Kalapok és ezüstrókák...

   Pünkösdi illatok úsznak a levegőben, annak ellenére, hogy a templomok még többnyire zárva vannak. Szerintem legtöbb ember nincs is tisztában a Húsvétot követő vallásos ünnepek jelentésével, csak annyit vesz tudomásul, hogy a május tele van munkaszüneti napokkal, mintegy a nyári vakáció előszeleként. A járvány ideje alatt pedig egyenesen felborult az időszámítás, sőt, egyesek számára  -  ezzel biztosan nem vagyok egyedül  -  meg is állt az idő...

   Volt kedves szegedi egyetemista társam akaratlanul is eszembe juttatta életem egyik, jó 35 évvel ezelőtti szakaszát... Kapok az alkalmon, hogy kilépjek egy kicsit a koronavírus köréből, s odább toljam az alaposan lerágott csontot.

   Istanbul... Többször is elővettem már a témát, mert kimeríthetetlen. Akárcsak a város iránti nosztalgiám, s nemcsak azért, mert 37 éves voltam, amikor odaköltöztünk 6 évre. Olyan kor ez az ember életében, amikor még dúl benne a felfedezés vágya, amikor egyik napról a másikra képes összecsomagolni és elindulni, azzal az egyszerű jelszóval, hogy "majd meglátjuk!" Volt egy-két ilyen életbevágó lépésem 20 és mondjuk 50 éves korom között, némelyik mélységesen sorsdöntő, másik kevésbé, de mindegyik alapjaiban rengette meg az életemet. "Konfortzónám", hogy a manapság divatos szóval éljek, mindannyiszor ripityára tört és teljesen újat kellett felépítenem, de ez volt benne a legizgalmasabb!
   A 35 évvel ezelőtti Isztambul bizonyára sokban különbözik a mostanitól, nemcsak azért, mert a lakosság száma majd kétszeresére nőtt azóta (akkoriban a 10 millió felé tartott). A Boszporuszt akkor még csak egyetlen csodamagas híd ívelte át, most már a harmadik vagy negyedik épül. Remélem, ez a nagy modern hullám nem temeti maga alá a város évezredes múltjának lelkét...

ez már egy másik kalap, nyári esküvőre...

   Az isztambuli nők nagyon szerettek öltözködni, senki se ment volna ki az utcára gondozatlan, hanyag külsővel, smink nélkül és fésületlenül. Beyoglu, a valahai görög negyed boltjai elérhető áron másolták azonnal a nyugati divatot. Időnként megengedhettünk magunknak drágább darabokat is, ki-ki ízlése szerint.
   Miért, miért nem, régóta sóvárogtam egy ezüstróka prémre. Egy születésnap szolgáltatott rá alkalmat. Elmentünk G-rel egy titokatos homályba burkolózó butikba és kiválasztottam, vállamra tekerintettem a gallért. Mit gallért? Az egész állat az enyém lett, kecses fejecskéjétől négy lábacskájáig, nem beszélve csillogó üvegszemeiről és főleg dús gyönyörű farkáig, melyet apró fogacskáival harapott meg, hogy vállamon megtartsa. 
   Az igazi szőrmének nincs párja a téli zimankó idején, s akkoriban nem dúlt még az állatbarátok terrorja sem. Mondhatom, nagyon elegánsan festettem széles karimájú, piros filckalapommal!
   Ne botránkozzon meg a nyájas olvasó, a múlt eme halovány kísértete (én) már tovatűnt. A róka még megvan egy naftalinos doboz mélyén; egyszer elővettem, hogy unokáimnak megmutassam, de viszolyogva menekültek a fogacskák láttán! (nesze neked, ebből se lesz örökség...) A piros kalapot kidobtam: egy költözködés alkalmából ráült valaki, s gyógyíthatatlan laposra nyomta...