Nőnap...

Lucie unokám "megrajzolt"...

   Tegnap délután összeszedtem maradék energiámat és elvittem 8 képet felakasztani a színház kávézójának feketére tapétázott falára (időnként tárlatokat rendeznek). 8 bekeretezett kép  -  üveg alatt  -  tudvalevőleg igen nehéz: alig bírtam felpihegni velük a 24 lépcsőfokon! Utána még hazamentem pihenni 1-2 órát,  mert az estély csak fél nyolc felé kezdődött. Egy "Inner Wheel"-nek nevezett női szervezet tartott vacsorát kb. 60-70 személy részvételével (mindössze két férfi volt jelen) a Nemzetközi Nőnap alkalmából. Már hónapokkal ezelőtt beszervezett egy ismerősöm, voltaképpen miatta fogadtam el a meghívást. Rajtam kivül öt zenész, egy író-történész és egy másik festő alkotta a "női tehetségek, alkotók" címszó alatt meghívottak kis csoportját, akik illusztrálni voltunk hivatottak az est témáját. Mivel a szervezők úgy találták, hogy életem útja meglehetősen kacskaringós, hogy ne mondjam, "egzotikus", megkértek, hogy pár szóban meséljem el, de ne menjek túl tíz percen, mert a hallgatóság azon túl nem tud odafigyelni... Jó, mondtam, semmi probléma, annyit rögtönzök, amennyi kell, soha nem jelentett nehézséget a nagy nyilvánosság előtt beszélni. Az életem történetét amúgy is elég jól ismerem.

   Mivel úgy mutattak be, hogy időmet a rajzolás és az írás között osztom meg, gondoltam,  a végén felolvasok egy oldalt valamiből. Kinyomtattam délután "Emlékeim morzsái"-nak a legelejét. Még elevenen él bennem a keletkezése. Talán az írás kezdetének is nevezhetném. Nem is tudom, miért kezdtem neki úgy jó tíz éve, de emlékszem arra a szinte bódult állapotra, amely elfogott, s csak jöttek a szavak egymás után, hogy a lehető legérzékletesebben, legpontosabban megfogalmazzák a feltoluló képeket, illatokat, érzékeléseket: az árokszéli fű szagát a tavaszi zápor nyomán, az akácvirágot a májusi langyos estében, a remegő nyári forróságot, a téli ólmos eget, amikor a csikorgó hidegben alig-alig kel fel a nap... Őseimet, akiknek évszázados makacs túlélni akarását génjeimben  hordom, mint titokzatos hieroglifák üzenetét, s akiket "servus"-ként írtak be a plébánia anyakönyvébe...  

   A csend szinte tapintható lett a nagy teremben, elhalt a beszélgetés, az evőeszközök neszezése. Aztán kitört a taps, és én gyorsan leültem a helyemre. Gondolom, jóval túlléptem a tíz percet. Utána sokan odajöttek hozzám beszélgetni, sok meleg szót kaptam: azt mondták, nem vették észre az idő múlását, és sajnálták, amikor vége lett...