A hét végét a gyerekeknél töltöttük. Benne volt az éppen aktuális "Apák napja", de még a május végéről elhalasztott "Anyáké" is. Menyem szülei a múlt év augusztusa óta nem jártak náluk (én is csak másfél hónapja egy röpke hétvégére). Ez a hosszú idő egyúttal a korlátozásokkal teli hónapok története is. Szerencsére ezalatt a gyerekek többször is eljöhettek hozzánk.
A viszontlátásaink mindig fontosak, hogy ne mondjam, életbevágóak számomra. Az idő múlásával egyre inkább. Fiatalon, ha jól emlékszem, nem egészen így éltem meg, pedig 25 éves koromtól, sőt, ha a SzU-ban töltött másfél évet is beleszámolom egyetemista koromban, nagy idő- és térbeli távolságok gyakran választottak el a családtól. Ez utóbbi fogalom persze kissé más értelmet kapott, miután nekem is lett egy "saját" családom - férj, gyerek - ettől kezdve a szülőktől elválás nem jelentett elárvulást, hanem folytatást a "saját" családdal. Velük mindig otthon voltam mindenütt, vittem a hátamon a házam, akárhol tettem is le egy ideig.
Magyarországon évente egyszer, esetleg kétszer töltöttünk hosszabb-rövidebb időt. Anyámnak sosem volt elég: még ha egy hónapra érkeztünk is, másnap reggel kisírt szemmel várt a konyhában: "Már egy nappal kevesebb..." Ezzel mindannyiszor rendkívüli súlyt helyezett a vállamra - bűntudatkeltésben meglehetősen leleményes volt... Ugyanakkor megtanított rá akaratlanul is, hogy soha ne támasszak hasonlóan egoista követelményeket gyerekeimmel szemben, hiszen nekik is megvan a saját életük, sokrétű elfoglaltságuk: a szeretetet, gondoskodást, figyelmet nem követelni, kizsarolni kell, hiszen szabad akaratból, érzelemből jobban és gyakrabban adják, mint nyűgös kötelességből!... Az elválás így is nehéz volt, ahogy az évek teltek rajtuk is... Apámnak örökké hálás leszek, hogy ilyen tekintetben is megkönnyítette a helyzetemet: soha nem próbált érzelmi zsarolással bűntudatot kelteni bennem, diszkréten segédkezett a csomagolásban, indulás előtt becsempészett néhány kövér szőlőfürtöt a lassanként beérő saját termésből (melyre nagyon büszke volt!) a csomagtartóba... S a már távolodó autó ablakából láttam, amint szemét törölgeti...
Örökre bánom, hogy nem fényképeztem le a kocsi ablakából a kapunál integető szüleimet. Addig integettem vissza, amíg a lámpához nem értünk a templom mellett. És akkor elfordultunk Pest felé.A szeretet sokféleképpen nyilvánul meg. Zsarolgat is, ha úgy adódik, ne vedd a szívedre.
VálaszTörlésIgen, Klári, jobbik esetben szárnyakat ad, egyébkor meg gúzsbaköt... A zsarolgatás egyik kifinomult formája, amikor éreztetjük, hogy a sír felé ballagunk, számos, többé-kevésbé rejtélyes betegségtől szenvedünk és nem törődnek eléggé velünk... élik az életüket! (mintha nem ez lenne a legnormálisabb dolog a világon, aminek inkább örülni kellene!)... A gyerek szeretete is marad határtalan, de bűntudattal terhes.
TörlésAz érzelmi zsarolás szörnyű dolog. Ahogy Klári írja, nem kell a szívedre venni, de olyan nehéz megtenni. Mindig ott van valahol mélyen legbelül, még akkor is, ha tudjuk, hogy igazunk van.
VálaszTörlésViszont sokat tanultál, te már nem így viszonyulsz a gyerekekhez. Hálásak lehetnek neked, hogy élhetik a saját életüket.
Örülök, hogy találkoztál velük hétvégén. Hasonló találkozásokat kívánok Neked.
Tudom, hogy tudod, miről beszélek, Éva... Nehéz a bűntudattól szabadulni, azt hiszem életem végéig hurcolni fogom magammal. Köszönöm együttérzésedet.
TörlésDe a gyerekekkel szemben jó figyelmeztető és vigyáznom kell a "mimetizmus" hatalmára is!... Mindig feltöltődöm egy időre jó beszélgetésekkel, ölelésekkel, ha találkozunk.
Ezek szerint, ha kérdezik, hogy vagyok, ne válaszoljak őszintén, mert az érzelmi zsarolásnak minősül? Na, szép. Szerencsére az enyémek reálisan gondolkodnak.
VálaszTörlésKlári, egyáltalán nem erről van szó... Sajnálom, hogy nem voltam elég világos, hogy így félreértettél! (valószínűleg a környezetedben szerencsére nem találkoztál hasonló esettel.)
TörlésA valósgos egészségi állapotunkat mindig meg lehet beszélni, túlzások és felesleges dramatizálás, esetleg talányos célozgatások nélkül, melyeknek csak az a célja, hogy aggódást keltsünk vele, hogy érezhessük, mennyire féltenek bennünket...
Remélem, világosabb voltam, különben igazán rosszul esne, ha így visszájára fordítva lehetne értelmezni...
Sajnos, találkoztam, mégpedig anyósom, ha elkéstünk az ebédről, kifakadt, hogy "mert nektök mindönki fontossabb, mint mink". Igazságtalannak találtam, hazugságnak, ahogy az eljátszott bánat is sértő számomra. Dehogy fordítom visszájára, inkább együttérzően látom, milyen gondokat tud okozni az értetlenség.
TörlésPedig nem lenne olyan nehéz orvosolni, de sokan így gondolják ragaszkodásukat kimutatni...
TörlésPl. olyan egyszerűen is meg lehetne mondani, hogy: "Gyertek, amikor tudtok, amikor kedvetek, időtök engedi, engem (bennünket) mindig boldoggá tesz, de azt is megértem (megértjük), ha nem tudtok! Ne aggódjatok, az életem (életünk) nélkületek sem áll meg, bőven van mivel megtölteni! S ne felejtsétek, hogy mindig érdekel, ami veletek történik." De ez csak az én "receptem", semmi több.
Írtam már, hogy a mamám minden nap elvárta, hogy felhívjam telefonon, sokszor nagyon nehezen sikerült, de megtettem, mert különben gyötört volna a lelkiismeretfurdalás. Én, hozzád hasonlóan nem várok el a gyerekeimtől ilyesmit, tudom, ha baj van, úgyis jönnek, segítenek. Hagyom, hogy éljék a saját életüket, aminek óhatatlanul én is a része vagyok.
VálaszTörlésÍgy, amikor találkozunk, az mindenkinek feltöltődés és öröm, nincs benne semmi kényszer.
Ez nekem is jó érzés, mert tudom, hogy maguktól jönnek, nem én kényszerítettem ki akár így, akár úgy.
Örülök, hogy jól érezted magad és megható módon, szeretettel megemlékeztél Édesapádról is Apák napja alkalmából.
Borka, örülök, hogy megértettél: pontosan így gondolom én is. Ha az emberben nem lenne határtalan szeretet és ragaszkodás, nem lenne bűntudata sem...
TörlésHa lehet, az anyai szeretet se legyen súlyos teher vagy béklyó, hanem adjon szárnyakat...
Apámról sokat mesélhetnék, egyre közelebb érzem hozzá magam, sajnos, 73 évesen meghalt... Panaszkodni sose hallottam, senkire sem, de a szívére még kevésbé...
Sírok.
VálaszTörlésNem így érzem.
Nővérem hiánya jut eszembe.
Márta, mindenkinek más a megélt története... Ki hogy érzi, a sajátján átszűrve természetesen. Tiszteletben tartom mindenkiét.
TörlésEzért írom most éppen felolvasásra szánt új írásomat, melynek ideiglenes címe: "Anyák és lányok"...
Nekem pedig az öcsém (is) hiányzik... Egyre többen a temetőben...
Anyám nagy mestere volt az érzelmi zsarolásnak.... Mondjuk nálam nem jött be.
TörlésAz elválással végződő fájdalmakat megértem. A nővérem külföldre ment férjhez. Iszonyúan hiányoztunk egymásnak. Mindennapi sóvárgás volt, s csak abban a néhány hétben, egy hónapban volt teljes a család élete, amikor hazajött nyaranta.
Húsz éve halt meg, s most, hogy írok róla, vagy, ha csak rá gondolok is, sírnom kell...
Ellenállni én is ellenálltam, de milyen áron?... Máig is kínzó bűntudat árán, amelytől valószínűleg már sohasem szabadulok meg.
Törlés"Iszonyúan hiányoztunk egymásnak" írod nővéreddel kapcsolatban, ami nagyon bensőséges, fuzionális kapcsolatra utal, amely pótolhatatlan...