Egy rövid hét sok eseménye I. rész

    Most látom, hogy lassan már a nyár közepén járunk, és június 24. óta egy betűt se írtam erre a blogomra!... Bevallom, nem hanyagság volt az oka, hanem a múlt hónap végén alaposan felszaporodott tennivalók.

   Lucie unokám júl. 3-án reggel tette le az utolsó érettségi vizsgát, apja és húga az iskola előtt várták autóval, benne az ő bőröndjével is, és egyenesen hozzám indultak (250 km), hogy felvegyenek és együtt folytassuk az utat Magyarország felé. Egész éjjel mentünk Belgiumon, Németországon és Ausztrián át  -  főleg esőben  -  majd pirkadatkor átléptük a magyar határt, ahonnan még jópár száz km várt ránk Mindszentig. Tudvalevően az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbaknak! Reggel fél 8 felé haza is értünk. Felhúztuk az ágyakat, mert jártányi erőnk is alig volt. Csodálatos módon friss kenyér, töltött paprika várt ránk a hűtőben. Fiam kb. 24 órát vezetett egyedül, mert az ő nevére bérelte az autót. Én magam is alig álltam a lábamon. Az itteni borús 18° után ragyogó meleg nap várt ránk, eleinte megelégedve a 28-29°-kal...

   Hogy is foglaljam össze a tömény 10 napot? Szerencsére a fiam tavaly óta bevezettette unokaöcsém szervezésében a légkondícionálót az öreg házba, hogy könnyebben kibírjuk az éjjel-nappali forróságot, mely 41°-ban tetőzött elutazásunk napján. A foci Európa-bajnokság középdöntőjének küszöbéig eljutott francia csapat két meccsét is náluk néztük meg, valamint a választások második fordulójának eredményét is a tévében. Egyébként mindannyian elég jól elviseltük a TV hiányát, melyet játékkal, olvasással helyettesítettünk. A fiatalok el-elbicikliztek a Tiszára is, nem beszélve szegedi sétáinkról, ahova legalább háromszor elmentünk a szűk hét alatt. Fehérvár közelében lakó unokahúgom szintén  megjelent többször is férjével. Öccsével felváltva látták el anyjuk házatáját, aki tört vállcsonttal feküdt az egyik szegedi klinikán, s elég súlyos operáción esett át. Elutazásunk napján jöhetett haza. 

   Nekem e rövidke hét két talán legfontosabb eseménye a szerda és a csütörtök d.u-ra esett : 10-én néhány egykori vásárhelyi gimnazista osztálytársammal jöttem össze a Kossuth tér fái alatt. 58 év telt el az érettségi óta, s volt osztályunk minden évben találkozik. Ha jól emlékszem, én csak 2-3 alkalommal tudtam elmenni... Ilyenkor mindig elfog egy kis lámpaláz. Vajon megismerjük-e egymást? Hiszen mi magunk nap mint nap hozzászokhatunk külsőnk-belsőnk átalakulásához, de akik évtizedek óta nem láttak?... A két óra nem volt elég hosszú, hogy mindent elmeséljünk, hogy minden kérdést feltegyünk egymásnak. Mindannyian 76-77-ik évünket tapossuk (vagy inkább azok minket?...), ki-ki meglehetősen jó formában jelent meg. A képen balról jobbra : M. Magdi, Cs. Sanyi, V. András, D. Éva és Á. Kati. Ketten hiányzunk : Deske és én, mint fotósok. Alattuk sorban a jelenlevők érettségi tablónkról lekoppintott képei, 1966-ból : M. Magdi, D. Éva, V. András, Cs. Sanyi, Én, Deske, Á. Kati. Mindegyikükkel szerettem volna szemtől szembe hosszabban elbeszélgetni...