Július

   Nyár van, igazi. Csak az a baj, hogy nehéz gondtalanul élvezni... Mennyit sóvárogtam pedig utána!

   Hétfőn elbúcsúztunk végleg Richarda barátnőmtől. (Kicsit szokatlan keresztneve lengyel származására utal, Lodz-ban született, pár éves korában telepedtek szülei Franciaországba, nevelőapja francia lévén. Életéből valóságos regényt lehetne írni, sokat mesélhetnék róla, de amint húgaival elbeszélgettem, kiderült, hogy ők egészen más, számomra ismeretlen Richarda képét őrizték emlékeikben...) A szertartás a templomban, a koporsó körül megható volt, a vallásos rész mellé húga kérésére írtam egy búcsúztatót, melynek elolvasását azonban közös barátnőnkre bíztam, mert féltem, hogy nem jutok a végére... Délután a hamvasztási szertartás következett, elég rövidre szabva a búcsúzást. Tíz napon belül másodszor mentem a krematóriumba, az első alkalommal július 11-én, hajszálpontosan 8 évvel Gilbert után, ugyanoda...

   Furcsa módon azóta majdnem azt mondhatom, hogy megkönnyebbültem. Az üresség, a hiány érzése nyilván ezután következik majd, hiszen olyan hihetetlen máig is, hogy Richarda végleg eltűnt az életünkből. Február óta tartó fokozatos leromlását, szenvedését azonban nagyon nehéz volt elviselni, az állandó remény és a sötét reménytelenség között ingadozva tartani benne is a lelket. Szerencsére sokan voltunk. A koporsó körül is szorosan egymás mellett.

   Elhatároztuk, hogy a szeptemberi első irodalmi estünket neki szenteljük. Az emlékének.