Rágógumiba léptem...

Lucie másfél évesen unokaöcsémmel

   Nyári vakációk emlékei! Ide menekül néha az ember a lelombozó novemberi, decemberi estéken... Sokszor már öt óra felé le kell húzni a redőnyöket és ránk köszönt az este magányos puha csendje... Sem a tévét, sem a rádiót nem akarom még bekapcsolni, inkább ráveszem magam az írásra. Azazhogy inkább rákényszerítem... Mivelhogy nincs bennem sok motiváció. Semmihez sem.

A Kárász-utcai kútnál Szegeden

   

Nem akarom ezt a nyúlós, kellemetlen érzést az idetévedő olvasókra erőltetni, ezért nem is megyek bele részletes taglalásába, bár azt hiszem, van akinek ismerős. Lassan tíz éve lesz, hogy járom az egyedüllét magasiskoláját. Most értem arra a pontra,  amikor úgy érzem, bejártam a kört. Amikor sem a körön belül, sem kívüle nem érzem jól magam. Ha társaságban vagyok, várom a pillanatot, hogy újra megtalálhassam a magány puha fészkét, mely pedig egy idő után ólomsúlyúvá lesz. Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy megszakítsam. Életszükségletté vált.  

   Ahogy magam ismerem, meg fogom találni a megoldást. Az elmúlt két-három év megpróbáltatásaiból, veszteségeiből még nem lábaltam ki. Kegyetlenül eszükbe juttatják néha magukat.  

   Fiam némi aggodalommal felhív időnként, de főleg őket nem szeretném az efféle átmeneti búsongásokkal nyugtalanítani, hiszen Anya hatásos ellen-leckével szolgált számomra eleget. Ugyanakkor színlelni sem tudok hitelesen. Legjobb lenne valami gyors és hatásos ellenszert találni. Tennivaló volna bőven: a motiváció hibádzik...