Legnagyobb örömömre az általam olvasgatott blogokon sokan felvették kesztyűt, a "blogvember" kihívását. Én mégsem veszek részt a programban, pedig lelkem mélyén nagyon is vonz a napi bejegyzések ötlete. Mindig is kötelességtudó voltam, a mulasztás sok bűntudattal járna... Francia nyelvű blogom a magyar mellett, kézzel írt naplóm és a megírandó - sőt, írás alatt álló, esetleg (el)fekvő egyéb témák - úgyis kellően táplálják grafomán étvágyamat.
Menyem és nagyobbik unokám visszament másnap délelőtt, mert hétfőn várta őket a munka és a tanulás, de itt hagyták nálam a fiamat és a kisebbik unokámat, akiknek még maradt pár nap a szabadságból. Minden jól sikerült, az ajándékok tetszettek, kár volt izgulni, gondolom mindannyiszor, de hiába. Mi hármasban még néhány napig élveztük az együttlétet, kártyáztunk, mozi és vendéglői program is kerekedett, s Alice közben az írásbeli érettségi próbáira is készült.
Ma szépen kisütött a nap a temetőre szemernyi megkönnyebbülésként a túlélők, az emlékezők számára. Igaz, nincs is szükség külön kijelölt napra, hisz erre minden nap jó, bármelyik pillanatban ránk omolhat az emlékek fájdalmas vagy kissé már megszelídült inváziója. Sőt, idővel egyre inkább menedékként időzünk a múltban, hiszen megválogathatjuk, mikor és hol, kivel és miért akarjuk feleleveníteni azokat a régi szép napokat, melyek kívánságra érintetlenül, minden zamatukkal visszatérnek, hogy megszépítsék a jelent.
Nem azért megyek Halottak napján a temetőbe, mert kijelölték ezt a napot rá. Nem gondoltam arra sem, hogy jó lenne nem beállni a sorba, és ezen a napon ezért otthon maradni. Ilyen gondolatom és vágyam szerencsére nincs. Nem is tudnám megtenni, hogy ne legyenek erre a napra is rendben a sírok, és este ne égjen számukra a mécses, mikor a többi síron ég. Mintha elárulnám őket, mintha az ezen a napon a valaha volt, együtt történő temető látogatások emlékét törölném ki. Máskor is gondolok a halottaimra, máskor is megyek a temetőbe, bár a nehézkes járásom miatt már nem sűrűn.
VálaszTörlésEzeket a sorokat nem azért írtam, mert az írásod olvasása után erre kényszert éreztem. Nem írtál erről, és ezt tudom is. Egyszerűen kikívánkozott belőlem, hogy miért vagyok ott, ahol lennem kell ezen a napon is. Van aki kényelmetlenül érzi magát, mert azt hiszi, hogy azt gondolják róla, hogy csak ezen a napon emlékszik rájuk. Pedig senki nem gondolja ezt.
Jó volt olvasni, hogy sikeres volt a családi ünneplés. Gondoltam rád, csak nem tudtam, hogy melyik napokon vagytok együtt.
Figyelemmel olvastam azokat a sorokat is, melyek arról szóltak, hogy az egykori teljesítményed és a mostani között mekkora a különbség. Találva érzem magam, mert én is így érzem. Lélekben, találékonyságban bírnám, de testileg már nem megy a lótás-futás.
Sokat írtam, de örülök, hogy újra írtál, és itt lehettem nálad.
Nem érzek kényszert, kivitelezhetetlen, hogy szeretteimre a helyszínen gondoljak. Nyíregyháza volt az egyetlen, ahová minden évben igyekszem eljutni, de a többi el-elmarad, vagy soha sem jutok el - országhatárokon túl szárnyal a gondolat. M.
TörlésMondhatnám és írhatnám azt, hogy szerencsés helyzetben vagyok. Az általam meglátogatni kívánt sírok helyben vannak. Ha nem így lenne, akkor számomra is eljönne annak a helyzetnek a hiány érzetével vegyülő megélése, hogy nem tudok elmenni mindenhova, és csak gondolatban látogathatom meg őket és a sírjaikat. Elmegyek az ünnepen is a temetőbe, mert mehetek.
TörlésJó, hogy sokunkat elkerül annak a felbukkanása, hogy kényszerből kell menni, csak mert eljött ez a nap.
Kedves Éva, érdekes, hogy mindenki megragadja annak gondolatát, hogy esetleg KÉNYSZERBŐL megy-e a temetőbe a Halottak napján, holott erről nem is volt szó az én bejegyzésemben... Hanem csak arról, hogy az emlékek MINDEN pillanatban megtalálhatnak bennünket. A sírnál vagy akár főzés közben is, bárhol és bármikor, nemcsak a naptárban kijelölt napon... Mondod is, hogy "Nem írtál erről és ezt tudom is". Valóban.
TörlésKöszönöm, hogy benéztél hozzám és elmondtad hirtelen feltörő gondolataidat.
Kedves Márta, gondolataimban állandóan ég a mécses Mindenkiért, akit szerettem és akik már nem élnek... Lépten-nyomon bekopognak hozzám, esetleg kopogás nélkül lepnek meg... Némelyik teste több ezer km távolságra nyugszik tőlem, a még élőtől, szerencsére nincs azonban helyhez kötve, mint lassacskán én...
Törlés