Pillanatok lecsapódása

Ciprus, 1990

   Pergetem magam előtt a fényképeket... Az életem pereg előttem? Talán inkább annak néhány elkapott, "látható" pillanata, melyek további lerakódott emlékeket hoznak felszínre, legalábbis azoknak "újraköltött" lenyomatát... Másolatát?...

   A neuropszichológia kutatásainak mai állapota szerint  -  azt hiszem, leírtam már valamikor  -  az emlékek nem tárolódnak valahol ugyanazon állapotban, s nem tudjuk csak  úgy kihúzni azt a bizonyos fiókot, hogy elővegyük őket, hanem visszagondolva, - visszaérezve - mindannyiszor újrateremtjük valamennyit... 

   Mindehhez emócióink szolgáltatják az üzemanyagot. Segítségükkel rögzülnek a pozitív vagy negatív benyomások, események, s egy-egy frissebb emóció (dallam, íz, illat, hangulat stb.) felidézheti a réges-régi önmagunkat is, a szenvedés vagy az üdvösség pillanatait.

   Ki mennyire képes vajon a "résilience" nevű állapotot elérni, vagyis nemcsak túlélni valamilyen mély traumát, hanem a "resilience" segitségével "ki is javítani" önmagát (itt)... Gondolom, ez is, mint sok más, az "adott-kapott" (inné-acquis) tulajdonságainktól függ, akkor is, ha van mellettünk egy szeretet-referens, kinek szerepe alapvető.
    Nem tagadom "botcsinálta pszichológus" státuszomat, csak a nagy érdeklődés van meg bennem e rendkívül érdekes tudományág iránt. Némi intuíció segítségével nemcsak jobban megismerhetünk másokat, hanem elsősorban a saját dzsungelünkben próbálunk eligazodni,  kibogozni sokszor homályos reakcióinkat. A megértés egy lépés az elfogadás felé, ami néha életbevágó, főleg olyan esetekben, amikor változtatni a helyzeten úgysem lehet. Hogy könnyebb legyen végigjárni ezt az egyszeri és csodálatos kalandot, amit életnek is nevezünk.