A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.
Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.
Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!
A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.
Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...
(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)
Jónéhány éve megkérdezte tőlem valaki, eléggé provokatíven, hogy meddig akarok élni, örökké? S én azt válaszoltam: ameddig vannak vágyaim. Tetszett neki a válasz. Én meg titokban arra gondoltam, hogy tényleg örökké, mert örökké lesznek vágyaim... Hm...(most már nem vagyok ebben egészen biztos(?) De azt hiszem, bér csökkenőben vannak, vannak, egy biztos :)
VálaszTörlésÉrdekes, én is pont ezt a választ adtam magamnak - mert a kérdést esetemben én tettem fel magamnak... S ezzel mintegy haladékot próbáltam keresni és találni a túlélésre, mert szembe kellett nézni a rákkal, örökkévalóságról szó sem lehetett, legfeljebb haladékról... Szerencsére a vágyak még mindig nem hagytak el!
TörlésEz a lényeg... Lengyel Menyhért irta azt hiszem a Csodálatos mandarinban, hogy addig nem halhat meg az ember, mig boldog nem volt(?) én eleve elérhetetlennek tartom ezt az állapotot , legalábbis tartósan, (a maga) valójában :)
TörlésHajaj, a boldogság megérne sok-sok önálló fejezetet! Nem tartom elérhetetlennek, mert bevallom, sokszor érezhettem azt az állapotot, melyet annak nevezhettem... S ez egyáltalán nem zárja ki nálam a mulandóság érzését, hiszen tartósan nem marad meg, de VISSZAJÖN... Hála érte a sorsnak.
TörlésAz unikornisról jut eszembe, talán egy évtizede is, hogy jártam a Dés közelében lévő Kornis kastélynál... Akkor az állapotok szívszorítóak voltak, szemét, rom, minden pusztulásra emlékeztetett. Nem tudom, hogy tulajdonosa talált e megmentőre? Két unikornis díszítette valaha a kaput, az egyiket még láthattam... fényképem is van valahol a fotórengetegben.
VálaszTörlésEgyszarvúékról másképp: 3. L unokám farsang felé kapott egy fejdíszt, folyton azt teszi fel a fejére, farsangi fényképezés volt az óvodában... ott valahogy sikerült az óvónéninek néhány fotó erejéig anélkül is lefényképeztetni. A kisasszony erős művészi vénával van megáldva - szerencsére. Mióta a másik nagymama elvitte karácsonykor az Operába és megnézte a Diótörőt balerina lett belőle, a Hattyúk tavát hallgatva táncol... mondása szerint megfigyelte a balerinákat. Küldök majd képet face-n neked.
Jó tanács - menj azaz gyere a fiaddal.
Még egy észrevétel? Akkor alszol el, amikor én felébredek, mi lesz a fogadalmaddal?
Vágyak: Néha sok, néha semmi. Csak egyet írok most le a - jó lenne egyszer még Isztambulba visszamenni... de abba a nyolcvanas évek béli városba, amely akkor még egészen más volt. Nyolc, vagy kilenc alkalommal jártam ott (egyéb útitervek rovására), nagyon szerettem. 1994-ben voltam utoljára...
Érdekes lehet az a fotó! (pl. a Reneszánsz idején nagyon elterjedt volt az ábrázolása Európában, de keletebbre is...)
TörlésIgen beadom mindig a derekam (pedig a határidő nagyon szorongat!), mert ő csak most veheti ki az összegyűlt túlórákat, szeretünk együtt lenni azon túl, hogy az 1700 km-es út (egyfolytában) alatt legalább megakadályozom az elalvásban...
Igen, a fogadalmam áll, néha sikerül is tartani, abban reménykedek, hogy egyre jobban, de bevallom töredelmesen, hogy egyelőre az éjszakai addikció az erősebb...
No és Isztambul... Nosztalgiám el nem múló sajgó pontja az a 6 év... Sajnos, egyre jobban felejtek törökül, pedig egész jól belejöttem annak idején!
Az unikornisról most olvastam bővebben a neten, mert azon kívül, hogy néz ki, mást nem tudtam, ami hozzá kapcsolódik. Pedig az a " más" érdekelne. Az írásod utal arra, milyen gondolkodni valót adhat a vágyról és a kívánságról főleg, ha csak egy lehetne belőle. Most nem is lenne erre válaszom, és nem tudom, hogy valaha megszületne-e az az egy.
VálaszTörlésSzerintem nem lesz itt akkora hó, hogy te is ne jöhetnél el Magyarországra a fiaddal együtt, ha csak ez az egy aggályod lenne az úttal kapcsolatban. Tudom, érzem, hogy több is van.
Hideg az van, szellőztetéskor mellebe is vágott a bejövő levegő, de februárban mi más lenne.
Régi diákkal találkozni, megható, emlékeket idéző és kissé felkavaró élmény is. Ilyen magánlátogatás is régen volt nálam, inkább egy csoportból néhányan együtt jöttel el hozzám míg dolgoztam, akkor is a munkahelyemre. Hallgattam őket, és nem igazán volt bensőséges, mert sokan voltunk ahhoz, hogy az lehessen.
De jó volt, mert kíváncsi voltam természetesen, és ez minden találkozással együtt is jár, különösen akkor, ha hosszú volt a kihagyás.
Voltak depresszív, nehéz időszakaim (nem hivatalos diagnózis szerint, mert nem mentem orvoshoz szokásom szerint), attól ijedtem meg a legjobban, hogy abban az állapotban SEMMI iránt nem éreztem vágyat... mintha minden élet "kiszáradt", "kiapadt" volna körülöttem... Mert engem mindig a vágyak s a remények hajtottak előre... Ma már szinte hihetetlen, mert nagyon óvatosan bánok velük a nehéz idők óta, melyek annyira letörtek. De azt hiszem, teljesen kiirtani nem tudták!
TörlésFiamat senki és semmi nem tudja visszatartani (Nyilas!), ha valamit elhatároz - teljes ellentéte ebben a magamfajta örök tétovázó, halasztgató Mérlegnek! Bár eleinte nemet mondtam, de tudtam, hogy végül ő lesz a győztes, pedig még téli gumija sincs!...
A találkozás Sultannal (Szultánnak kell ejteni, furcsa módon náluk női név) nekem is nagyon jót tett, napokig "ebből" élt a hangulatom, szeretem az ilyen bensőséges beszélgetéseket, ahol eltűnnek a látszatok és mindenki "magát adja" őszintén... S az üzenet, amit utána kaptam tőle, olyan szép volt, hogy szinte megkönnyeztem... S tekintve, hogy ez nálam rendkívüli ritkaság, s csak akkor fordul elő, ha igazán a szív beszél, nagyon erőt adó.