Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!
Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.
A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.
Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.
60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária, a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon. Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.
 |
| az előtérben Márti a ballagáskor |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése