem fagy. A kert hősiesen igyekszik virulni, a jácintok a felszínre törtek és a rózsafákat is megmetszettem gyorsan, mert nagyon kihajtottak. De a tavaszt legfeljebb csak a szomszédos macskák szívszaggató nyávogása jelzi, engedelmeskedve az ösztönök ősi hívásának! Soha nem bírtam elviselni ezt a szűnni nem akaró panaszos, keserves siránkozást, mert mindig csecsemő sírásra emlékeztetett... 

   A kijárási tilalom kezdetét meghosszabbították egy órával és olyan bonyolult megszorításokkal körítették, hogy végül senki se érti, mit lehet tenni, mit nem. Valahogy olyanformán, hogy "a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon". Ha az oltási kampány jobban haladhatna, talán sikerülne kordában tartani a népet, de így mindenki a kibúvókon munkálkodik. Péntek este több, mint 200 km dugó volt Párizs körül a vidékre igyekvőktől, nem számítva a pályaudvarokon egymás hegyén-hátán szorongókat...

   Ami engem illet, mindez nem sokat változtat az eddigi hétköznapjaimon. Még kedden elmentem a fodrászhoz: biztos, ami biztos (ugyanakkor kiderült, hogy a fodrász, virágüzlet, kertészetek, könyvesbolt, barkács-bolt nyitva tarthatnak, a jó idő reményében). A gyógyszertáron, élelmiszer-bolton kívül másra talán nem lesz szükségem. 

   Több, mint egy éve élünk így összeszorított foggal, várva a csodát: előző életünk visszatérését... Visszaolvastam a Covid előtti időkben írt posztokat, másokét és az enyémeket is... A rosszabbat nem is sejtve nyavalyogtunk, panaszkodtunk mindennapjainkra, elégedetlenkedtünk, rossz hangulatunk valódi vagy megalapozatlan okait szellőztettük... Mea culpa! Ha tudtuk volna!...

Kép a múlt századból: a 90-es években, apa, öcsém még élt... Házunk előtt virágzanak a meggyfák, öcsém lovai várakoznak türelmesen...

2021. március 10., szerda

Mitől lesz lakóhelyünkből "otthon"?... I . rész

    Vasárnap délután, óriási hétvégi kampány keretében végre megkaptam a Pfizer BioNTech első oltását. Már szinte le is mondtam róla, hogy a közeljövőben részem legyen benne (bár megvolt rá minden orvosi igazolásom, régiónk is a legveszélyesebbek között van nyilvántartva), amikor is szombaton egyik barátnőm felhívott, hogy próbálkozzam az Interneten, állítólag sok vakcina érkezett... S csodák csodája, már másnap délutánra kaptam időpontot! Nem hittem a szememnek! A központban (egy sportcsarnokot alakítottak át ez alkalomra), ment minden, mint a karikacsapás: alig 20' alatt már túl is voltam rajta. Azóta se éreztem a leghalványabb utóhatást sem. Már megvan a második oltás dátuma is, órára, percre kijelölve, ahogy egy jó szervezéstől elvárja az ember.

   Tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Éva bejegyzése adta meg az ihletet: mitől is lesz a lakásunkból, házunkból "otthon"? Már régóta szerettem volna megfogalmazni megérzéseimet a témáról, hiszen meggyőződésem, hogy minden otthon tükrözi lakóit. Mintegy "saját képmásunkra", ízlésünkre  -  nem feledkezve meg az anyagi lehetőségekről  -  alakítjuk ki környezetünket. Akkor lesz belőle otthon, ha jól érezzük benne magukat, visszatérhetünk megpihenni, feltöltődni.

   Ami engem illet, legtöbb otthonomról tudtam előre, hogy nem  lesz végleges. Mindszenten két házban laktam kb. ugyanannyi ideig: az elsőben, ahol megszülettem, s ahonnan 9 éves koromban elköltöztünk oda, ahol újabb 9 évig, az egyetem kezdetéig laktam szüleimmel. Aztán jöttek a végnélküli vándormadár-évek, országok, néha kontinensek, ahol az ideiglenesség már előre benne volt a szerződésben. Valóságos életforma lett belőle, olyannyira, hogy amikor 30 éve e házba költöztünk, ahol ma is lakom, úgy éreztem, egy sorompó csukódott le előttem, s innen már egyenesen a temetőbe visz majd az út. Bevallom, nehéz volt megszokni a gondolatot. Az immár "véglegesség" gondolatát. Az élet végességének kézzelfogható bizonyossága tárult fel előttem.

   Aztán félúton (a 16. itteni évben) alapvető változás történt: Gilbert hosszú betegsége, halála gyökeresen feldúlta életemet. Költözzek? Elmeneküljek ebből a házból, ahol a falak, a bútorok is fájdalmas emlékekeket "lehelnek" rám?... Zárójelbe tegyem 33 éves "francia múltamat" és visszaköltözzek Magyarországra, ahol anyám csak erre várt, s ahol ismeretlenné váltak számomra a kódok... Nem beszélve arról, hogy életem jobbik fele: a gyerekek ide kötöttek, az akkor 58 éves jelenem is a még sokrétű elfoglaltságokkal, barátaim segítő jelenlétével. Maradtam. Lassanként belaktam a nagy, hirtelen kiürült házat, kivéve a második emeleten G. dolgozószobáját, gazdag könyvtárát, amely érintetlenül áll ma is, legfeljebb az unokák járnak fel szívesen játszani. Tudom, mennyire hasonlított rá, mennyire szeretett ott fenn, a kertre néző, könyvekkel bélelt írószobában.

                                                   (ezt a "díszletet pl. nem ismeri...)
   
Azt mondják, az otthont, a "fészket" elsősorban a nő rendezi be. A férfi többnyire ráhagyja, mint a legtöbb családi gondot. Nálunk kettőnk egyezségén állt a dekoráció: ízlésünk nem egyezett száz százalékosan, s ilyenkor nagy diplomáciai érzékkel kellett egyeztetni. Többnyire mindkét félnek megfelelő kompromisszum lett belőle. Itt Évára gondolok, aki érzésem szerint mindig egyedül döntött a legkisebb dekorációs elemről is, nagy gonddal a részletek iránt. 15 éve lesz, hogy így élek én is. Ami azóta történt ezen a téren, egyedül én határoztam el. Úgy érzem, ez is egy bizonyos emancipáció, önállóvá válás része. Ára az egyedüllét. Ha valami változást hajtok végre, a döntő pillanatban nem tudom megállni, hogy arra ne gondoljak : "Hát, ez bizonyára nem felelne meg az ízlésének!"  S csak mosolygok magamban...

2021. március 2., kedd

Feltöltődés minden jóval

Újra csend borult a házra. Elmentek a gyerekek. Megróbálom hátfájásomat fokozatosan enyhíteni... ("szoktatom hátamat a csendhez" - mondanám legkedvesebb J. A. versem parafrázisával, ha nem lenne előttem szentségtörés a művelet.) 

Unokáim egy hetes itt tartózkodása, melyből a rám eső három napot már régóta vártam, hiszen legutóbb karácsonykor találkoztunk, villámgyorsan eltelt. Beteljesedett, amitől félek és általában nem marad el: ha valamit előre eltervezek és nagyon várok, mindig jön az alattomos meghiúsítási kísérlet, legalább is jól belegázol a sors "keze" (esetleg a lába?)...

Vasárnap, 21-én vártam az unokákat a déli vonatnál és egyenesen a másik nagyszülőknél kötöttünk ki ebédre: ott kezdték a hét elejét. A délután kellemesen eltelt, én 5 h felé hazajöttem  -  még a kijárási tilalom előtt  -  mondván, hogy szerda d.u. jövök értük. Másnap reggel már olyan rosszul éreztem magam (hideg rázott, fájdalmak és egyéb időnként visszatérő jelenségek gyötörtek), hogy le kellett mondanom a kedd d.u-ra tervezett kávézást egyik kedves barátnőmmel. Szerda estefelé kezdtem kilábalni a nehézségekből és P., a másik nagymama elhozta a lányokat. Palacsintasütés, véget nem érő trécselés volt az est programja: mindent egyszerre próbáltak elmesélni!...

Másnap Lucie születésnapi ajándékának megvásárlásával voltunk elfoglalva, de ekkor már hátfájásom tetőfokára hágott, és semmilyen fájdalomcsillapítóra nem hallgatott! Alig titkolható szenvedés volt a séta minden perce, pedig egészen másként terveztem! Ehhez járult a pénteki élelmiszer-bevásárlás, majd a szombati főzés: előre akartam elkészíteni a vasárnapi 7 személyre bővített születésnapi ebédet is, mivel a gyerekeknek el kellett indulni korán, hogy este 6 h előtt Párizsban lehessenek.  

Minden jól sikerült, mindenki besegített, ahogy tudott, menyem és anyja diszkréten elmosott a poharak kivételével mindent! Nem is akarok másra emlékezni, csak a sok kellemes együtt töltött pillanatra, a gyerekek kedvességére, unokáimmal folytatott érdekes, értékes beszélgetésekre, melyek, bevallásuk szerint is, nagyon fontosak voltak mindhármunk számára.

A hátfájós tortúra még nem múlt el: bizonyára az egész hét kell majd hozzá. Kivárom. Feltöltekeztem minden jóval.





2021. február 19., péntek

Kell-e bátorság a boldogsághoz?

  
   Miután élettapasztalatainknak köszönhetően eljutunk az érettség bizonyos fokára, ami ugyan még nem érte el a petyhüdt, fonnyadt, netán lottyadt állapotot, múltunk mérlegeléséhez fogunk. Főleg, ha a jövő egyre inkább hasonlít egy lefelé ereszkedő sorompóhoz... Fázunk a jelenben. Akkor kezdünk azokra a melegebb, derűsebb tájakra menekülni, melyek csak emlékezetünk egyre homályosabb tárlóiban léteznek.
   Múltkoriban ismét felvetődött bennem a kérdés, egyik kedves Facebook ismerősöm megjegyzése nyomán. "Hát kellett is akkoriban "lezserség" ahhoz, hogy külföldre (méghozzá nyugatra!) menj férjhez!" Mire én azt feleltem: "Ibolya, máig is számtalanszor felteszem magamnak a kérdést: vajon bátorság vagy öntudatlan gondtalanság kellett hozzá?..." Vissza kell ehhez kanyarodni a múlt század hetvenes éveinek elejére, abba az időbe, amikor felengedőben volt a hangulat az országban, a pórázt is hosszabbra vették egy kicsit, s bár előzőleg behívtak "elbeszélgetésre" a Belügyminisztériumba, a hangnem tartózkodó, de nem ellenséges maradt.
   Elköltözésünk 1 év múlva (először Franciaországba, majd onnan bútorokkal kibővítve tovább Algériába) már sokkal bonyolultabb szervezést kívánt. Könyveim jó részét  -  melyektől nem akartam megválni  -  Szentesről el kellett vinni a Széchényi könvtárba, egyenként ellenőriztetni, nem akarok-e kicsempészni valami "nemzeti értéket". Ilyenem nem volt, könyveim csak számomra voltak felbecsülhetetlenek.
   Ruháim egy nagy ládában kaptak helyet: ki kellett bírniok a vonaton szállítást Laon-ig. Egy vámos eljött a lakásunkra és saját kezűleg (!) csomagolt el mindent, az utosó bugyogóig, szerencsére kesztyűs kézzel, majd lepecsételte a szállítmányt! Talán elképzelhető, milyen kínos volt számomra végigszenvedni ezt a procedúrát...
   Természetesen feltevődött a kérdés, milyen is lesz a jövőm Magyarországon kívül. Hiszen nem csak a munkám (szerettem tanítani!), hanem anyanyelvem, családom, öröklött kultúrám, egész addigi múltam kérdőjeleződik meg, valami ismeretlenért, amiről csak annyit tudtam, hogy első állomása Algéria lesz. Hát itt vetődik fel az a bizonyos "öntudatlan gondtalanság", ami annak idején már megelőzte másfél éves szovjetunióbeli tartózkodásomat is. "Majd kialakul!", ez volt a jelszavam, amikor úgy éreztem, hogy a választásom fontossága túltesz a kötelező aggályokon... Ismertem tétovázó természetemet, amely, ha "mérlegelni" kezd (Mérleg létemre nem csoda!), annak se vége, se hossza, s legtöbbször meghátrálásba torkollik! Ilyenkor inkább elhessegettem az aggályokat. "Majd meglátjuk", gondoltam bizakodón. Mert az voltam, mindennek ellenére optimista és az életben bizakodó! S az élet sokáig nem is hazudtolta meg.
   Talán ezért van, hogy ha az élet időközben alaposan meg is tépázta iránta érzett makacs bizalmamat, máig is maradt belőle egy kevés pislákoló parázs a hamu alatt ... 
(kép a Netről)
   

2021. február 11., csütörtök

Sarkvidéki áramlatok

    Szerda este van. Mindjárt 8h lesz. Az utcán jó ideje elhalt minden zaj. Akárcsak körülöttem. Ülök a képernyő előtt, négyszemközt a fel-feltörő gondolatokkal, képekkel, emlékekkel. Igyekszem kielégíteni az írás vágyát, mert tárgya egyelőre nincs, csak a vágya.

   Ma kisütött a nap egy kis időre, ami errefelé azt jelenti: hideg van! Nem is ment fel napközben a hőmérő - 6° fölé, de a rádió azt rebesgette, hogy a hideghullám még messze nem tetőzött. A városban a hó már csak nyomokban lelhető fel, bár délelőtt még 5-6 cm-t kellett lesöprögetnem az autó ablakairól, hogy el tudjak menni bevásárolni, miután az utolsó almámnak is a végére jártam. A járdára kilépve úgy tipegtem el az autóig, mintha tojáshéjon lépegetnék, nehogy elcsússzak valami alattomos kis jégrétegen. Igazán nem hiányozna a lelki egyensúlyomnak, a testinek még kevésbé!

Amolyan "akráziás éjszakám" volt, vagyis a józan észnek gyökeresen ellentmondva a tévé előtt szunyókáltam kb. reggel 5-ig... Aztán felballagtam a szobámba és lefeküdtem, bár tisztában voltam vele, hogy az álom akkorra már teljesen kiment a szememből. Egy ideig hallgattam a rádióban a folyamatos híreket (sokszor ugyanazokat), majd fél nyolckor feladtam a hiábavaló próbálkozást, hogy pótoljam valamennyire az elszalasztott pinenést, és felkeltem. Kávé a képernyő előtt a reggeli 2 szem gyógyszer mellé. Tudtam mi vár rám: pár óra múlva letaglóz majd a rám zuhanó fáradtság! Pedig nem kevés teendő áll előttem: d.u. fél háromkor összeülünk nálam néhányan, hogy megírjunk egy újságcikket társulatunk tevékenységéről. Ráadásul egyikünk születésnapja éppen mára esik, és szeretném meglepni egy csokor virággal! Manapság már hegymászással ér fel részemről egy ilyen jelentéktelen méretű program is: kis süteményt rögtönözni, elmenni a virágüzletbe és a pékhez, miközben - 7°-ot jelez kint a hőmérő és kilépni sincs kedvem az utcára...

   Akármennyire húzódozom is a feladattól, tudom, hogy el fogom végezni... Csak ne lennék máris olyan fáradt!...

2021. február 2., kedd

Életbevágó


    Megérkezett február (most látom csak, hogy így írtam: "megérkezett február", nem pedig azt, hogy "elérkeztünk
 februárba"...  Életünk oly mozdulatlannak tűnik, hogy nem mi haladunk előre, hanem az idő jár el felettünk. Akárcsak a régi filmekben, ahol nem a vonat rohant előre, hanem a vászonra festett díszletet húzták mögötte kisebb-nagyobb sebességgel hátrafelé...) Első látásra elég jelentéktelen hónapnak tűnik, nemigen vár tőle az ember se jót, se rosszat, legfeljebb annyit, hogy a lehető leghamarabb elmúljon és helyet adjon a tavasznak. 

   Az elhúzódó felemás járvány-helyzet legalább arra jó, hogy tudatosuljon bennünk az ún. "nem életbevágó"-nak nyilvánított dolgok fontossága. Itt, Franciaországban kezdettől fogva úgy rendelkeztek az üzletek nyitvatartásáról, hogy a nélkülözhetetlennek ("essentiel") minősített szolgáltatások maradhattak csak nyitva, vagyis a kisebb-nagyobb élelmiszerboltok, javítók stb. A járvány idején pl. a kultúra egész területét (színház, mozi, múzeum, könyvtár, sport-terem, uszoda stb...)  a mai napig nélkülözni kell.

   A Neten ugyan bármit meg lehetett rendelni, házhoz szállíttatni, a közvélemény óriási nyomására mégis ki kellett nyitni a könyvesboltokat. (Még azok is követelték, akik egyetlen könyvnek se jutottak a végére egy év alatt.) Kiderült, hogy a mindennapi betevő falat, a munkaeszközök karbantartása mellett szükségünk van másra is: valami nem anyagi, megfoghatatlan, szellemi táplálékra. 

    Mert mit is ad nekünk a kultúra, egy könyv, egy színházi este vagy a mozi vászna?  Fellélegzést. Menekülést, pillanatnyi kiszabadulást a hétköznapok egyhangú rabságából. Nemcsak szellemi utazást, hanem képzeletvilágunk gazdagodását, melyből megmarad valami, ami segít szembenézni saját nehézségeinkkel. Igaz, ott volt a TV, a Net (szerencsére!), de hosszú távon nehezen helyettesítik a színház élő hangulatát, a közös, frissen megbeszélhető moziélményt egy kávé, esetleg vacsora mellett. Milyen hosszú ideig kísér egy kiállítóterem hangulata, a képek, szobrok közötti csendes utazás!... Saját kreativitásunknak ad ihletet, felemelő, pezsgő biztatást. Élni segít.

(a képen a tavalyi, COVID előtti utolsó irodalmi estünk február 14-én)



2021. január 25., hétfő

Kitárt ablakon át...


"Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, 
 hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. 
 A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék." 
            
            (Radnóti: Páris, 1943)

   Elég volt ez a pár sor egy F-B oldalon: számomra teljesen ismeretlen személy idézte fel néhány fotóval illusztrálva Radnóti versének helyszíneit. Ez a három sor nekem szólt, kitárt egy csupán erre váró ablakot, hogy beáramolhasson, vagy inkább  ellenállhatatlanul beözönljön "gyönyörű, vad ifjúságom" hamisítatlanul megőrzött érzése. Mostanában egyre többször fordul elő velem. Váratlan ajándék, együtt jár az érzelmek néhai viharaival, melyek érintetlenül hullámzanak fel, maguk után hagyva a felzaklatott, öregedő, minden bölcsességtől ilyenkor hetedhét országra járó lelket...
   Ajándék ez valójában? Átélni gyönyörű, mintha friss tavaszi levegő áramlana be egy fülledt téli szobába. Alig veszünk belőle néhány mély lélegzetet, máris tovább illan könnyedén, kisebb-nagyobb romhalmazt hagyva maga után... Az elmúlás kegyetlen valóságát, az elszaladt évek  -  elszaladt élet?  -  józan megállapítását, mellyel oly nehéz megbékélni, akármilyen csalóka vigasszal, kegyes hazugsággal  próbáljuk magunkat ámítani...

2021. január 17., vasárnap

Két év között, két szék között...


 Ez az az egyetlen rajz, amit az elmúlt évben képes voltam elkészíteni.

Tavaly nem is küldtem újévi lapokat: novembertől, vagy talán már októbertől tavaszig nehéz időszakot éltem át, szinte képtelen voltam megmozdulni, de sokszor se ülni, se állni, se menni, de még aludni se bírtam. Fel kellett függeszteni gyógyszerem jó két hónapra, azután kezdett jobbra fordulni a helyzet, bár a gyógyszert folytatnom kell. Életem végéig, mondják a doktorok, bár azt nem említik, hogy ez még hány évet jelent...

Ha el volnék telve önmagammal, kicsit babonásan azt is gondolhatnám: no lám, meg is látszott azon a 2020-on (már maga a két húszas is furcsa volt!), hogy nem küldtem senkinek jókívánságokat! Ezúttal karácsony és újév között erőt vettem magamon (nem is tudom, honnan merítettem, olyan fáradt voltam december végén): rajtam ne múljon 2021 boldogsága! Elkészítettem a fenti rajzot, bár kicsit kijöttem a gyakorlatból a hosszú szünet alatt. Tekintete kissé melankólikus, de nem szomorú. Magam is gyakran vagyok ilyen lelkiállapotban, mint akit nem vet fel ugyan a remény, de nem is él tömény reménytelenségben : "Majd meglátjuk!", ez lenne az életfilozófiám. 73 év tapasztalatai vannak mögötte.

Ezzel a képpel kívánok hát minden jót a blogomra betérő minden kedves ismerős és még több ismeretlen olvasónak!

2021. január 12., kedd

Téli kérdés

   Régen nem írtam már a blogomra, de szorgalmasan, érdeklődéssel olvastam másokét. Ez azonban mégis más, mint az írás, a lassan egyféle párbeszéddé váló monológ. Az írásban, bár mások füle hallatára, de elsősorban saját magával társalog az ember. Hiányzott, legalábbis nekem. 

   Időm jó részét az újévi lapok gyártása és megírása foglalja el. Sikerült egy rajzot kisajtolnom magamból karácsony és újév között, amelynek digitalizált változatát kinyomtatom a 127x178 mm-es fénykép-papírra és ebből lesz az újévi kívánságokat közvetítő lap. Igyekszem minden címzett számára testreszabott üzenetet írni. Néhánynak viszont e-mail-ben fogom elküldeni, postai címük híján. Nomeg lassan én leszek az egyetlen kőkorszaki nő, aki még kezével ír levelet, postára megy és bizonytalan útjukra bocsájtja a borítékjait, holott rábízhatná a Netre is. Nehezen mondok le a kézírásról, s bár többet használom a klaviatúrat, ragaszkodom hozzá, hogy fenntartsak a kézírás számára egy kis helyet. Egyedibb, érzékletesebb, hiszen hordozza kezünk nyomát. Szinte megjeleníti íróját a maga fizikai valóságában. Legalábbis számomra.

   Az időjárás, szerencsére, nem csalogat kifelé: eseget, északi szél váltakozik a köddel. Ez a tél, ne panaszkodjunk. Sokszor elfog a vágyakozás melegebb tájak iránt; egész évben kibékülnék a tiszta kék éggel, a langyos napsugarakkal, a virágzó természettel, mondom magamnak. Aztán arra gondolok, hogy szükségünk van az évszakok ritmusára, a születés, a kivirulás, a beérés, majd a lassú elmúlás mint saját életünk lefolyásának szimbólumára. Tudnánk-e energiával feltöltődni a tavasz érkezésével, élvezni a meleg nyár kiteljesedését, az ősz lenyugvását, mely elvezet a télbe, ha nem élnénk át ezt a megszokott ritmust, mely áthatja egész valónkat kezdetektől fogva?... Ha nem lennének változások, kontrasztok, vágyak és várakozások?...

(kép: a szomszd diófája télen)



2021. január 4., hétfő

Mit hoz majd az új év?

    Megérkezett az annyira várt új év. Mintha a naptár új lapjával nemcsak 2020-at zártuk volna le, de a vele járó sok nyomasztó élményt is. Mint annyiszor, a reményt felváltja lassanként a kiábrándulás... Várnunk kell a fellélegzéssel! Egyetlen reményünk, a védőoltás csigalassúsággal indult be itt, Franciaországban. A katasztrofális kommunikáció is a vakcina-ellenesek malmára hajtja a vizet: ha a kormány túlzott, bürokratikus óvatossággal fog hozzá és az egészségügyi dolgozók egy része is bizonytalan, sőt kétkedő magatartást tanúsít, mit gondoljon a magamfajta egyszerű állampolgár, akit már hónapok óta egymásnak ellentmondó "szakértők" vitáival etetnek? A többség várakozó állásponton van: várjuk ki a végét, majd kiderül, hogy az első pár millió után lesz-e kockázat? 

   Én magam szeretnék minél előbb túlesni az oltáson. Nincs már időm hónapokat, éveket várni, hogy előttem esetleg mások "feltöröljék a padlót" ! Szeretnék megszabadulni ettől a felemás élettől, az  alattomos veszélytől, a megzabolázott, gúzsbakötött gondtalanságtól, amely, ha nem is volt mindennapos, de néha elfelejttette velünk az öregedés, egy ránk zuhant tumor, sokaknál a depresszió, az elszigeteltség kínjait. Arról nem beszélve, hogy aki beolttatja magát, nemcsak saját, hanem mások immunitásán is dolgozik! Ez pedig az egész társadalom érdeke, s ennek szerves tagjaként a miénk is.

   Több helyen is olvastam a szívből jövő sopánkodást: "2020 az emberiség történetének legszörnyűbb éve volt!" Ettől már egyébként békés természetem is kikelt magából! Ennyire elhatalmasodott volna a műveletlenség, a relativizálásra, gondolkodásra képtelenség, hogy ilyen mondatok hívják fel magukra a figyelmet? Hogy ne menjek el a középkor gyilkos járványai, az éhínségek, háborúk, boszorkányperek, az inkvizíció rémes sorozatainak felidézéséig, elég, ha a 20. század két nagy világégése, a deportálások és tömeges mészárlások, a spanyolnátha 50 milliós (!), az 1. világháborút meghaladó vesztesége eszünkbe jut. Hogy jön ehhez a mi meglehetősen kényelmes karanténunk, ahova kívánságra az ebédünket is házhoz szállították?... Magától értetődik, hogy aki elvesztette hozzátartozóját, anélkül, hogy elbúcsúzhatott volna tőle, vagy aki maga is túlesett a betegségen, fájdalmas traumaként őrzi. Csak arányokról beszélek, nem pedig áldozatok közötti vetélkedőről. Az egyéni veszteség, fájdalom egyenértékű. 

   Az én saját kis győzelmem az elmúlt évet illetően abban áll, hogy túléltem: eddig nem fertőződtem meg, anélkül, hogy a józan észt meghaladó óvatossággal viselkedtem volna, probáltam fenntartani a kiszabott határokon belül a kapcsolataimat is. Tény, hogy kis győzelem, de mégiscsak az. Sok benne a szerencse kegyelme is. Hogy mit hoz a jövő? Az sincs kizárva, hogy szebb napokat. Végre.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...