Megleszünk...

   A teraszon ismét olyan nagy a meleg, hogy inkább bezárkózom a számítógépem elé a nappali hűvösébe, amíg hűvös... Esténként elkezdtem a kertet is locsolni, mert a rózsafák közül a fehér és a három rózsaszín nagyon nyílik, a két piros még csak bimbózik. Nem beszélve a hortenziákról, amelyeken még a leveleket is megfékezte a február végi fagy.

   Ez a hét a lehangoló híreké. Egyik kedves barátnőm anyja meghalt a múlt héten. Ilyenkor hiába mondjuk magunknak, hogy 92 éven túl, öregek otthonában (még ha az övé valóságos luxus rezidencia is), ha az ember már felkelni sem tud, s a Covid miatti szigorú rendszabályok korlátozzák a látogatási lehetőségeket, az élet már csak ideiglenes túlélés. Másik kedves barátnőm lehangoló hírekről ír, ezúttal saját magát illetően, s én tőlem telhetően biztatni (nem pedig hitegetni!) szeretném, mert meggyőződésem, hogy pszichológiai viszonyunk a betegséggel szemben nagyon fontos. S ma reggel 82 éves kedves szomszédasszonyom hívott fel, hogy az előző éjszaka nagy részét a sürgősségin töltötte kisebb agyvérzés gyanújával és most IRM-re vár... Én pedig azt keresgéltem éppen, melyik napon vihetném el egy vendéglőbe kagylót enni, ahogyan arról annak idején, a hosszú bezártságunk alatt álmodoztunk!...

   Hiába, úgy látszik, az ember az örökkévalóságra van hangolva! Időnként, egy-egy sorscsapás után, nagy erőfeszítések árán stabilizálni kénytelen ingadozó bárkáját, majd szeretné, ha kipihenhetné egy kicsit az erőfeszítéseket, ha ápolhatná sebeit, míg azok úgy-ahogy beforrnak. Tudja jól, hogy a stabilitás csak időleges, hogy a régi szép idők még megalkuvások árán se térnek vissza, de berendezkedik az egyre kopottabb bárkában, csak hogy rosszabb ne legyen... Megleszünk, csak rosszabb ne legyen!