Karácsonyi vendégjárás

   Legalább 10 napja nem írtam (magyar és francia) blogjaimra. Pedig még a főzéssel, vendéglátással se kellett törődnöm, a gyerekek ezúttal is magukra vállalták a feladatot. Legalább kilencen, de néha tizenhárman is összejöttünk. Ilyenkor az öt gyereket külön asztalhoz ültettük, így az esetleges babonások is megnyugodhattak.

   A társalgás mindig megállíthatatlanul csörgedezett, többnyire érdekes témák vetődtek fel. Az egyik meghívott család felnőtt tagjai pl. a rendőrség keretében dolgoznak, így a munkájukat belülről is megvilágíthatták. Amúgy nagy könyv- és filmrajongók, ami szintén sok témát kínált. 

   24-én este az apéritif után került sor az ajándékokra, melyek a fa körül várták becsomagolva, hogy a kisebb gyerekek kiosszák őket. Azt hiszem a meglepetés teljes volt és mindenkinek örömet szerzett. 

   A menyem fáradhatatlanul sütött-főzött, meg is mondtam neki a végén, mennyire csodáltam, hogy egy pillantara sem árulta el a fáradtságát, s a mosoly sose hagyta el az arcát. A közelebb lakó vendégek hajnali 4 óra tájban elmentek, a többi kilenc még maradtunk és csak 26-án ebéd után indultunk haza, ki észak, ki dél felé, a szünet nélkül zuhogó esőben.

   Mindenütt jó, de legjobb itthon? Akkor is, ha az egyedülléttel párosul? Megvallom, hiányzott egy kicsit a csend, amelyben három napig olyan kevés részem volt a telt házban, gyerekzsivalyban (a legkisebb 5 éves) és a szüntelen beszédmorajban. Alice átadta az ágyát, ő pedig nővére szobájába költözött, ami cseppet sem volt ellenére. Omega, a kutya is nehezen találta meg az egész napi szunyókáláshoz szükséges nyugalmat, hiszen általában egyedül van napközben, mást se tehet. Lassan minden a régi kerékvágásba kerül. S nemsokára kezdődik egy újabb év. Vajon mit hoz? Talán jobb nem tudni.

A szabadságról

"Dans la cabane, le temps se calme. Il se couche à vos pieds en vieux chien gentil et soudain, on ne sait même plus qu'il est là. » 

"A kunyhóban megpihen az idő. Lábadhoz fekszik, mint egy hűséges vén kutya, és egyszer csak azt veszed észre, hogy teljesen el is feledkeztél róla." (ford. tőlem)

   Emlékszem, amikor Sylvain Tesson "Dans les forêts de Sibérie" ("Szibéria erdeiben") c. könyvének ezt a mondatát olvastam. Elvarázsolt. (Franciául szebben hangzik, mint az én rögtönzött fordításomban.) Nemcsak a kép volt eredeti, találóan kifejezve a könyv hangulatát, hanem azt az érzést is amire vágytam: szabadon gazdálkodni az időmmel. 

   Tisztában vagyok a fenti kijelentés ellentmondásos látszatával. Miért ne rendelkezne az idejével egy magamfajta vészesen idősödő nő? Egyedül élek, szabadon gazdálkodom időmmel, pénzemmel és a TV távirányítójával... Senki sem reklamálja, hogy pontos időre elkészüljön az étel, a bevásárlást akár délben is lebonyolíthatom. Akkor meg mire az elérhetetlennek tűnő vágy? Miféle kötelezettségeknek kell engedelmeskednem, amely korlátozná a szabadság érzését?...

   Először is tisztáznom kell magam előtt, hogy mit is értek szabadság alatt. Lehet-e egyáltalán korlátlan? 

   Beszélhetünk fizikai, eszmei, politikai szabadságról. Melyiknek a hiányát a legnehezebb elviselni? Vágyakozhatunk-e olyan szabadság után, melyet soha nem tapasztalhattunk meg, legfeljebb képzeletben? Diktatúrákban született, mást nem is ismerő egyének az adott körülmények között alakítják ki életterüket. Álmaikat is hozzá igazítják. Ennyiből is látszik, hogy a kérdés nem egyszerű. 

   A szabadság fogalma együtt jár a felelősséggel, legalábbis magunkért, döntéseinkért. Ilyenkor eszembe jut életem első szavazása 18 éves koromban. Kaptam egy szép emléklapot, voltak elfüggönyözött szavazófülkék is. Kicsit furcsálltam ugyan, miért nem oszthatom meg anyával a fülkét, holott ketten is kényelmesen elfértünk volna benne. Abban sem találtam semmi kivetnivalót, hogy  az egyetlen lapot a borítékba csúsztassam anya jelenlétében...

   Messze kanyarodtam a kályhától, a lábamnál heverő hűséges öreg kutyaként megpihenő korlátlan időtől. Vissza kell térnem a korlátokhoz. Nem számítva a kor, az egészségi állapot szabta akadályokat, magam állítom őket a szabadság érzése elé. Kellenek a kötelezettségek, már csak azért is, hogy a felszabadulás érzése édesebb legyen. Ha mindent szabad, hová lesznek a vágyak, lehet-e még álmodni valami nehezen elérhető, de annál kívánatosabb dologról?

   

Irodalmi est és egyebek

   Enyhe, szeles (állandóan feldöntögeti a teraszon "örökzöld" fácskáimat, mint a dominókat, pedig odakötöztem őket a falhoz), időnként esős az idő: hogy a kályhától induljak el... Lényeg az, hogy az ég szinte mindig szürke. Tennivaló lenne sok, csak bírnák a lábaim! 

   A karácsonyi ajándékok fele hiányzik, de az ötletük már megvan, ami általában a munka nagyobbik részét képezi. Most várom, hogy jobb lábamban képződött visszérgyulladás (hogy trombózis-e, majd hétfőn megpróbálom kideríteni) enyhüljön és ki tudjak mozdulni, belevetve magam egy utolsó nagy tülekedésbe...

   Ezen a héten kicsit megerőltettem a lábaim: a 3 órás bevásárlás (mire végigmegy az ember a hypermarketen), majd a pénteki irodalmi est Murielnél azt eredményezte, hogy szombat hajnalban arra ébredtem: fájó, kemény piros folt van a jobb lábamon. Rögtön vizes borogatást tettem rá, de elaludni már nem tudtam. Szombat-vasárnap nem kedvez az orvosi ügyeknek, legtöbb rendelő zárva. Meg kell keresni az ügyeletest vagy egyenesen a kórházak sürgősségi részlegét, ahol legtöbbször órák hosszat tart a várakozás. Ezért hát saját orvoslás mellett döntöttem. A tavalyi (akkor bal oldali) trombózisból maradt pár szem gyógyszer és három injekció, gondoltam, azokkal kibírom hétfőig, amikor is felhívhatom orvosomat.

   Lényeg a pénteki irodalmi est volt, melyen Muriel bemutatta frissen megjelent verseskötetét. Több, mint húszan jöttünk össze. Dominique, a hűséges barát felajánlotta, hogy oda-vissza visz. Legépeltem 3-4 oldalt a blogomon és a számítógép rejtett üregeiben bújkáló szövegeimből, mert a téma lényegében ez volt: kell egy fix pont, ahonnan elindulhatunk (és gondolom, ahová visszatérhetünk), hogy utazgathassunk. Én az időbeli utazások mellett döntöttem, mert mára miegyéb is marad lassan számomra?... Köztük volt az évekkel ezelőtt franciául megírt első szövegem, mely így kezdődött: "Il faut bien commencer quelque part...", vagyis: "Valahol el kell kezdeni..." Bevezetőként elmondtam, hogy számomra is meglepetés volt az a furcsa érzés, ami szinte azonnal elfogott: a szavak maguktól jöttek, szárnyukra vettek és szinte a lábam sem érte a földet! Ebben az eufóriában írtam több oldalt, amin szinte egy szót se kellett javítani így, több, mint 15 év távlatából sem... Ugyanolyan friss és érintetlen maradt. Ha vallásos lennék, úgy mondanám, kegyelmi állapot.

Szeles hétvége

   Esős, szürke napok, szélrohamokkal... Akárcsak az ország hangulata, feszültséggekkel teli, nyugtalan, s közben készülgetne az év végi ünnepekre is. A kormány nyugdíj-reform tervezete és a nyugtalan vasutasok, buszvezetők, pedagógusok, kórházi dolgozók, sőt, rendőrök  -  azaz a közalkalmazottak  -  között folyik az erőpróba.  

   Mi, a legidősebb generáció megjártuk szombat-vasárnap az utat a gyerekekhez, remélve, hogy nem kerülünk az autópályát helyenként eltorlaszoló kamionosok csapdáiba. Sikerült dél felé odaérnünk és megmerülnünk a családi melegben. Délután a két unoka hivatalos volt baráti születésnapokra, de az estét és a vasárnapot velünk töltötték.
   Fiam születésnapjára már vagy 30 éve ugyanazt a süteményt kéri, melynek neve "omelette norvégienne", vagyis norvég omlett. Semmi köze ugyan a felvert tojásokbol hirtelen sütött eledelhez, s nyilván pont azért norvég a neve, mert egyszerre jeges és forró. Egyszer-kétszer már leírtam a recepjét ezen a blogon. Ezúttal előző este megsütöttem a piskóta alapot és vasárnap délre csak a befejezés maradt. Kicsit be kell locsolni vízben oldott likőrrel, majd 1 liter fagylaltot rátenni, amire 5 tojásfehérje cukorral, forró víz felett felvert kemény habja kerül. Cukorral enyhén megszórjuk és a sütőbe tesszük a felforrósított grill alá pár másodpercre (!). Miután kivesszük, könnyen gyulladó szesszel (a barackpálinka kiváló!) enyhén meglocsoljuk és meggyújtjuk. Igy tesszük a kis kék lángokkal az asztalra (legjobb előtte villanyt oltani, ha este tálaljuk). 
   Az egészben a gyorsaság a fő, mert a fagylalt gyorsan olvad... A siker általaban nem marad el, és nagyobb mennyiség is könnyen emészthető.
   Délután 5 óra felé újra útra keltünk és fél 8 felé haza is érkeztünk...  

Rohamléptekkel közeleg a karácsony...

Hétköznapok

   Napok óta a stressz magas fokán élődtem: vártam az onkológussal a megbeszélt tegnapi (csütörtöki) időpontot, elmentem vérvételre, melynek eredménye csurranva-cseppenve (ahogy végül is egy vérvételhez illik) érkezett az interneten másfél napon át. A hormonkezelést legutóbb leállította az orvos 2 hónapra, hogy megtudjuk, valóban csak ennek mellékhatásaként érzem-e a már-már elviselhetetlen, éjjel-nappal ható izületi fájdalmakat... Megspékelte IRM és szcintigráfia melléklettel is.

   A két hónap alatt jelentősen csökkentek a fájdalmak, éjszakánként még aludni is tudtam valamennyit, és a járás is könnyebben ment. Ugyanakkor úgy éreztem, mint aki elhagyta a lövészárkot és nyílt terepen, "fedezék nélkül" maradt... Néha elképzeltem (bár igyekeztem elhessegetni a gondolatát), hogy feléled és újra támad szokásos alattomos módján, minden figyelmeztetés nélkül, ez a félelmetes kór... Hiszen a hormonkezelés, mely nálam elég hatásosnak bizonyult kezdettől fogva, s melyet már 3 éve folytatok, éppen a visszaesést és az áttételeket lenne hivatott fékezni, sőt, uram bocsá, meggátolni... Ennek a törékeny kis gátnak legalább 10 évig kellene kitartania a műtét után... Azután már úgyis a visszaszámlálás kora következik? A többi (esetleges) idő csak ráadás? Legalábbis ezt olvastam ki annak idején a sebész szavaiból, amikor kijelentette, hogy "életem végéig" szednem kell a gyógyszert.

   Az onkológus, elég fiatal (40 körülinek nézem), szimpatikus temesvári román orvos  -  ez utóbbi láthatatlan szállal összeköt bennünket, és természetes félénk zárkózottsága ellenére megenged egy-két betegségen kívüli mondatot is  -  azt javasolta, folytassam a gyógyszereket, s ha egy idő múlva újraélednek a fájdalmak, próbálkozzunk esetleg más molekulával. 

    Hazamenet úgy éreztem, némi elégtétellel tartozom esendő testemnek-lelkemnek az elmúlt hetekért. Megálltam a péknél finom friss kenyérért és vettem hozzá egy szelet kávékrémes süteményt... Alig bírtam megemészteni, annyira elszoktam az édességtől. Főleg, jött hozzá egy rettenetes fájdalom a jobb lábamban, bokától térdig, mint valami görcs vagy idegzsába, rá se bírtam állni, se gyógyszert keresni, csak masszíroztam órákig, amíg annyira enyhült, hogy elvánszoroghattam bottal a gyógyszeres dobozig... 
   Hát ilyenek is lehetnek egy magányos, már nem túl fiatal nő hétköznapjai... Nem is tudom, miért untatlak vele benneteket. Az  biztos, hogy szenzációsnak nem tekinthető. Kis együttérzést akartam volna vele kicsikarni az ártatlan olvasóból? A "kicsikarást" nem nagyon szeretem, az együttérzésért hálás vagyok.

Vertel Andrea keràmia

   

Tudok-e még váltani?...

   

   Ma reggelre megcsípte a dér a kertet. Remélem, Vertel Andrea madara ellenáll kinn a télnek, ahogyan létrehozója megígérte. Itt nem olyan hidegek a telek, mint az ő kertjében, Gödön. 

   Ismét felmerült a költözés gondolata. Nem is lennék valódi Mérleg, ha nem ingadoznék benne évek óta. Ilyenkor tűnik csak igazán kellemesnek a házam, mi mindentől kellene megválnom : meleg van benne, elég nagy is, hogy több mint 40 év összegyűlt holmijának, életem kísérőinek, emlékeztetőinek helyet adjon, s ezáltal ők fenyegessenek engem elnyeléssel... 

   Ha lakásba költöznék, nyilván felére csökkenne a lakterületem és kiküszöbölhetném a lépcsőjárást. A lakások ára egy házénak majdnem kétszerese, ráadásul meg kellene szabadulnom holmijaim felétől szinte ingyen... (s akkor még nem beszéltünk a költözés költségeiről!) Egyszer úgyis ki kell majd a házat üríteni, vethetné ellen az objektív megfigyelő. Megkönnyíteném ezzel a lépéssel gyerekeim dolgát. Mezítelenül érkezünk a túlvilágra (már ha létezik, és nem csak vígaszként találta fel a végleges eltűnésébe beletörődni képtelen emberi tudat), próbáljunk fokozatosan lemondani a földi javakról.

   30 éve lesz a jövő szeptemberben, hogy itt lakom. Új helyre költözni csábító is, mert azt jelentené, hogy kezdődhet még új etáp az életemben, nemcsak a végső nyughely lebeghet a szemem előtt. Ugyanakkor nincs már elég energiám egy ilyen újrakezdéshez. Az utóbbi évek nagyon megdézsmálták a készleteket.

   Akkor hát marad a végtelen ingadozás. Az legalább végtelen.

Kié az utolsó szó?

   A napokban egy érdekes embertípusról meditáltam francia blogomon. Gondolom, mindenki ismeri közelről vagy távolabbról.

   Ha megidézem, felmerül előttem a csontját makacsul szorongató kiskutya képe: morogva tiltakozik, ha valaki a kezét nyújtja feléje... Muszáj, hogy övé legyen az utolsó szó, s minden ellenvéleményt nyílt támadásként él meg. Sőt, legtöbbször ő lendül ilyenkor támadásba, és az ellentmondani merészelőt szinte sárba tiporja a "provokációért"!...
   Nehéz vitába szállni vele. A racionális érvek nem nagyon hatnak rá, hiszen mindent az emocionális viharok szintjén kezel. Ilyen szempontból a legkisebb ellentmondás is sebet ejt rajta, hiszen legtöbbször számára is rejtett, nem is tudatos sérülést érint, melynek eredete, mint annyiszor, a gyerekkorra vezethető vissza...
   Nem akarom a botcsinálta pszichológusok seregét növelni, csak gondolkodni próbálok, beleértve a tévedés vagy más vélemény lehetőségét is. Elnézem, hogyan bánnak egyes szülők a kisgyerekekkel. Vannak, akik pl. tudomást se vesznek róluk, hiszen a képernyő vagy egyéb drog bűvköréből semmi és senki nem vonhatja ki őket, a gyerek meg úgyis megnő szinte magától, mint az útszélen a fű... Esetleg éppen az a baj, hogy nagyon is nevelni akarnak, csak a nevelés fogalmát összetévesztik a kemény "idomítással". Az ilyen gyerekbe szinte "belefojtják a szót" és később ő maga is a szülői modell szerint fog eljárni... Önbizalmában megingott, frusztrált felnőtté válhat.
   

Marc, 8 éves: egy jövendőbeli Rembrandt?

A másik véglet a gyerek iránti határtalan csodálat: minden mondat, amit a száján kiejt, legkisebb firkálmánya is a zsenialitás biztos jele, a család élete körülötte forog. A gyerek korán megérti, hogy még a választás is az ő vállán nyugszik: "Mit ennél? Ezt, vagy inkább mást?" "Milyen ajándékot szeretnél?" Mama, nagymama és a többiek mindent félretéve teljesítik a lassan kis zsarnokká alakuló gyerek akaratát, sőt, szeszélyeit... Eleinte pedig szeretné az emberke, hogy határokat szabjanak neki, melyeken belül biztonságérzete jobban kifejlődhetne... De ha mindent szabad, akkor mire támaszkodjon, nemcsak a gyerekkorban, hanem későbbi, felnőtt életében is... Előfordulhat, hogy később is elvárja, hogy mindenki a lábánál heverjen. Arról nem beszélve, hogy az elkerülhetetlen (és tanulságos!) balsikereket nehezen tudja feldolgozni, hiszen hozzászokott, hogy minden, amit csinál, imádói szemében zseniális!...
   Az empátia teszi lehetővé, hogy igazi véleménycsere kialakulhasson, hogy partnerünk helyébe képzelhessük magunkat egy pillanatra, s uram bocsá, még a saját kőkemény meggyőződésünket is megkérdőjelezhessük néha. Az sem árt, ha magunkhoz is elnézőbbek leszünk: nem lehetünk mindenben a tökéleteset nyújtó csodagyerekek, nem dől össze világ(unk), ha megbotlunk néha. Mi lenne, ha szeretnénk is magunkat egy kicsit?...

"Mióta elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen." (Chaplin)

Évadzáró vígasságok

   Alighogy befejeződött az októberi előadásunk, szinte azonnal megfogant bennem az elhatározás : meghívom a 4-5 szereplőt, valamint a két személyt, aki házába invitált bennünket, kész volt felforgatni a rendet, hogy helyet adjon a 30-40 személyes közönségnek, akik alkalomadtán összejöttek. Ki tudja, mit tartogat a jövő, vannak dolgok, melyeket nem kell halogatni...

   Először megfordult a fejemben, hogy nálam legyen az összejövetel, intimebb lesz így a hangulat. Hamarosan le kellett mondanom az ötletről: már egy órás bevásárlás után sem bírnak el a lábaim, nem számítva az egész napos készülődést, tiporgást a konyhában, majd az utómunkálatokat, mosogatást, pakolást. 

   

Akkor jött a végül is megvalósulásra kerülő gondolat: május végén avatták fel az új, 4 csillagos szállodát, mely egy 18. sz-i műemlék-épületben kapott helyet. Az épületet még 1752-ben kezdték építeni közkórház céljából, 15 évig tartottak a munkálatok. 1945-ben műemlékké nyilvánították az óriási (40 000 négyzetmétert elfoglaló) épületet, mely lassanként a fáradtság jeleit kezdte kimutatni. Akkor jött a szálloda gondolata, uszodával, spa-val az alagsorban, a szobákon kívül konferencia-termekkel, bárokkal, két vendéglővel stb. Az egyik szárnyban magánlakások kaptak helyet.

   

A restaurálás nagyszerű eredménnyel zárult: megőrizték a struktúrát, a hagyományos építőanyagokat. Már maga a hely is élmény és a vendéglő, ahol vacsoráztunk, elbűvölő, a személyzet szimpatikus és szolgálatkész. Nyolcan foglaltunk helyet az asztal körül, a nálam apéritif gyanánt elköltött pohár pezsgő után. A jó hangulatről tanúskodik, hogy még 3 óra elteltével is alig tudtunk egymástól elválni. Azt hiszem, mindenki jól érezte magát, a többség először ismerkedett a hellyel és én örültem, hogy e meghívással kicsit kifejezhettem irántuk érzett elismerésemet, hálámat és mély barátságomat.

Mindig van új a nap alatt

   Olyan volt ez a hét, mint a mostani időjárás, ahogy francia blogomon is említettem. A szomszédos utca platánjai pár nap alatt megsárgultak és hullatni kezdték leveleiket a permetező esőben. Egyszer-kétszer még erőlködött a halvány napsugár, de hamarosan feladta.

   Csütörtökön megtudtam, miben áll az a bizonyos csont-szcintigráfia. Nem mondom, hogy "végre" megtudtam, mert különösebben nem emésztett iránta a kíváncsiság, bár hiányzott orvosi tapasztalataim leltárából.

   Enyhén rádioaktiv szert fecskendeztek a vénámba, melynek 3-4 óra alatt kellett rögzülnie problémásabb pontokon. Kihasználtam a várakozási időt és mivel saját autóval voltam, haza tudtam ugrani, hogy megebédeljek és visszatérjek a tényleges vizsgálatra d.u. 3 óra felé. Engedelmesen kinyújtoztam a hideg és kemény asztalon. Meglepetésemre kezem-lábam rögzítették egy széles szíjszerűséggel, hiába mondtam, hogy nem vagyok pánikbaeső, ideges temperamentum, s képes vagyok hosszú ideig mozdulatlan maradni... Magamban inkább mosolyogtam a dolgon, vajon hogy nézhetek ki így, s igyekeztem gondolkodni való témákat gyűjteni a várakozás idejére...

   A röntgenhez hasonlító gép feje egészen alacsonyra ereszkedett az arcom fölé, nem volt köztünk 3-4 cm-nél nagyobb távolság. Végigsétált felettem, időnként oldalról is megszemlélt, jött-ment, ahogy a szomszédos kis kabinból irányította egy számítógép programja. Én pedig magamba szálltam és megpróbáltam esendő testemtől függetleníteni a gondolataimat arra a háromnegyed órára, amíg a vizsgálat tartott. Az eredményre még várakoznom kell pár hétig. Ezt a várakozást nehezebb lesz elviselni...

   Szerencsére tegnap kellemes színházi este vezetett vissza az élők világába. Egészen feldobódva távoztam a jó hangulatból.

Őszi hangulat

Szergej Jeszenyin
Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(fordító: Rab Zsuzsa)



Сергей Есенин
Не бродить, не мять в кустах багряных

Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.

С алым соком ягоды на коже,
Нежная, красивая, была
На закат ты розовый похожа
И, как снег, лучиста и светла.

Зерна глаз твоих осыпались, завяли,
Имя тонкое растаяло, как звук,
Но остался в складках смятой шали
Запах меда от невинных рук.

В тихий час, когда заря на крыше,
Как котенок, моет лапкой рот,
Говор кроткий о тебе я слышу
Водяных поющих с ветром сот.

Пусть порой мне шепчет синий вечер,
Что была ты песня и мечта,
Всё ж, кто выдумал твой гибкий стан и плечи -
К светлой тайне приложил уста.

Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.

1916

Akik hajdanán oroszul tanultak, bizonyára emlékeznek még Szergej Jeszenyin verseire...

Közöttük is erre a versre, Rab Zsuzsa csodaszép fordításában.

Újra itt a csend

  Unokáim itt voltak egy hétig, a náluk töltött week end folytatásaként elhoztuk őket magunkkal. Egy rövidke hét után szombat délben felültettük mindkettőt a Párizsba induló vonatra, a szülők pedig a Gare du Nord pályaudvaron várták őket. Igy aztán a ház csendje még érezhetőbb: ma még alig szólaltam meg...

   Alice (11-edik) és az én születésnapom megülésével kezdtük. Az ünnepeltek örültek az ajándékoknak, az ünneplők pedig az ünnepeltek örömének. Mellékelten néhány kép a hangulat szemléltetésére:

Minden jó, ha a vége jó

   

   A péntek este gyógyír volt sebeimre. Igaz, biztos, ami biztos, bevettem egy adag fájdalomcsillapítót, mielőtt elindultam volna az innen 10-15 km-re levő kisvárosba: sose lehet tudni, mennyit kell majd álldogálnom az estély folyamán...

   E. egy 17. században épült nagy házban lakik férjével, de az iskolai szünetekben, amikor összejön a tíz unoka a világ minden tájáról, tele a ház minden zege-zuga. E. pár évvel idősebb nálam, rendkívül segítőkész, kedves nő, sokat fáradozik a menekültek megsegítésével is. Nagyon közel áll hozzám, sokat beszélgetünk, s annak ellenére, hogy mély katolikus hite látszólag ellentétes az én elveimmel, a világ, az élet legtöbb dolgában egyetértünk. 

   Ő maga ajánlotta fel még júniusban, hogy az ősszel rendezzük meg a felolvasást nála is. Sok barátja van, szeretné velük is megismertetni a négy magányos nő sorsát, mert szerinte is sokan magukra ismerhetnek bennük és elgondolkodhatnak saját életükön is. Négy szereplőm és magam nagyon örültünk az alkalomnak, hiszen látható örömmel jönnek össze és úgy tűnik, maguk is élvezik a szerepeket.

   A nagy nappali kanapéit, foteleit félretologattuk, E. kellemesen duruzsoló tüzet gyújtott a kandallóban, miközben elhelyeztünk több, mint 40 ülőhelyet a kandalló előtt. A közönség megtöltötte a termet, engem röviden bemutattak, én pedig a darab születéséről mondtam pár szót. A közönség nagy figyelemmel követte a 4 figura kibontakozását az egymást követő "szeletekből" és kezdettől fogva nagyon érzékenyen reagált minden hangulat- és hangsúlyváltozásra. Ez persze szinte szárnyakat adott a színészeknek : milyen érdekes, hogy egy előadás sikere nagyban függ a közönség és a szereplők efajta egybehangolódásától!

   Mondhatom, nagy siker volt! Ismét felköltözhettem kis rózsaszín felhőcskémre (legalábbis pár nap erejéig), hiszen számtalan őszinte gratulációt kaptam a nézőktől, akiket szinte most láttam először, s így nem gyanúsithattam meg őket személyes szimpátia szülte dicséretekkel! Egyszer talán eljutok az önbizalom alapfokára...

   Másnap, születésnapomon, három barátnőm látogatása lepett meg egy tortával, üveg pezsgővel és kis ajándékok sorával! Mondhatom, a gyászosan kezdődő hét nagyon kellemesen végződött.

Pedig azt hittem, kipihenhetem az elmúlt hetet...

   Az elmúlt hét  szinte minden napjára jutott valami kisebb-nagyobb stressz, szerencsére öröm is csurrant-cseppent a gyerekek hétvégi látogatásával. Vasárnap estére úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, amelyikben ráadásul benne felejtették a horgot... Vágyakozva gondoltam erre a hétre, hátha vége lesz a sorozatnak.

   Visszapillantás: hétfőn telefonon időpontot beszél meg velem másnapra egy fölöttébb nyájas női hang, miszerint fel kell mérni a házam hő- és nedvességtartalmát. Nem lepődtem meg, hiszen a levegőben van az ökologiai takarékosság-kampány.

    Kedden jön percre pontosan egy fiatal nő, kellemes, udvarias, kis készülékével padlástól pincéig méricskél, majd közli, hogy a szigetelés megfelelő, de nagyon páradús benn a levegő: kell egy nedvesség-elvonó készülék. Ellenkező esetben a kormány évente magasodó adót vet ki a tulajdonosra! Ez sem lepett meg túlságosan, de közöltem, hogy a több ezer €-s árat nem engedhetem meg magamnak! Semmi baj, segít nekem az 50%-os támogatást megszerezni, semmit se kell érte tennem, ő mindent elvégez, sőt, a pincét is lomtalaníttatja. Ez utóbbi adta meg a végső lökést: aláírtam mindent, amit kellett, a szerződést, a 3 db egyenként 665 €-s csekket, melyet a munka elvégzése után nov.-dec.-jan. hónapokban fognak a bankba beadni.

   Miután elment, hatodik érzékem csilingelni kezdett a tudatomban és utánanéztem a Google-en: a cég valóban létezett, de néhányan átveréssel vádolták őket egy fórumon... Gondoltam, írok egy ajánlott levelet, amelyben törvényes jogommal élve  (14 napon belül) visszalépek a szerződéstől és kérem a csekkek visszajuttatását. A biztonság kedvéért elmentem a bankba, hogy letilttassam őket.

   A bankban másnap közölték, hogy nem tilthatják le a csekkeket, kivéve elvesztés vagy lopás esetén, de ha már aláírtam, menjek a rendőrségre és jöjjek vissza a feljelentéssel.

   Megyek a rendőrségre: félóra múlva zár, parkolóhely mind foglalt a környéken, hát megállok a járdán a rendőrséggel szemben. Ott sem veszik fel a panaszomat, mivel önszántamból adtam át a csekkeket. Szaladok az autóhoz: hát éppen készülnek feltenni a  tilos helyen parkolókat begyűjtő teherautóra, hogy elszállítsák!... A rendőr közli, hogy megtetézhetné egy büntetéssel is... Elmentem, amilyen gyorsan csak tudtam.

   Csütörtökön este próbáltuk az október 11-i felolvasást. Egyik résztvevőre hiába vártunk: kórházban van, újabb öngyilkossági kísérlet után...

   Pénteken kilométereket gyalogoltam a kórházban, vagyis inkább sántikáltam: az onkológus felfüggesztette 2 hónapra a gyógyszeremet, hátha enyhül a mellékhatás és újra tudok járni. Kiírt 2 másik vizsgálatot is. Délután elmentem bevásárolni a hét végi két családi összejövetelre, s apró darabokban jöttem haza a boltból. Az esti gyűlést már lemondtam...

   Így érkeztünk e hét elejére: elkövettem a hibát, hogy megkönnyebbülést reméltem... Hétfőről keddre virradó éjjel, úgy 3 óra körül teljes hosszamban (mely ugyan csak 162 cm...) elzuhantam a konyhában... A homlokomon jó érzékeny púp, térdeimen zúzódások, de nincs törés. Igenám, de a fő nehézség abban állt, hogyan keljek fel a földről? Térdeim nincsenek olyan állapotban, hogy rájuk támaszkodhatnék... Hajnali négyig próbálkoztam, többször is végigcsúsztam hátsó felemen az egész földszinten, hogy támaszra leljek és fel tudjak kelni, de hiába! Bevallom, néha sírtam mérgemben, elkeseredésemben, tehetetlenségemben, végül elértem a telefont és felhívtam a tűzoltókat, akik segélynyújtásban az elsők. Igen ám, de be kellett őket engedni! Újabb csúszkálás a hosszú folyosó kövén a bejárati ajtóig, melynek szerencsére elértem a kilincsét és az ajtó sem volt kulcsra zárva (csak belül van kilincs). Felemeltek és leültettek egy székre, beszéltettek is pár kérdés erejéig, hogy a fejem mennyire üthettem be... Mivel semmim se tört el (köszönet őrangyalomnak, aki már kezdett unatkozni...), közöltem, hogy nem kívánok kórházba menni velük, úgyis 2 napja voltam ott és leszek is még eleget! Aláírattak egy nyilatkozatot és elmentek. Lent aludtam pár órát a kanapén reggelig.
   Újabb figyelmeztetés, bár, amint az ábra mutatja, elesni egy földszintes lakásban is lehet. Nincs erőm egy költözéshez. Különben is, a születésnapomat megelőző napok  mindig  nagyon eseménydúsak szoktak lenni... 

Pillanatnyi vigasz

   Pár éve készült ez a rajz. Szinte azonnal el is kelt, csak egy fénykép maradt belőle.

   Újra vissza kellene térnem régi  -  talán legrégebbi  -  kedvelésemhez, a rajzoláshoz? Kiállítani már nincs kedvem, energiám : rengeteg munkát igényel, a  vele járó vékonyka dicsőség meg már nem érdekel. Túlságosan is tisztában vagyok az efféle illúzió hiúságával : minden mulandó, iszonyú gyorsasággal tűnünk el szőröstül-bőröstül az idő fogaskerekei (vigyázat : képzavar!) között, poros nyomunk se marad... 

   Akkor legfeljebb mit is célozhatunk meg? A pillanatnyi kielégült örömet, melyet maga rajzolás (vagy az írás) nyújt számunkra. 

   Minden mulandó, kíméletlenül.

Böngészde

   Tegnap megírtam francia blogomon, hova vezetett a böngészés fényképeim között: vissza Isztambulba. De miért is merültem bele  -  a véletlenre bízva magam  -  az efajta idővesztegetésbe? Mert szerettem volna írni valamit, de nem volt témám. Igen, az írás vágya, mint már említettem, nálam legtöbbször megelőzi a témát...

   Volt egy másik oka is: nem annyira nosztalgia, hanem menekülés a jelenből az egyre távolodó múltba, ahol még nem volt gyakori vérvétel, jódos kontraszt-anyag, amelytől forróság önt majd el tetőtől talpig egyetlen pillanat alatt, miközben lassan becsúsztatnak a gép szűk hengerébe, s felmondod magadban törökül az általad ismert gyümölcs-neveket, esetleg elszámolsz a végtelenig ugyanezen a szép nyelven, hogy gyorsabban teljen az idő... S míg emlékezeted 30 éves bugyraiban kutatsz, legalább nem gondolsz a vizsgálat eredményére.

   Nos, az alábbi fényképre bukkantam  -  minősége akár a homályosuló emlékezet  -,  1990. májusában készült. Az isztambuli Francia Intézet kiállító termében várok második s egyben utolsó kiállításom megnyitójára. Főleg tusrajzok szerepeltek a tárlaton, melyeket a város különböző részein készítettem : kis szétnyitható "sámlin" letelepedtem temetőkben, dzsámik hűs imaszőnyegein, a Galata tornyának lábánál, a Boszporusz partján vagy a zsibárusok utcáján és még annyi más kedvenc és meghitt helyemen. Szerettem Isztambult! Még most is nosztalgiával gondolok a város hangyaboly-hangulatára, melyben úgy szerettem elmerülni! 

   A képen 42 éves vagyok. Dívott a válltömések divatja  -  ma már meglehetősen groteszk hatást kelt, de akkoriban mást nem is lehetett kapni. Azóta nemcsak a válltömések tűntek el, hanem az én 38-as méretem is...

Koraőszi hangulat

   

   Így születésnapom tájékán (pedig csak 3 hét múlva lesz!) mindig furcsa érzés fog el, mintha  lassan húznák a lábam alól a biztos talajt. Bizonytalan, ingadozó ("déstabilisé", mondja elég pontosan a francia nyelv) a lelkivilágom, a "két szék közötti" állapot ringlispiljén üldögélek, kapaszkodva a nagynehezen megszerzett egyensúlyba, hogy le ne zuhanjak végzetesen és véglegesen. Az idő is ilyen átmeneti : "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...", de érzi az ember reggelente a kert végében lesben álló ősz hideg lehelletét.

   

   Talán a ma reggeli vérvétel és a közelgő CT, valamint az azt követő látogatás az onkológusnál is hozzájárul a Mérleg ingadozásához. Kicsit fegyelmeznem kell magam : főleg a kései lefekvés elkerülésében s a napi séta megszervezében. Ez utóbbi mindig időveszteségnek tűnik szememben... Pedig a nap is hívogatóan süt még vasárnapig, a hétvége és a következő hetek is ígérnek jónéhány változatos programot, a gyerekekkel is találkozunk. El kell kezdenem az anyákról szóló következő színpadi szövegemet legalább 4 hangra. Megígértem, hogy Káin és Ábel példáján is elgondolkodok és írok belőle egy félórás kis exposé-t. ("Il y a du pain sur la planche!" mondja a francia kifejezés, vagyis "van kenyér a deszkán", azaz felvágni való. Elvégzendő munka, lelkesítő terv.) Egyfelől biztatás, másfelől a mázsás súlyok a lábamon.

   Amazon épp most hozta ki a két megmaradt műanyag fácskát, melyek ugyan még kis elrendezésre várnak, de a terasz szomorú nyugati fala máris derűsebbé vált örökzöld lombjaiktól!

   

Együtt és nélküle

" Nekem nem az a magány, ami másnak. Nekem a magány a Te személyed hiánya, csak a Tiéd.

Ha ketten voltunk, mi voltunk ketten a világ."

(Szabó Magda : "Liber Mortis")

. 

  Ezt a kis Vertel Andrea kerámiát egy barátomnak hoztam ajándékba (nekem is megvan tavaly óta a "párja", de V.A-nál soha nincs két teljesen egyforma szobrocska). Még tavaly megkért, hogy hozzak neki is a sokfajta modell valamelyikéből és én örültem, mint mindig, ha másoknak is megakadt rajtuk a szeme. Egy hét múlva van a születésnapja, jó alkalom lesz.

   Kezdettől fogva erre a szoborra gondoltam. D. 6 év óta él özvegyen, felesége Anya előtt pár órával halt meg, a rák 4 hónap alatt végzett vele. Szinte egyidősek voltunk, fiaink egy osztályba jártak az érettségiig, és azóta is összejönnek néha. A szülők tanárok voltak, mint mi. Részt vettek folyóiratunk szerkesztésében is, sok kellemes összejövetel emlékét őrizzük  -  ma már csak mi ketten...

   D. is egyedül él, akárcsak én. Házát, kertjét példás rendben tartja, két kis unokája is gyakran van nála Párizsból : szeret velük foglalkozni. Ma már nem tűnik olyan elveszettnek, mint az első időkben, amikor is árnyéka lett önmagának. Barátai szorosan felkarolták.

   Ha felesége szóba kerül, még mindig könnybe lábad a szeme. Soha be nem gyógyuló seb. Ezért gondoltam erre a kis szoborra : mindig meghatódom a hosszú, szép házasságok, összeforott párok láttán... Az övéké túlélte ugyan a miénket 7 évvel, de sokkal hosszabb is lehetett volna. Mindenesetre túlélte a halált.

Újra teljes gőzzel...

   Egy hét pihenés után benne vagyok újra a stressz hullámaiban : cédulákat ragasztok a számítógépre az el nem felejtendő tennivalókról, telefonálok szerelőnek, ilyen-olyan időpontok érdekében, megrendelek az Amazonon 3 műanyag örökzöld fácskát és egy térdfájás-elleni, oldalt fekvő alvás esetén térdek közé szorítható ergonomikus szivacs-párnát... Állítólag hatásos  -  majd megírom.

   Meg kell látogatnom frissen operált barátnőmet, akinek a lábán elrákosodott foltot fedeztek fel nemrég : még szerencse, hogy időben! Megjegyzem magamban, hogy egy évben egyszer bőrgyógyászt is be kellene iktatnom az orvosaim közé, bár egyelőre egy jó pajzsmirigy-szakértőre vadászok (nem túl nagy lelkesedéssel, mert tudom, hogy évek óta fejem felett a műtét ígérete, mint Damoklész kardja...). Nem beszélve a péntek esti  szezon-nyitó társulati vacsoráról, melynek  megszervezésében én vagyok a soros : kb. 20-25 személyre kell előre elkészíthető ételt kitalálnom (és elkészítenem), valamint kiosztanom a desszert gondját másoknak... A havi gyógyszer-adagom is kiváltásra vár, s közben bekalkulálom a hónap végén esedékes CT és a megelőző vérvétel dátumát... S mindez csak a jéghegy csúcsa... Mikor jut időm a színház-bérlet kiváltására?...

   

Ha végigfutok a listán, csüggedten veszem tudomásul, hogy javarészt orvosi dolgokkal van tele. Valaha teljesen hiányoztak a repertoáromból, arról nem beszélve, hogy alig-alig volt szükségem listákra: minden megmaradt a fejemben... Ilyenkor kerülök egyet a kertben, főleg, ha ilyen ragyogóan  -  és enyhén  -  süt a nap, leülök egy percre a számítógép elé, hogy "kiszellőztessem a fejem" a gondoktól, mint a fuldokló, amikor a felszínre bukik, hogy levegőhöz jusson...

   Váratlan telefon. Van-e kedvem este egy kis vacsora-meghíváshoz? Mit mondjak : olyan volt, mint egy mentőöv. Felballagtam a lépcsőn és  -  hónapok óta először  -  enyhén kisminkeltem az arcomat... 

(a képen Serre-Chevalier az Alpokban)

Örökzöld

   Vissza-visszatérek a nyár fotóira, főleg a gyerekek jobb minőségű géppel felvett képeire... Bevallom, gyakran támaszkodtam rájuk (mint a fenti kép esetében is, melyet Agnès, a menyem készített a velencei Szt-Márk téren, még aznap délután, amikor kicsit gyűrötten megérkeztünk az Alpokból). 

   A szárnyas oroszlán, a velencei köztarsaság jelképe, büszkén álldogál a Laguna felé fordulva az oszlop tetején. A lemenő nap még megvilágítja, s bár hátat fodítunk neki a kávézó teraszán, tudjuk, érezzük a jelenlétét és élvezzük a Canale Grande felől fújdogáló szellőt... Igen, gondolatban még körülvesz Velence örök varázsa, érintetlenül és múlhatatlanul...

...csak azt a ruhaszárító zsinórt tudnám feledni...

   Közben pedig kipillantok a kertemre : gyönyörűen süt a nap, a rózsafák virítanak. A napot soha nem látó nyugati falnál zöld fa áll cserépben. Tegnap érkezett. Egy hosszú kartondobozban. Hát igen, beadtam a derekam. Mondhatom úgy is, hogy kapituláltam. Nem kell locsolni, a leveleit se fogja lehullajtani. Nem fog elsorvadni a sok szomszéd macska karmai alatt sem, mint sok-sok társa, melyekkel eddig próbálkoztam a terasz árnyékos részén. Örökzöld műanyag.

vertelandrea.hu

   Régi álmom vált valóra idén augusztus elején : elmentünk Gödre, hogy meglátogassuk Vertel Andrea kerámikus csodakertjét, ahol legtöbb kerámiáját állítja ki természetes környezetben (ahogyan a címben szereplő weboldalán megnézhetők). 

   Régóta gyűjtögetem darabjait, Szegeden a néhai Képcsarnoknál, Pesten a belvárosban bukkantam rájuk. Mivel várhatóan egyre kevesebbet fogok majd utazni, gondoltam, megajándékozom magam néhány darabbal, hisz az is lehet, ez lesz rá az utolsó alkalmam. 

   Előre megbeszéltük telefonon a péntek délelőttöt és nem kis kerengés után megérkeztünk  a Hét vezér utca 15. elé. Vékony kis asszony fogadott bennünket és jó félóráig hagyott a kertben, a butikban, a falakon, a fűben, a legmeglepőbb zugokban megbújó kerámiák között bolyongani, válogatni. Megvallom, nehéz volt a válogatás, legszívesebben majdnem mindet elhoztam volna! Andrea nem segített, egy szóval sem unszolt, csak csomagolta szorgalmasan a kiválasztott darabokat és írta sorban az árakat egy füzetbe... Francia családtagjaim csodálkozva meg is jegyezték, hogy nagyobb beszédességgel, több kereskedői mosollyal sokkal nagyobb forgalmat bonyolíthatna le! Probáltam védeni : fő dolga a tervezés, gyártás, nem pedig az eladás...

   A bárányka számára hoztam egy (kisebb) madarat társnak, hogy ne unatkozzon. Iróasztalom polcára is került egy furcsa madár. Három másikat falra lehet erősíteni : még keresem nekik a helyet. Nem beszélve 4-5 kisebb figuráról, melyeket ismerőseimnek hoztam ajándékba.

Nyári beszámoló

Briançon felett

   Francia blogomon már összefoglaltam röviden az elmúlt 3 hetet, melyeknek még ma is  szenvedem a következményeit (főleg a nagy meleget, nomeg a hazafelé utat éjjel, 1700 km-en át, jól megtömött autóval, zsúfolt pályán...). Két unokámat elhoztam magammal hétfőn reggel erre a hétre, hisz az iskolakezdés csak szeptember elején lesz.

   Az utazás előtti aggályaim beigazolódtak : kell a jövő hét is, hogy újra vágányra kerüljek úgy-ahogy. Egyelőre unokáimmal élvezzük a kis ráadást, amennyire tőlem telik, még a hét végéig. A hőmérséklet itt már tűrhető, talán vasárnapra 25°-ra is felmegy. Kell a kánikulai meleg után. A kerten nagy eső nyomai látszanak : a rózsák virágba borultak újra.

a Szent Márk tér

   A gyerekek változatos programot állítottak össze, bár az a gyanúm, hogy miattam fékezték kicsit vágyaikat... Az Alpokban kezdtük július végén, Briançon mellett, mely az ország legmagasabban fekvő városa (1300 m felett), az olasz határ közelében. 1 hét a friss levegőn, melynek csodálatos, szinte "harapható" ízét oly régen nem éreztük... Én ugyan nélkülöztem a sportos családi programot (canyoning, rafting, parapente  -  "siklóernyő" lenne magyarul? Lucie is leugrott... -  kerékpáron felmenni egy 2500 m-es hágóig és 90 km-es sebességgel lehajtani a hajtűkanyarokban, gyaloglások a kutyussal, akinek meg se kottyant 10 km, sőt!) A Briançon-i sétán már részt vettem, igaz, módjával. 

a Rialto

    Továbbmentünk Velencéig, ahol nehéz lett volna megtagadni magunktól, hogy meg ne álljunk legalább 1 napra... Varázsa érintetlenül ellepett azonnal, bár ezúttal már nem az újdonság lélegzetelállító (számomra 8 évvel ezelőtt a szó konkrét értelmében) bűvöletével, hanem a remélt, keresett s újra megtalált érzések igézetében. A forgalmas Canale Grande, a Piazza San Marco limonádéja zeneszó kíséretében, a Rialto-n és a környező utcácskákban tolongó tömeg, naplemente a vaporetto-n (melynek fedélzetén mindig azon fohászkodok, hogy ne boruljon fel a rengeteg utassal)...

    Szlovénián keresztül érkeztünk késő éjjel Mindszentre. Gyors ágyhúzás és mély álomba zuhantunk. Itt kezdődött a 2 hetes magyar vakácio, amelyből röviden csak a családi összejöveteket, három volt osztálytársammal egy röpke találkozót és a kerámikus Vertel Andreánál tett látogatásomat említem. Ez utóbbiról majd bővebben szólok később.

   A gyerekek bicikliztek, strandra jártak, a házon bütyköltek, utazgattak ide-oda. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk... Röviden : élveztük az együttlétet és a nyarat.

a Szent Márk tér