Előrebocsátom, hogy ha a kedves erre tévedő olvasó nem kíván lehangolódni, ne olvassa el a lenti bejegyzést... Nekem muszáj volt leírnom, hogy kicsit levezethessem a felhalmozódott feszültséget, aminek világos oka nem ismert előttem, pedig bizonyára volt ilyen több is...
Az este amolyan "semmihez sincs kedvem" módon indult... Megvacsoráztam (a tegnap este főtt levesemből, finom volt), válaszoltam Anne barátnőm telefonjára, jó ideig kerestem a Neten Alice jövendőbeli karácsonyi ajándékát, hiába... A konyhában üldögélve zenét hallgattam a rádióban, s közben kiraktam néhány pasziánszot, sikertelenül... Utána végigzongoráztam a Facebook és az Instagram rám vonatkozó oldalait, hosszas tétovázás után elküldtem egy üzenetet, de nem talált célba... Pedig a nap is kisütött ma, viszont a szobám egyik ablakán fennakadt a redőny, amikor felhúztam ma reggel. Persze azelőtt, amikor még épkézláb voltam, ilyenkor gyorsan megtettem amit kellett : felmásztam egy létrára - kb. 3m20 magasan van az ablak teteje, odáig kellene a kezemnek felérnie, hogy kimozdíthassam a redőnyt felakadt helyzetéből, a nyitott első emeleti ablak párkányán álldogálva - és hamar megoldottam a dolgot. Ma már meg se próbálhatom... Ezek az apró-cseprő csődök mind megannyi késszúrás az önérzetembe. Már nem is pánikot, hanem mélységes csüggedést, lemondást keltenek bennem... Változni jó irányban ez már nem fog úgysem, legfeljebb az idő múlásával még rosszabb lesz.
Előveszem Illyés Gyula kései remekét az öregedésről, melyet még Moszkvában vettem annak idején egy ösztöndíj osztáskor 59 kopejkáért a magyar könyvesboltban ("Kháron ladikján", Szépirodalmi Könyvkiadó 1969). Kedélyes önirónia, látszólag könnyed filozofálás, de a mélyére igazán akkor lát az ember, ha őt is közvetlenül érinti meg...
Az öregedésről nem illik nyílt őszinteséggel beszélni. Vagy a derűs bölcsesség zománcával bevonva, esetleg a sportos, fáradhatatlan, csaknem teljes frissesség képét tartva a világ elé, hogy ne ijesztgessük idő előtt a fiatalságot, hogy mi vár rá is, ha szerencsésen eljár rajta az idő...
Elolvastam az írásodat, a lehangolódástól egyáltalán nem félve.
VálaszTörlésA hétköznapok történéseiből összeálló igazság nem lehangoló, hanem azt mutatja számomra, hogy valaki őszinteséggel tud írni.
Hogy tudj róla, az én egyik redőnyömet sem szabad teljesen felhúzni, mert ha mégis, akkor történik valami, ami miatt később nem lehet lehúzni. A megjavítása pedig azzal járna, hogy fel kellene magasra másznom, amit ugye nem teszek meg.
Még az sem vigasztal, hogy nem vagyok ezzel egyedül ( most olvastam a te történeted), mert más baja nekem nem vigasz.
A derűs bölcsesség zománcával fedett öregségről pedig nem szeretnék nálad olvasni, hiszen éppen azért járok ide szívesen, mert a hamis álca itt nincs jelen semmilyen tekintetben sem.
Ennél szebb napokat kívánok neked! Szoktam rád gondolni, és sokszor várom, hogy írj!
Köszönöm szépen gyors válaszod, kedves Éva. Évek óta vigyázok ezzel a redőnnyel, de ma úgy megkönnyebbültem a napsütés láttán, hogy túl erősen húztam meg a redőnyt és teljesen felszaladt... A hálószobámon! Fél 9 körül kel a nap, de ha a villanyt felgyújtom olvasni, a kirakatban leszek...
VálaszTörlésKöszönöm, hogy megértetted a problémát, mert elég sokszor megkaphatja az ember, hogy ne ássa alá mások hangulatát negatív (pedig csak igaz) gondolataival. Pedig igyekszem elleplezni őket, mert lenne több is, s a látszattal ellentétben nem sajnáltatni akarom magam...