Fordított rend

    Most az egyszer jót tett velem, aki reggel 9 felé erőteljes kopogással, csengetéssel kihúzott a kései álom mélységéből... Hajnali 4 felé feküdtem le, még nem volt ki az 5 óra alvás, ami általában az adagom, de jól jött, hogy meghosszabíthassam egy kicsit a délelőttömet. Óriási teherautó állt a ház előtt, mindenkihez becsöngettek, hogy kapcsoljuk ki az áramot fél órára, amíg fenn a levegőben a vezetékekkel babrálnak. Ez is az utcában folyó munkálatok része.

   Újra átfutott rajtam, hogy milyen természetellenes ritmusban folyik az életem, és mennyire szeretném, hogy lassanként normálisabb mederbe terelődjön... Akarat kérdése lenne csupán? A határozott, "megmondó emberek" körülöttem amúgy is rögtön erre biztatnak, enyhe bosszúsággal a hangjukban, mert sejtik, hogy úgysem fogadom meg. G. halála óta (19 éve) alakult ki ez a fordított életmód, azóta próbálom megérteni a fokozatos időbeli csúszást. 

Eleinte volt benne bizonyos kihívás is, a hirtelen rám szakadt szabadság ízlelgetése : lám csak, nincs már a sok kötelezettség, melyet napjaink mindenek felett álló élet-halál kérdései írtak elő... Időmmel azt csinálhatok, amit akarok. Az addigi állandó készenlét, a megfeszített ritmus brutális hirtelenséggel leállt, helyette az űr szélén álltam. Maradt az éjszaka csendje, nyugalma, a számítógép csalóka délibábja, miszerint nemcsak én éjszakázom, a Világhálón sem áll meg az élet egy pillanatra sem... Nem halt meg mindenki körülöttem... "Nem vagy egyedül", ringatott vígasztaló illúzióba a világító képernyő. Ellenállhatatlanul arra biztatott, hogy ne menjek még fel a szobámba, ne merüljek el az éj sötétjében, melyből nem biztos, hogy visszatalálhatunk a fényre. Az életbe. Ellenkezője szemem előtt játszódott le nem is olyan rég.

  Az évek folyamán meghonosodott ez a fordított ritmus, hiába mondtam magamnak, hogy káros az egészségemre. Na és? Valahogy kibírom a pár évet, ami még előttem áll. Inkább az volt a kérdés, hogy mi értelmet találjak neki.