Irodalmi est a levelezésről (folytatás)

   Elmesélem hát, milyen is volt...

   Hárman telefonáltak, hogy nem tudnak eljönni a hét közepén, egyéb kötelezettségek miatt.

   Gondoltam, nem lesz könnyű, mert az idájárásjelző viharos záporokat jósolt itt északon és kinek lenne ilyenkor kedve 30 km-t is autózni csupán azért, hogy holmi irodalmi csevegést hallgasson ahelyett, hogy nyugodtan tespedjen a tévé előtt?... 

   Este 8 előtt kezdtek érkezni csuromvizesen (a parkolóhelytől az ajtóig ázva), enni-innivalóval megpakolva, esernyőkkel hadakozva... Legtöbben hoztak felolvasni valót is.

   Én kezdtem egy hosszabb bevezetővel, s benne néhány csemegével, közöttük Apollinaire, Céline, Sartre, Beauvoir, Alphonse Allais stb.... stb... levélrészleteivel.

Utána átadtam a szót azoknak, akik megosztani kívántak hozott szöveget. Egymást követték a felolvasások (maximum 2 oldalnyi szöveggel, hogy pergőbb legyen a ritmus) és nagyon változatos témák, hangok vegyültek össze. Ezzel válaszolok is Tamko kérdésére: nem szűkitettem le a témát, szándékosan, hogy minél többen hozzáférjenek. Vannak köztünk volt irodalomtanárok, de olyanok is, akik alig-alig olvasnak irodalmat. Ez utóbbiak hatnak meg engem személy szerint legjobban... Néha véletlenül léptek be az ajtón  -  és itt ragadtak, évek óta már! Jönnek hűségesen, minden hónapban, néha fel is olvasnak, de semmi sem kötelező. Ha a téma komolyabb "szakmai" ismeretet követel, azt is úgy igyekszünk átadni, hogy mindenki hozzaférjen. Nem muszáj hermetikusan bezárkózni egy zsargonba, csak hogy "tudósabbnak" látsszon valaki...

   Nem szeretek senkit kioktatni, hogy mi az "igazi" irodalom. Főleg azokat nem, akiknek nem volt módjukban megtanulni (nyilván őseimet magammal hordozó "poggyászom" miatt).

Kioktatni nem, de oktatni nagyon... Méghozzá úgy, hogy szinte észre se vegyék. Megmutatni, átadni a megérzést, hogy mennyivel nagyobb élmény egy igazi művészi alkotás, mint a ponyva és a giccs.

    A lényeg a boldogság megosztásában van...