Tegnap délután, a gyógytornásztól jövet beugrottam a postára (az "ugrást" messze nem kell szó szerint venni) és feladtam kb 20 jól teleírt dupla képeslapot...
Sorakozik előttem a még megírásra váró halom. Kb. 30 éves hagyományt próbálok ápolni, melyet még Gibert kezdett el a 90-es években, az Internet beköszöntésével. Ő maga kezdte kinyomtatni - rajzaim között böngészve az illusztrációk után - az újévi lapokat, több mint 100-at minden decemberben. Amikor meghalt (20 éve lesz idén júliusban), elhatároztam, hogy folytatom a hagyományt, bár az évek folyamán fokozatosan elhagytam az ő kapcsolatait, s maradtak az enyémek, a közösek és a régiek mellé néhány új.
Hogy miért is ragaszkodom még mindig kézírásos, az egyre üresebb postaládákba érkező lapjaimhoz, legalább évente egyszer, holott annyi, pillanatok alatt befutó üzenetet lehet továbbítani, melyek ráadásul nem növelik a papírhulladékot sem?...
Nem akarok mindent a modern kor vívmányaival helyettesíteni. Én még a régi világban születtem, amikor a villany bevezetését, a vízvezetéket a házban, az olaj-, majd gázfűtést, a TV és a telefon megjelenését minden otthonban örömmel fogadtuk és megünnepeltük, mint a modern világ eljövetelét, a boldog élet zálogát. Most kezdjük tapasztalni e világ fokozatos elembertelenedését. Vajon azoknak, akik már ebbe születnek bele, ugyanígy fog-e hiányozni az emberi melegség érzése?...
Mindennek hátterében az idő felgyorsulása áll. Egy emberöltő se kellett, hogy megtapasztaljuk. Nézem gyerekeink, unokáink stresszelő, idegtépő életritmusát, melyet néha azzal próbálnak ellensúlyozni, hogy bezárkóznak a mobiltelefon, az Internet fékevesztett délibábjába, nem sejtve, hogy csapdába esnek. Az ellenséges valóságtól elzárkózva a még veszélyesebb illúzió, a manipuláció áldozatául esnek, amely még a gondolkodás, a gondolatcsere képességétől is megfosztja őket. Egyre kevesebbet olvasnak (olvasunk!) könyveket, melyek ez utóbbit lehetővé tennék, a szókincset és vele a gondolatvilágunkat gazdagítanák. Az agyműködés a felvillanó képek megragadására szorítkozik, melyek szenzációkeltéssel és gyors emócióáradattal szolgálják a mindenható algoritmusok uralmát.
Én pedig az ellenállás illúzióját özönvíz előtti képeslapjaimmal...
 |
| Algériában, Constantine-ban, 50 évvel ezelőtt... Se TV, se telefon, de barátok, könyvek, játékok... |
Gratulálok lényeges témát ilyen jó stílusban megírt posztodhoz. Csak egyetérteni lehet vele.
VálaszTörlésDe jó az egész írásod, nagyon tetszik!
VálaszTörlésTiszteletet érzek ( és szeretetet is), hogy ennyi munkát és időt fektetsz a G. által elkezdett újévi lapok küldésébe, a hagyomány folytatásába ebben a mai más világban is.
Én is a régi világban születtem és nőttem fel, karácsonyi lapokat kaptam és küldtem, én azonban boltban vagy postán vettem meg hosszan válogatva őket, de igyekeztem nem ugyanazt a szöveget írni rájuk. Ennyi volt részemről a megkülönböztetett figyelem mások számára és még a karácsonyi bélyegek is. Más bélyegek ugyanis nem jöhettek szóba.
Képeslapokat küldtem még főleg a Balatonról rikító és színes alkonyatokkal is, valahol egy asztal sarkán megírtam őket, majd megfelelő árú bélyegeket nyaltam rájuk és megkerestem egy piros postaládát is.
Puhán koppantak a ládában a lapok, mert sok volt bennük már.
Boldog voltam, és akkor még inkább, mikor hazaérve megláttam a konyhakredenc üvege és fája közé beszúrt lapomat, mely azt bizonyította, hogy megbecsülték azt, hogy kaptak tőlem.
Ennyit az emlékeimről, most pedig elolvasom a bejegyzésedet újra, az utolsó bekezdést pedig még egyszer. :)
Nagyon szép vagy a képen!
És hol van az idei képeslap? Szívesen megnéztem volna...
VálaszTörlésRózsa, azon kívül, hogy rengeteg emlékem felidézted a képeslapokról, a levelezésről, a fő gondolataid bizony félelmet, vagy inkább aggódást tükröznek vissza, vissza, igen, mert nekem is bizony sokat és sokszor jut eszembe, milyen lesz, milyenné válik majd az unokáim világa...
VálaszTörlésCsak remélni tudom és próbálok erősen bízni abban, átadhatjuk azt a melegséget, amiről Te is szólsz. A kultúra szeretetét, az olvasás iránti igényt és lelkesedést, az igényt és az igényességet. Mi igyekszünk, már megtettünk egyszer minden tőlünk telhetőt szülőkként, látva a gyerekein felnőtt életét, egész sikeresen. Unokáinkhiz közelkerülve is most sokkal több az esélyünk. Szerencsére olvasnak, már a legkisebbnek is van olvasójegye és a könyv fontos ajándékuk. Csak ezt a külvilágot, ezt tudnám feledni ...reménykedem hogy a negatív hatásokat kezelni tudják majd, önálló, gondolkodó és érző emberek maradnak felnőve is.