Radnóti Miklós : ÉJFÉL

ÉJFÉL

Két felleg ül az esti ég

nehéz hajában és egymásra dörmög,

éjfél van, összebotlik épp

siralmas szerda és hitvány csütörtök.

Fű nő, rügy izzad, hallgatag

gubók ölében készül már a lepke,

halat pólyálgat a patak,

gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.

Gyöngy pára száll pilládra is,

a szádra szárnyas, könnyütestü árnyék,

hajadban kislányos, hamis

fogócska izgató emléke hál még.

Oly szép vagy és oly fiatal!

s én arra gondolok, amíg csodállak,

hogy vár talán még diadal

és várnak még beszédes pálmaágak!

1937. április 23.

La madeleine de Proust...

Ági legutóbbi bejegyzésének olvastán lehetelen föl nem idézni a gyerekkor ízeit. Sajnos, nem vagyok Marcel Proust, akit egy régi süteményillat az idő és az emlékezet messzemenő távlataiba kalauzol és azt művészi módon sejtetni is képes...

Azért egy-két íz erejéig talán... A gyerekkor ebben is meghatározó : a mindenkori nagy fölfedezések színtere. S a felnőttek dolga, hogy ezek a fölfedezések valóban varázslatosak legyenek. Olyannyira, hogy felnőtt korra is jusson a poggyászunkból.

Az ötvenes években voltam gyerek. Most már jobban tudom, mennyire nehéz évek voltak, de a felnőttek sok mindent ellepleztek gyerekszemeink elől. Most már tudatosul bennem, hogy húst csak vasárnap ettünk, de emlékezetemben csak a vasárnapi asztal ünnepi hangulata maradt meg : a csirke- vagy galambaprólékból készült leves csigatésztával és az azt követő paprikás uborkasalátával. Utánozni lehetetlen, s mondom magamban, talán mások a nyersanyagok más ég alatt... Itteni vendégeimnek így is tetszik, de nem ismerik az eredetit... Kellett ahhoz az ünnepi hangulat is, a három generáció az asztal körül s apa ünnepélyes mozdulata, mellyel kettészelte bicskájával a tyúk vagy kakas fejét és ketten öcsémmel megosztozkodtunk a tarajon és a velőn, hogy egyformán "okosodjunk"... El is hittük, hogy ez a világ egyik legjobb falatja és hogy valamiféle beavatási szertartás részesei vagyunk.

A sok íz közül egyik legemlékezetesebb a görögdinnye szezonja. Apa estefelé biciklijén meghozta az óriási sötétzöld gömböt, s titokzatos mosollyal megkopogtatta, hogy halljuk tökéletes érettségét, s nyálunk is összefutott a megsejtett fölséges ízekre. Néha még a "léket" is megkóstolhattuk előzetesként. Máig is így kóstolgatom a finom mézes ízt és azt hiszem, sikerült átadnom a "beavatást" fiamnak és unokáimnak is...

Leningrádi kezdetek...

Nézem az общая тетрадь naplóként szolgáló első, 1971. febr. 14. vasárnapi bejegyzését, az elkenődés mélypontján íródhatott : "... Szeretnék Moszkvába menni, de egyedül nincs kedvem. Sok bonyodalommal jár. Mindenesetre Gáljának írtam. Áginak is. Nincs étvágyam. Fogytam. Félek, hogy megint olyan gebe leszek. (valószínűleg a moszkvai 46 kilómra céloztam - hol vagyok ma már e gondoktól?) De kinek tetsszek? Nem mindegy? " Szobatársaim fakó kék szemű, tejfehér bőrű északi lányok. Nyina finn, mintha róla mintázták volna elveszett hazája szobrát. Csendes, diszkrét, óvatos, politikai eszmecserébe nem bocsátkozik. Ha teheti, hazamegy Karéliába a családjához. Zsenya orosz, bőbeszédű, szentimentálisan kedves, sokáig levelezünk még hazatérésem után is.

Már az első hetekben Különös élményben van részem : poloskák hada támad meg, mihelyt a villany kialszik. Csak a csípéseket számolhatom, sohasem láttam még poloskát és mindig az éj leple alatt támadnak. Hiába jön a tetőtől talpig fehér kezeslábasba öltözött fertőtlenítő brigád, csak annyit érnek el, hogy a poloskák odébb költöznek, és mihelyt tehetik, visszajönnek. Érdekes módon két szobatársamat békén hagyják, nyilván csak az én véremet találják egzotikusnak.

Minden tanácsot kipróbáltam, s reményvesztetten egyik orosz tanárunkhoz fordultam. Ő ajánlott valami vegyszert, amit vízben kellett - volna - feloldani, de biztos ami biztos, én azon töményen öntöztem a faágyam repedéseibe és a fal mentén végig. Kis idő múlva megismerkedhettem a fejvesztetten menekülő, agonizáló alattomos ellenség valamennyi generációjának több lapátra való vert hadával... Még most is beleborzongok az emlékbe...

Leningrád, anno 1971...

Hát így néztem ki valahogy ötödéves egyetemista koromban, a féléves leningrádi ösztöndíj idején. A moszkvai év éppen lejárt s az új rendszer értelmében ötödéveseket küldtek ettől kezdve és csak félévre. Megpályáztam ezt is, akárcsak Bácskai Mari barátnőm, moszkvai évem bensőséges tanúja, orosz-francia szakos csoporttársam. Leningádban már nem laktunk egy szobában, csak egy magyar jutott két oroszra. A kollégium is új volt aránylag, erről tanúskodott a széljárta "senki földje", amelyen át gyalogoltunk sokszor sárban, helyenként a gödrökön hanyagul átvetett deszkákon egyensúlyozva, a metró felé. A Pedinsztyitut a Nyevszkij közelében volt, a központban.

Moszkvában állt meg a vonatunk és a néhány előző évi "moszkvaiban" dúlt a nosztalgia az alig fél éve elhagyott város és főleg az ott töltött év emlékei iránt. Nem volt kedvünk tovább menni! Leningrádba érkezni januárban nem mondható barátságosnak! Bár a higany nem zuhant a moszkvai -30°-ig, de a páradús, a tengeri metsző szelekre tárva nyitott város -15°-ban szinte jobban fáztunk! Kellett hozzá egy-két hónap, hogy végletesen és visszavonhatatlanul beleszeressünk Nagy Péter fenséges alkotásába...