Körhinta

    Nehezen tudok leszállni a tegnapi nap (de szinte az egész hét!) ringlispiljéről! Micsoda feszültségekkel, pozitiv energiákkal feltöltött napok voltak! Ráadásul már az előző hét se volt banális, de úgy látszik, lehet még feljebb srófolni a hangulatot, főleg ha a viszonylag magas napi kortizon-adag (fogbeültetés miatt) is közrejátszik benne. Hozzáteszem még az abszolút kék eget, a ragyogó napot, mely már egy ideje ajándékozza magát számolatlanul. 

   Nem vagyok elkényeztetve hasonló intenzitással: vajon mikor kapom meg róla a számlát?...

   A szerdai második implantációra nem térek ki hosszasabban: 1h45 perc megszakítás nélkül, sok-sok érzéstelenítő beszúrással  -  biztos, ami biztos, bátorítottam is rá az orvosomat  -  de a végén nem az operációtól, hanem a szúrások helyétől szenvedtem jobban, mintha órákig egy sündisznót kellett volna megpróbálnom lenyelni... Ezúttal bevettem 2 szem fájdalomcsillapítót: egyet délután, egyet lefekvés előtt úgy 2-3 óra felé... Soha nem tekintettem magam hősnek.

   Pénteken ebédre voltam hivatalos: barátnőm, Evelyne foglalt hármunknak asztalt (segítettünk a költözésben, s én még a kórházba is vittem párszor szemműtétjekor: ezt akarta barátian és forrón jelezni vele). Mit tudok én majd enni egy vendéglőben 2 napja operált szájjal? Mindenre van megoldás: az otthoni pépes "leves-yoghurt-püré" menűt felváltottam tatárbifsztekkel, a névvel maradjunk legalább a családban, bár magyar rokonságom nem bírja lenyelni a nyers, de még az enyhén véres húst sem. Én viszont imádom, már majdnem 50 éve. Kenyérbélre kenve sikerült megenni és nagyon finom volt! Sőt, még egy félrelépést engedélyeztem magamnak: desszertnek egy finom kávés-karamelles krémet választottam, itteni specialitás, bár emelkedőben levő cukrom tiltja...

   Igen ám, de este még várt bennünket egy újabb esemény, mondhatni a nap csúcspontja: irodalmi estjeink újraindulása! Az utolsó nálam volt: 2020. február 14-én... Ezúttal Muriel barátnőm szervezte nappalijában, ahol kb.16-an jöttünk össze, maszk nélkül, de legalább 2-3-szor beoltva. Hogy is fejezzem ki: a bologság (igen, több mint öröm!) tapintható volt! Muriel bemutatta most megjelent kis verseskötetét, majd következett az ún. "nyitott színpad", vagyis az adott témára mindenki hozhatott szöveget, esetleg saját tollából is, ha volt neki. 

   A téma a gyerekkor volt, nehéz időkben vissza lehet vonulni védőfalai mögé. Muriel hívására én kezdtem. Franciául többször írtam már róla, elismerem, bizonyos irodalmi igénnyel, s az eredménnyel  -  ha óvatosan is, de bevallom  -  elégedett vagyok néha. 3-4 rövidet olvastam fel, hogy ne monopolizáljam az időt. Mit mondjak: az hatotta meg és dagasztotta fel legjobban keblemet, hogy sikerült átadnom saját átérzéseimet, hangulataim, érzékszerveim emlékeinek lenyomatát képekben, megfoghatatlan érzékelések felidézésével, amely kitapinthatóan a hallgatóságban is lecsapódott és visszhangot keltett! Mindezt nem anyanyelven, ami ellentmond egy-két betonerős meggyőződésnek... Ki kell próbálni, mielőtt arra esküdnénk, hogy lehetetlen.

   Baudelaire, Colette és kevésbé ismert mai íróktól hallottunk gyönyörű sorokat, melyeket úgy ittunk, mint a kiszáradt föld a vizet. Pierre saját írásai is nagy hatást váltottak ki. Utána szokás szerint megosztottuk az enni-inni valót (én megelégedtem a levessel és az almakompóttal). Nem feledkezve meg a pohár pezsgőről, mert hiszen néhányan a születésnapjukat is ünnepelték! Éjjel fél kettő után oszladoztunk, de én még mindig nehezen tudok leszállni a körhintáról. 

   Mondom: a kortizon.