Nyáreleji történet

   Afféle közepesen, esetleg szerényen jómódú kerületben lakom. Igaz, nemigen teregeti ki senki sem a gazdagságát, sem a szegénységét. Meg kell érezni. A tehetősebb nem hivalkodik, a szerényebben élő pedig igyekszik a látszatot megőrizni. 

ez a kép a Net-ről

   Két-három házzal odébb, az előbbieket meghazudtolva, néhány lakó felkavarja a diszkrét harmóniát. A házat a város szociális szervei bérelik és nehéz helyzetben levő, talán úgy is mondhatnám, "rehabilitációs stádiumban" levő 8-10 embert szállásolnak el, hogy ne kerüljenek utcára. Van, aki dolgozik, vagy próbálja, mások isznak, néha verekedés tör ki, esetleg felgyújtanak ezt-azt a házban (többször jöttek már rendőrök, tűzoltók, főleg éjszaka...). 

   A lakók változnak, a mostaniak inkább csendesek, nem vetetik észre magukat.

   Azaz mégis, pár napja, a kánikula kellős közepén. 

   Gyors bevásárlást intéztem, megtöltve egyben a benzintartályt is. Mögöttem sor volt, ezért gyorsan idítottam, a bankkártyámat bedobtam a mellettem levő ülésre a táskám tetejére, mondván, hogy később helyére teszem. Hazérve kikapkodtam a bevásárlószatyrot és a táskámat, hogy minél előbb bemenekülhessek a ház jótékony hűsébe. 

   Jó félóra múlva csengetnek: az ajtónyílásban szomszédasszonyom és egy foghíjas fiatalember, kezében a bankkártyámmal. Kérdezi, az enyém-e, egy autó mellett találta a földön. Már kérdezett másokat is, de senkinek se kellett, így érkezett "mamihoz"... Ráismertem az említett "problémás" ház egyik lakójára. Maminak becézi a szomszédasszonyomat e ház több lakója is. 78 éves, az egész utca kulcsa nála van letétben, ha valaki elmegy hosszabb időre, ő szedi össze a postát, nyitja a redőnyt, stb. Pedig rengeteg egészségi problémával küzd, de segítőkészsége határtalan. Már észrevettem máskor is, hogy az említett csavargó külsejű fiatalok egyike sem megy el köszönés nélkül mellette, ha kinn áll a ház előtt, sőt, némelyik arcon is csókolja (a franciák rettentően szeretnek puszilkodni, még az ismeretség kezdetén is! Majdnem a jónapottal ér fel!) Elmondta, hogy néha gyógyszerrel, elhúnyt férje ruháival látja el őket...

   Mondanom sem kell, mennyire megörültem! Azaz, először inkább meglepődtem, mert nem is tudtam, hogy elveszett a kártyám! Rögtön az ezzel járó katasztrófa jutott eszembe... Az infarktus környékezett.

   Hálálkodtam nagyon a fiatalembernek: "Monsieur! vous m'avez sauvé la vie!" ("Megmentette az életemet!") Sőt, örömömben a nyakába ugrottam és mindkét orcáján megcsókoltam!...

   Nem is fűzök kommentárt a meséhez. Az olvasóra bízom, mit gondol.