Francia Anyák napja, itt északon

   Itt, Franciaországban, ma volt Anyák napja. Az eseménynek az adott kivételes jelentőséget, hogy február óta először találkozhattam a gyerekekkel. Egy hét óta nincs korlátozás, oda mehetünk az országon belül (mindenféle igazolás nélkül!), ahova akarunk. A gyerekek természetesen azonnal megragadták a lehetőséget, hogy eljöjjenek és már szombat délben összejött a család (melybe menyem szülei is teljes joggal beleszámítanak).

   Ami engem illet, napok óta készültem rá, böngésztem a különböző recepteket a Neten, hogy valamit újítsak is a szokásokon. Végül tejfölös-mustáros szósszal, rizzsel tálalt csirkedaraboknál (comb, mellehúsa) kötöttem ki, amit ugye nem az utolsó pillanatban kell, nélkülözve a társalgást, a konyhában szemmel tartani. Előételnek a rutinos avokádó, apró garnélarákkal megtöltve, melyet tejfölből, kis majonézból és fűszerekből kevert szósszal állítottam össze, desszertnek viszont úgy rendeltem egy nagyon finom tortát. Lábam nem bírt el többet az előző napi 3 órás bevásárlás után, és a szombat esti vacsoráról, valamint a másnapi reggeliről se kellett elfeledkezni. Alighogy megterítettem, délben máris a ház elé kanyarodott a kocsi. 

   Nyilván egymás nyakába borultunk... Nem is bírtam volna elviselni a másfél méteres távolságot... Ők rám való tekintettel vártak az első gesztusra, amellyel nem is spóroltam! S elutazásuk pillanatáig nem győztük meg-megújítani. Megvallom, nagyon jólesett.

   Ebéd után fiam azonnal barkácsoláshoz fogott, apósa segítségével kis kerekeket szereltek a virágos ládáim alá, mielőtt megtölteném őket földdel, virággal. Arra gondoltam ugyanis, hogy mivel a szemetes kukákat hivatottak elrejteni, el kell őket mozdítanom, valahányszor az utcára viszem a kukákat, hogy a szemétgyűjtő autó kiüríthesse őket. Ezért vettem a ládánként 6 kis kereket és fel is akartam őket szerelni én magam, kerekenként 4 csavarral (ami összesen ugyebár 48 csavar!), de hiába merítettem ki magam, nem sikerült. F. viszont félóra alatt a dolog végére járt, (szerszámosládájával érkezett!).

   Menyem és édesanyja eltüntették a mosatlan edényt  -  én vagyok ugyanis a kőkorszaki nő, aki nem akar egymagának mosogatógépet  -  és még jó ideig elbeszélgettünk a teraszon a lemenni készülő nap fényében.

   Másnap reggelinél ismét jót beszélgettünk a menyemmel. Utána ebéd várt bennünket az ő szüleinél, mely szintén jó hangulatban, megszakítás nélküli tereferével telt el, finom falatok mellett. Sajnos, már 5 óra felé el kellett indulniok s én is visszaautóztam a hirtelen megüresedett házba, amely valójában akkor érzi jól magát és virul ki, ha megtöltik az örömteli zajok.

(Lucie unokám nem éppen előnyére látszik a képen, mert éppen eszik, ezért külön is felteszem a maga 14 éves szépségében...)

ez már a vacsora és nem vagyunk nagyon éhesek...