Emlékeim között kalandozva legtöbbször olyan érzésem támad, mintha fellapoznék egy könyvet, amely mindig ott van a kezem ügyében a könyvespolcomon. Nem csak szavakból áll ez a vastag könyv, hanem képekből, illatokból, ízekből, érintésekből - csak a hangok hiányoznak makacsul, reménytelenül.
Gyerekkorom dunántúli nyári vakációinak szerves része volt az ásott kút. A vödör lánca vagy hengerre tekeredett fel, vagy pedig a gémeskút hosszú rúdjának végén lógott, s azt a rudat kellett a kút felett le-, majd felfelé húzni, hogy a vödör a vízbe merüljön, s megtelve a káván állapodjon meg. Még kezemben érzem a módját, hogyan kellett a vödröt a kútba ereszteni, hogy ne a fenekén vagy az oldalan érjen vizet, hanem kissé előre bukva, hogy megtelhessen...
Minden háznál volt belőle, inni többnyire nem lehetett a vizét, de az állatok itatására, öntözésre, takarításra, mosásra megfelelt. Ivóviznek, főzéshez az artézi kút vizét használtuk, melyért el kellett gyalogolni kék zománcos kannákkal a falu központjáig. Eszünkbe sem jutott panaszkodni emiatt: ez volt a dolgok megszokott rendje.
A kutat használaton kívül méretre szabott deszkával borították le, nehogy szemét, állat vagy gyerek beleessen. Előfordult azonban, hogy valaki az öngyilkosság biztos, bár nem túl kellemes módját találta meg benne - ha van erre egyáltalán kellemes módszer... Ilyenkor többnyire betemették (természetesen, miután kihúzták az elkárhozottat) : az ilyen kutat senki sem akarta többé használni.
Időnként, némi iszonyattal, borzongva, de kíváncsian lepillantottam a mélyére: képmásom megjelent hívogatón, s ha kavicsot dobtam bele, gyűrűzve eltűnt, akárcsak a hátborzongató történetek, melyek televízió nélküli nyári estéinket benépesítették...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése