Mi is az a "szolasztalgia"? Pár napja találkoztam vele először egy rádiós beszélgetésben. Nocsak, megint egy új fogalom. "A jó pap is hóttig tanul", jegyezte meg ilyenkor nagyanyám. Életem végéig meg is fogadom a tanácsot, hiszen amíg az új ismeretek szerzésének vágya, a kíváncsiság nem veszett ki belőlünk, amíg mozgósítani képes bennünket, nincs teljesen veszve minden.
Glenn Albrecht ausztrál filozófus találta ki 2003-ban egy mindinkább elterjedő pszichológiai jelenségre, miszerint egyre többen szenvednek szorongó, depressziós tünetektől környezetünk romlásának, az emberiség esetleges eltűnésének mind sürgetőbb veszélye miatt. Míg az ún. poszt-trauma diagnózisa egyre ismertebb és kezelése is elterjedt, ez a pre-traumás stressz meglehetősen újkeletű. Franciaországban 2019 óta ismert, s biztos vagyok benne, hogy még a szakemberek egy része se tud róla. Ez esetben nem egy megtörtént pszichikai sérüléstől szenved valaki, hanem amiatt szorong, ami minden valószínűség szerint be fog következni. Igy, jövő időben. Mégpedig egyre közelibb jövőben.
A médiák szünet nélkül bombáznak bennünket rossz hírekkel, baljós előrejelzésekkel, de egy sor saját bőrünkön tapasztalt jelenség is megerősíti bennünk a már-már mindennapivá vált klímaváltozás fogalmát. Mindez lassanként letöri sokakban a cselekvés vágyát, az optimista jövőképet, amin érdemes munkálkodni. Mire jó bármilyen erőfeszítés, ha a folyamat egyre gyorsabban, megállíthatatlanul halad előre, mint egy fékevesztett, elszabadult gépezet?... Egyesek szerint isten büntetése az ember mérhetetlen gőgje miatt, aki azt hiszi, uralkodhat a környezetén, kénye-kedve szerint akarata, kapzsisága alá rendelheti, miközben észre sem veszi, hogy saját maga alatt vágja a fát.
Mi jellemzi ezt az újfajta kórt? Tünetei hasonlítanak a depresszió megszokott tüneteire: cselekvésképtelenség, általános nyomott hangulat, alvási zavarok, stb. A tehetetlenség érzése, hogy életünk kormánya kicsúszott a kezünkből, sodródunk az árral, minden erőfeszítés hiábavaló... Ha el is fog néha bennünket kisebbfajta vágy, lendület, erőtlenül porba hull: "Mire jó? Semmi értelme..."
Egy-két pszychológus megpróbálja kézbe venni a probléma kezelését. Ez a dolguk, bár meglehetősen kételkedem az eredményben. Mit is mondanak: forduljunk a bennünk mélyen gyökerező erőhöz, valami szilárd alaphoz... Hát, pont az ingott meg... Vagy jönnek a tetszetős, elringató kolibri példabeszéddel (elmondom, hátha valaki még nem ismeri: hatalmas erdőtűz pusztít, az állatok többsége bénultan szemléli. Csak egy parányi kolibri jön-megy, oda-vissza fáradhatatlanul, csőrében egy csepp vízzel "locsolja" az erdőtüzet. Az állatok kétkednek: "Csak nem gondolod, hogy el fogod oltani a tüzet?" A kolibri azt feleli: "Én csak megteszem, ami tőlem telik!"), ami sokakban legalább enyhíti a bűntudatot!...
Ez a kolibri mindenképp imádnivaló. A kép is, és a példa is. (Én a cselekvésképtelenséget érzékelem magamon. Naponta változóan tudok rajta valamennyire úrrá lenni. Pedig nem gondolom, hogy ez a depresszióra utalhatna. Egyszerűen csak halogatok mindent, amíg csak lehet. Még a blogok kommentelését is, pedig ahhoz régebben mindig nagyon nagy kedvem volt.)
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy ezt a bejegyzést megírtad Rózsa.
Éva, szerencsére a cselekvésképtelenség még nem elegendő a depresszió eldöntésére. Kell hozzá nagyfokú szorongás, álmatlanság, kilátástalan üresség érzése, stb...
TörlésÉn is rendkívül halogató vagyok, főleg, ha nem fűlik valamihez a fogam... Örülök, hogy kommentelésre bírtalak, mindig örülök neki, pillanatra kihúz az apátiámból...
De szép ez a kolibris történet. Nekünk is meg kell tenni a tőlünk telhetőt, mégha nics is eredménye.
VálaszTörlésNem szoktam halogatni dolgokat, nem tört le bennem a cselekvés vágya. Igyekszem minél előbb megcsinálni azt, amennyi a kis életemben adódik. Ha nagyobb terem lenne, biztosan jelentkeznének a depresszió általános tünetei, mert az már túl sok volna. Voltam már depresszós, talán ebben az új betegségben is benne voltam. Tudom, hogy milyen ez.Örülök, hogy már hiányzik az életemből.
Köszönöm a bejegyzést!
Éva, tétováztam jó ideig, hogy magyarul is megírjam-e a témát, nehogy rossz emlékeket idézzek fel valakiben... Én is átestem már depressziós fázison, ha nem is volt túl mély és aránylag hamar (pár hónap alatt) kilábaltam belőle radikális hely- és körülmény-változásnak köszönhetően. Kapálózok most is, hogy fennmaradjak a felszínen, bár egyedül és az előttem álló távlatok miatt is sokkal nehezebb...
TörlésTanulságos amit itt leírtál. Sajnos mindannyiunkat érint. Én ugyan, mint a kolibri, teszek azért, hogy a környezetünket ne tegyük tönkre, de körülbelül annyit is ér, mint amit a kolibri tesz. Én is elkeseredek, ha elgondolom, mi vár az unokáimra és ők is tudják, hogy milyen ingatag alapokon áll a jövőjük.
VálaszTörlésA háborúk előtt lehetett hasonló "minden mindegy, legalább mulassunk" hangulat. Olvasom, hogy egyre többen döntenek úgy, hogy nem kell nekik gyerek, mert arra a világra, ami majd következik, nem érdemes szülni.
Nem irigylem a pszichológusokat...
Kb. én is úgy érzek, ahogyan te, Borka. A kolibri sem vígasztal igazán, bár az érzés, hogy megteszi az ember a tőle telhetőt, egy kis lelki nyugalmat kölcsönöz. A többi, a nagyobbik rész meg úgysem rajta áll. Gyerekeim, unokáim miatt aggódom nagyon, bár nekik nem beszélek róla. Sőt, barátaimat se akarom állandóan lelombozni vele, ezért amennyire lehet, vidám álarcot öltök...
TörlésA vidám álarcot én is felveszem, főleg, ha a gyerekekkel beszélek. Legfeljebb azt hiszik, nem vagyok tisztában a mostani helyzettel.
TörlésAzt hiszem, jól teszed. Ha elismernéd előttük saját aggodalmadat, csak az övékére tennél még egy lapáttal...
TörlésAz egyik szélső vélemény: Hiába sóhajtozol, nincs remény.
VálaszTörlésA másikat Pál apostol kétezer éve jelentette ki: Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.
Az első vélemény a pesszimistáé, a második tán az optimistáé.
A pszichológusok igyekeznek a félpohár vízzel magyarázni, amely egyfelől félig üres, másfelől félig tele van. Másrészt még azt hangsúlyozzák, hogy a pesszimistáknak igazuk van, de úgy nem lehet élni.
A változtatás legegyszerűbb, legkézzelfoghatóbb módja valóban az: magam változom.
Ami pedig a civilizációkat illeti, fel kell tudni mutatniuk azokat az egész társadalmakat érintő körülményeket, amelyek az emberi méltóságnak megfelelő kereteket biztosítanak az élethez. Ha ez nincs, akkor nagy baj van.
Mick, abban egyetértünk, hogy remény nélkül nem lehet élni, jelent, jövőt még elképzelni sem. Innen a kilátástalanság, üresség érzése: ahhoz, hogy az ember cseledni legyen képes, úgy kell éreznie, hogy az egésznek értelme, távlata van valami jobb felé, s ezért ő is tehet. Ebből már lesrófoltunk pár éve egyetmást: "csak rosszabb ne legyen!"... Akkoriban kiiktattam szótáramból a "remény" szót, hogy ne szenvedjek az állanó csalódástól. De a remény elvesztése még nagyobb szenvedés.
Törlésérdekes, hogy én ezt 20 éves korom körül éreztem igazán... (hatvanas évek legelején) mikor még nem is volt neve:) (azt hiszem a külső (politikai) körülmények bőségesen magyarázták - akkor még nem annyira a klima - ami most valóban aggasztó lett, hiába vagyunk kolibrik...)
VálaszTörlésEz az újfajta kór speciálisan az élhető környezetünk várható elpusztulásával van kapcsolatban, nem pedig politikai körülményekkel, melyek végül is időlegesek, megváltoztathatók, ha nehezen is... A földgolyónkon történt ökológiai változások jó része viszont visszafordíthatatlan.
Törlésazok a politikai körülmények bizony az egész világ (föld) helyzetét érintették!(nem napi és párpolitikai szinten!!!)
TörlésDe akkoriban, a 60-as években még fogalmunk se lehetett róla, hogy egyetlen tollvonással még a Kaspi-tengert is ki lehet szárítani...
Törlésde egy atomháború pl...? mimmindent pusztithatott volna el,... mi ahhoz képest egy Kaspi tenger?!!
TörlésA környezeti változások miatt néha engem is elfog a szorongás. Lehangolóak a tűzvészek, az árvizek, a járványok és új betegségek, a pusztuló élővilág hírei, de nem hiszem, hogy a Föld megsínyli ezeket. Leföljebb alkalmazkodik az új életfeltételekhez, talán éppen az ember nélkül. Az emberiség jelenlegi állapota nem a túlélésről szól.
VálaszTörlésKlári, valószínűleg igazad van: nem maga a Föld, hanem lakói, köztük az ember fogja megsínyleni legjobban! Ki tudja, hány kiégett, elembertelenedett bolygó kering a végtelen világegyetemben? Ehhez képest kérészéletünk keveset nyom a latban. De nekünk csak ez az egy van! S ez mindenünk! Nomeg a felelősség, az aggodalom az utánunk jövőkért...
TörlésRózsa, hiába aggódunk, ha tenni nem sokat tudunk. Az enyémek, főleg a két informatikus, sokkal szinesebb jövőt tart valószínűnek, mint a mi scifin edzett képzeletünk.
VálaszTörlésDe jó is lenne, ha nekik lenne majd igazuk!
TörlésA "kolibri" sokszor érzi, hogy semmi, amit tehet. Szorong, és lelkiismeret furdalása van, ha azt a kevéske "vízcseppet" se hordja. Talán ügyesebb is, figyelmesebb is lehetne, tehetne többet, ha az se lenne sok, mégis. Sok kicsi sokra megy?! 🤔 Erre, a Föld, a gyerekeink, unokáink jövője érdekében is érvényes vajon...
VálaszTörlésAhogy olvaslak itt Benneteket, a saját gondolataim, aggódásom és kétségeim látom.
Azért a kolibriséget igyekszem folytatni, továbbfejleszteni. A covid alatt pluszban ez erősödött is nálam. A szelektív szemét, a saját kis mosható bevásárló szütyők, zacskók, a komposztálás, minden maradék felhasználása, egy csomó régen még használt élelmiszer kiiktatása (zacskós kaják, porok, ételízesítő kockák, stb). A tisztítószerek terén kellene fejlődnöm, sokat.
A Gyerekeim maguktól is átadták az unokáknak már a figyelést, vigyázást. Szemétszedést szerveztek a környékükön, és hihetetlen, mennyi zsákkal szedtek össze.
Van tehát utánpótlás. De sok kis kolibri elég lesz?!
Kell a kolibrik adaléka is, az biztos! Pláne, ha ők vannak legtöbben!
Törlés"De sok kis kolibri elég lesz?!" Ezt viszont már erősen kétlem. A hatalom a méltatlan kezekben van...