Őszi ízek, őszi illatok emlékei

    Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.

   Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...

   Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.

(kép a NET-ről) 

   

   

Két zápor között

    Nemsokára dél lesz. A sütőből csábító sütemény-illat lopakodik elő s tölti be a házat : Evelyne barátnőmet várom kávéra. Milyen gyorsan eltelik a délelőtt az újságcikkek böngészésével, a kommentárok megválaszolásával, az emlékek közötti tétova csellengéssel!... Lassanként szinte elkerülhetetlen napindító lesz belőle. Előre megállapodtam magammal, hogy ezt a kis szabadság-zónát lehetőleg megóvom minden külső beavatkozástól, orvosi időponttól, baráti betoppanástól, de néha még a főzéstől is (főzni lehet előre is). Hihetetlen, milyen kellemes, megnyugtató, amolyan ajándékféle érzés, hogy ebben a pár órában bűntudat nélkül, "saját engedéllyel" vesztegethetem el a drága időt, mely csak az enyém! Senki nem róhatja fel, még legszigorúbb bírám, én magam sem!... Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, miből táplálkozik e kései elégtétel vágya.

   Megkezdődött az igazi kagyló idény! Két kedves barátnőm, Muriel és Catherine felhívott kedden, hogy van-e kedvem egy kagylós-sültkrumplis vacsorára még aznap este. Az IGEN magától értetődött! Nagyszabású programra készülnek mindketten szombat-vasárnap : két ún. konceptualista képzőművész kiállítását kísérik felolvasásokkal. Megígértem, hogy elmegyek vasárnap délután. 

   

Bevallom, ígéretemet kicsit vonakodva teljesítem : csakis Muriel versei és Catherine közreműködése miatt megyek el. A konceptualista művészet nem a szívem csücske, mondhatni, allergiát vált ki belőlem. Nem hiszem, hogy a modernitástól zárkóznék el : többször is próbáltam ez irányban lépéseket tenni, de rá kellett jönnöm, hogy számomra a képzőművészet az érzékek, a képek világa, nem pedig a tiszta spekulációé. Sőt, minél több oldalas magyarázatra van szükség, hogy közelebb férkőzhessen az ember az alkotó bonyolult világához, engem annál jobban eltávolít.

   

Egyetlen példát idézek egy kiállításról. Felirat az ablak üvegén : "Naplemente a Szent-Mihály öböl felett május 15-én." A többi a néző képzelőerejére volt bízva. 

Fordított rend

    Most az egyszer jót tett velem, aki reggel 9 felé erőteljes kopogással, csengetéssel kihúzott a kései álom mélységéből... Hajnali 4 felé feküdtem le, még nem volt ki az 5 óra alvás, ami általában az adagom, de jól jött, hogy meghosszabíthassam egy kicsit a délelőttömet. Óriási teherautó állt a ház előtt, mindenkihez becsöngettek, hogy kapcsoljuk ki az áramot fél órára, amíg fenn a levegőben a vezetékekkel babrálnak. Ez is az utcában folyó munkálatok része.

   Újra átfutott rajtam, hogy milyen természetellenes ritmusban folyik az életem, és mennyire szeretném, hogy lassanként normálisabb mederbe terelődjön... Akarat kérdése lenne csupán? A határozott, "megmondó emberek" körülöttem amúgy is rögtön erre biztatnak, enyhe bosszúsággal a hangjukban, mert sejtik, hogy úgysem fogadom meg. G. halála óta (19 éve) alakult ki ez a fordított életmód, azóta próbálom megérteni a fokozatos időbeli csúszást. 

Eleinte volt benne bizonyos kihívás is, a hirtelen rám szakadt szabadság ízlelgetése : lám csak, nincs már a sok kötelezettség, melyet napjaink mindenek felett álló élet-halál kérdései írtak elő... Időmmel azt csinálhatok, amit akarok. Az addigi állandó készenlét, a megfeszített ritmus brutális hirtelenséggel leállt, helyette az űr szélén álltam. Maradt az éjszaka csendje, nyugalma, a számítógép csalóka délibábja, miszerint nemcsak én éjszakázom, a Világhálón sem áll meg az élet egy pillanatra sem... Nem halt meg mindenki körülöttem... "Nem vagy egyedül", ringatott vígasztaló illúzióba a világító képernyő. Ellenállhatatlanul arra biztatott, hogy ne menjek még fel a szobámba, ne merüljek el az éj sötétjében, melyből nem biztos, hogy visszatalálhatunk a fényre. Az életbe. Ellenkezője szemem előtt játszódott le nem is olyan rég.

  Az évek folyamán meghonosodott ez a fordított ritmus, hiába mondtam magamnak, hogy káros az egészségemre. Na és? Valahogy kibírom a pár évet, ami még előttem áll. Inkább az volt a kérdés, hogy mi értelmet találjak neki.