Idegen származás, idegen szív?...

   Még szerencse, hogy megtartottuk szerdán a november végén esedékes irodalmi estünket. Nálam. Nehéz volt közös időpontot találni decemberben (november végén én nem értem rá). Hogy miért szerencse? Mert másnap reggel két fogamat is kihúzott egyszerre a fogorvos, s azóta enyhén szólva nem vagyok a régi...

   Tízen jöttünk össze, a csoport fele hiányzott, a megváltoztatott dátum mindent megkavart. Mindenki hozott verset, prózát, magam is dolgoztam a témán, ugyanis én javasoltam a mai időkben oly kézenfekvő  "Mon Paris", "Ma France" témáját.. Igy, birtokos névmással. Ne csak a hiper-konzervatívok, a szélsőjobb sajátítsa ki magának a hazaszeretet gondolatát, amelynek ráadásul nem muszáj idegengyűlölettel párosulnia, mint ahogy azt tőlük megszoktuk...

   Nemrég megjelent egy kötet, mely sorba szedte az idegenből ideszármazott írókat, költőket, festőket és egyéb művészeket. Hogy csak az írókat említsem, s nemcsak a franciává lett belgákat és svájciakat, a hajdani gyarmatok franciául alkotó leszármazottait, hanem azokat az idegen ajkúakat is, akik Oroszországból (Sarraute, Berberova, Gary, Triolet, Troyat, Adamov, Makine stb...), Kínából (Cheng, Dai Siije, Gao Xingjian), Romániából (Cioran, Ionesco, Celan, Istrati, Tzara, stb.) Kubából (Eduardo Manet, Zoé Valdès) jöttek. Hozzátehetem a cseh Kunderát, aki franciául ír, mióta itt él, a bolgár Julia Krisztevát, a spanyol Jorge Semprun-t, a görög Aleksakis-t, az afgán Atiq Rahimi-t vagy a perzsa Marjan Satrapi-t... S hogy el ne felejtsem Kristóf Ágotát, aki ugyan Svájcban, de francia nyelven írt. Ki gondol még arra, hogy Zola Olaszországban, Apollinaire meg lengyelként látta meg a napvilágot?

   Nem is folytatom, háromszáznál is többen vannak. Azok érdekeltek jobban, akik idegen nyelvként tanulták a franciát, és keményen meg kellett dolgozniok azért, hogy irodalmi nyelvvé váljon számukra is, hogy zsigereikbol szóljon, nem elégedve meg csak "iskolás" hibátlansággal. Az írónak utolsó szusszanásáig meg kell verekednie ezzel az élő anyaggal, hogy magáévá tehesse. Megkérdezték a kanadai Nancy Huston-t vagy a Goncourt-díjas amerikai Jonathan Littell-t, az ugyancsak Goncourt-t nyert Atiq Rahimi-t, miért nem anyanyelvén ír, amit lefordíttathatna? Mind azt válaszolta, hogy az "adoptált", választott nyelv lehetővé teszi, hogy bizonyos távolságot teremtsünk emócióink és a belőlük táplálkozó írás között. Egyesek szerint elvezet az alkotó szabadsághoz.  

    Márai számára ugyanakkor külföldön is a magyar maradt az alkotás nyelve. A haza.