Hát így néztem ki valahogy ötödéves egyetemista koromban, a féléves leningrádi ösztöndíj idején. A moszkvai év éppen lejárt s az új rendszer értelmében ötödéveseket küldtek ettől kezdve és csak félévre. Megpályáztam ezt is, akárcsak Bácskai Mari barátnőm, moszkvai évem bensőséges tanúja, orosz-francia szakos csoporttársam. Leningádban már nem laktunk egy szobában, csak egy magyar jutott két oroszra. A kollégium is új volt aránylag, erről tanúskodott a széljárta "senki földje", amelyen át gyalogoltunk sokszor sárban, helyenként a gödrökön hanyagul átvetett deszkákon egyensúlyozva, a metró felé. A Pedinsztyitut a Nyevszkij közelében volt, a központban.
Moszkvában állt meg a vonatunk és a néhány előző évi "moszkvaiban" dúlt a nosztalgia az alig fél éve elhagyott város és főleg az ott töltött év emlékei iránt. Nem volt kedvünk tovább menni! Leningrádba érkezni januárban nem mondható barátságosnak! Bár a higany nem zuhant a moszkvai -30°-ig, de a páradús, a tengeri metsző szelekre tárva nyitott város -15°-ban szinte jobban fáztunk! Kellett hozzá egy-két hónap, hogy végletesen és visszavonhatatlanul beleszeressünk Nagy Péter fenséges alkotásába...
:) ó, egek, így néztél ki, bizony, tanúsíthatom (én meg őriztem itthon Lábánt és olvastam a leveleidet) :)))
VálaszTörlésSzép volt, messze volt, nem hiszem, hogy romantikus leningrádi "szerelmeim" rám ismernének, de azzal vigasztalódom, hogy bizonyára én sem... Lábán köszöni, egyik lábát elvesztette ő is...
VálaszTörlés