Múlt vasárnap jöttem meg a gyerekektől és máris javában fő a fejem, hogy hol találjak egy megbízható kertészt, aki nemcsak lenyírja a térdig érő füvet a kertben, hanem a juhar egészségi állapotáról is tud tanácsot adni... Tehát az enyémen túlterjedő kertészeti szakértelemmel bír. S nem lesz az első kérdése, hogy mutassam meg, melyik a gaz, melyik nem (mert ilyen is volt!)...
Hiába, minden alkalommal bizonyítást nyer, hogy a legfárasztóbb az a bizonyos mentális terhelés (charge mentale), amit még a fizikainál is nehezebb elviselni. Amikor elmegyek itthonról, hátam mögött tudom a mindennapok elintézni való ügyét-baját. Vagy leveszi őket valaki a vállamról - ideiglenesen legalábbis - vagy pedig elfeledkezhetek róluk kis időre, akkor is, ha tudom, hogy előbb-utóbb újra elém kerülnek, míg megoldást nem találok rájuk... Sok ilyen hátralékom van.
Tudom, hogy rendszeresebb, jobb szervező ismerőseim nehezen értik meg az effajta "szenvedést". Merthogy ők minden felmerülő ügyet azonnal intézni kezdenek, nincsenek "elfekvő aktáik", hányódó hivatalos papírjaik, kijavítatlan dolgaik a ház körül, melyeknek mindegyike kíméletlen szemrehányásként lebeg a szemük előtt, akár hónapokon keresztül is (az előbb végeztem el két apró, de régóta húzódó javítást egy TV kvíz nézése közben : egy pici lyuk egy pulóveren, pár öltés, hogy ne váljon végzetessé, és egyik nadrágom szárának felvarrása, hogy ne lépjek rá - én mentem össze hosszamban pár centit)... Már ez a két mikroszkopikus terjedelmű tett is nagy megkönnyebbülést okozott!
Jogosan felmerül a kérdés : akkor miért fordul elő ilyen ritkán, hosszas huzavona, halasztgatás, félresöprés, bűntudat árán?... Hosszú történet, kb egyidős velem. Nem tudom, vannak-e páran e sorok olvasói között, akik hasonló cipőben járnak és ismerve a választ, meg tudnák osztani velem...
Az unokákkal töltött tíz nap felüdülés volt, kellemes és üdítő, szeretettel teli habfürdő, melyben majdnem elfelejtődtek az elnapolt, félresöpört gondok.
 |
a virággal teli óriás öreg akác  |
Rózsa! - "egy cipőben járunk"! (Majd írok a messengeren, de most szolfézs órára megyek az unokámmal. Jelentkezem hamarosan egy-két történettel.)
VálaszTörlésAddig is jó szolfézst!
VálaszTörlésNem bírom a halogatást! Nagyon nem! De ahogy vénülők néha magam is belecsúszok.
VálaszTörlésSokszor előfordul velem, kedves Márta, hogy szinte irigykedve gondolok az azonnal intézkedőkre, hiszen megtakarítanék vele sok bűntudatot... Honnan ered ez az ellenállhatatlan paralízis?... Éva fenti megjegyzését olvasva konstatálom, hogy nem vagyok egyedül. Valamint az anyai példa és az állandó sürgetés a sarkamban nyilván részt vett ennek az ellenállhatatlan szabadulási, lélegzési vágynak a kialakulásában és beidegződésében, nagyon tartósan és mélyen...
TörlésKedves Márta! Mivel én a nagyon halogatós csoportba tartozom, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a halogatós típusú ember egyébként a munkahelyén lehet, hogy mindent határidőre elkészít, mert ott nincs mese, annak meg kell lennie. Otthon viszont nincs retorzió, csak saját magát hátráltatja az elhalasztott dolgaival. És én is szenvedek magamtól, csakhogy nem tudok úrrá lenni egy-egy helyzet azonnali megoldásán. Valószínűleg mégsem idegesít annyira, hogy szigorúbb legyek magamhoz. (Zárójelben meg csak azt mesélem el, hogy az anyukám mindig azonnal akart megcsinálni mindent, és a hétvégi, nagyszülőkhöz való látogatásaink alkalmával szinte mindig szaladtunk az állomásig, mert ő még indulás előtt az utolsó csészét is el akarta mosni, hogy ne maradjon mosatlan a "vájdlingban". Mire elindultunk, az apukám már mindig a tűréshatárán állt. Hát engem már nem zavar egy-két villa vagy pohár a mosogatóban:))) És bizony sok-sok példát tudnék még sorolni pro- és kontra. Azt szoktam mondani: egészségünk legyen, az a legfontosabb, a többi meg megoldódik.
VálaszTörlésKedves Éva, igaz, hogy a megjegyzésed nem közvetlenül nekem szól (de nem biztos, hogy Márta visszajön és elolvashatja), de megköszönöm. Árnyalt képet rajzoltál egyúttal rólam is! S ráadásul édesanyád példáját felhozva újabb megoldást javasoltál akaratlanul is, számomra is!
TörlésItt vagyok! Választ sem szeretek halogatni... Lételemem (volt) a feladat - megoldáskeresés - elintézés - és továbblépés... rendszere. Ma már nem eszem olyan forrón a kását. Bár ha elmesélném az elmúlt hetemet... magam is meglepődtem, hogy milyen jól bírom túl a hetvenen. ( Szöszke fiúcskákkal töltöttem 5 napot, mondhatni 24 órás ügyeletben, s ebben játék, betegség, éjszakai "program", tavaszi nagytakarítás, háztartás - minden benne volt..) Őszintén szólva kiráz a hideg a majd, a holnap, még nem, nem most... kezdetű mondatoktól. Naponta hallok hasonló halogató szavakat - számomra a feladat, megoldás, és a kipipálás a minta - ezt gyakoroltam egész életemen át, különösen azért, mert az évtizedek többségében magam gondoskodtam a dolgokról.
VálaszTörlésÖrülök, Márta, hogy hetvenen túl is jól birod! Bevallom, a Nagy Operációmig én is jobban bírtam... (70 voltam pont, amikor megtörtént, s akkor valami kicsit megtört bennem...) Ennyit az erőnlétről. Az is hasonlít, hogy férjem hosszantartó (több, mint 10 év) betegsége alatt rám hárult kb. minden... Halogatásra sem volt mód. Persze, nagyon fontos volt a tehermentesítése, és én örültem, hogy megtehettem! Ezzel, azt hiszem, hogy sikerült az életét kicsit meghosszabbítanom. Utána megint ellazultam...
TörlésNagyon nehéz lehetett neked. Nálunk nincs eü probléma, de mint művész leginkább a gyakorlati problémák megoldása elé helyezi az alkotást a ",zuram".
TörlésNálunk is hasonló volt a helyzet, de mivel az ideje fogyott és még sok megírnivalója maradt, természetesen övé volt az elsőbbség! Én se voltam hiper-gyakorlatias természet (inkább talán szívesen mélázó, de valakinek muszáj volt a gyakorlattal is bíbelődni és én nem voltam gyógyíthatatlan beteg...)
TörlésMárta! Ha lenne egy youtube-csatornád, ahol láthatnám az inspirációs videóidat (mostanság ez nagy divat a youtube-on) a legnagyobb rajongód lennék, és többször is végignézném minden videódat. Én magam a fiamék felkérésének (feladatoknak) teszek eleget maradéktalanul és gombnyomásra, de az én dolgaim továbbra is lassú mozgásban vannak. Fiam viccesen szokta mondani, Anya, vigyázunk rá, hogy formában maradhass. (Nem vagyunk mi emberek egyformák, de ez így van jól!)
VálaszTörlésNem lesz nekem olyanom. Az èn inspirálóim az unokák... és a szöszkèk, akiknél múlt héten voltam.
TörlésKedves Rózsa, én feladatokat időben teljesítő, a listámat örömmel kipipáló vagyok. Nem mintha nagyon szeretném a faladataimat megcsinálni, de csak így vagyok nyugodt utána. Addig mindig a fejemben vannak a teljesítendő dolgok, és ha így van, akkor jobb inkább megcsinálni őket, és túllenni rajtuk.
VálaszTörlésAranyosak az unokák, jó, hogy tettél fel róluk képet.
Kedves Éva, én is kipipálom a listámat nagy megkönnyebbüléssel, csak nem azonnal... S inkább tűröm a szenvedést, megmagyarázhatatlan módon, minthogy engedelmeskedjek egy "ukáznak"... Pedig előbb utóbb meg kell tenni...
TörlésHiányoztál.
Két gondolat megfontolásra: 1. Szabad késlekedőnek lenni. Ezt a szabadságot meg kell adnond magadnak.
VálaszTörlés2. Ugyanannyi munka egy nappal előbb, mint egy nappal később gratulálni egy névnaposnak.
üdv Mick
Köszönet, kedes Mick, hogy mintegy "engedélyt kaptam" tőled a késlekedésre! Nem is hiszed, milyen jól esett!
Törlés