"Játszani is engedd szép, komoly fiadat!"

    Majdnem 3 hónapja nem találkoztunk a gyerekekkel. Bevallom, nagyon hosszúnak tűnik. Bár a telefon áthidalja némileg a távolságot, semmi nem helyettesítheti a közvetlen találkozást. Nem panaszként mondom, s nekik sem emlegetem, nehogy számonkérésként hangozhasson, hiszen tudom, hogy alig látszanak ki a tennivalókból. Azt se kívánom meg, hogy naponta felhívjanak, hiszen szükség esetén a 250 km-es távolság se a világ vége! Betegség esetén számíthatok barátaimra is, bár igyekszem nem visszaélni kedvességükkel. Úgy vagyok vele, mint legtöbb korombeli ismerősöm: amíg megtehetem, csinálom magam, mert a megmaradt önállóság érzése mindennél fontosabb!

   Épp most telefonált 83 éves szomszédasszonyom. Szemorvosnál járt: közelben lakó két fia közül valamelyik, esetleg egyik unokája mindig rendelkezésére áll. Homályosan lát, nem mennék-e át a kis ebédért, amit megoszt velem? Egy egész nyúlcomb várt rám zöldbab és krumpli körítéssel. Kész a mai ebédem, még főznöm se kell. Időnként megosztjuk így, amit főzünk nagyobb mennyiségben, "hogy jusson a szomszédnak is"... Ha kenyérért megyek, hozok neki egy kis süteményt uzsonnára. Néha leülünk egy kávéra, elbeszélgetünk (minden téma érdekli) és igyekszem felvidítani egy kicsit. Hát efféle kis epizódok váltakoznak mindennapjaimban, bár sokat vagyok egyedül is. 

   Furcsán hangzik talán, de az életemből a játék hiányzik a legjobban. Gyerekkoromban szüleimmel megszokott volt a játékos hangulat: a kártyajátékoktól kezdve a barkochba, az ország-város, az amőba, a ki nevet a végén? stb. jut eszembe hirtelen, melyeket a szüleim nagy odaadással játszottak velünk, gyerekekkel. Azt hiszem, a családokban a TV, s újabban a telefon, tablet erősen megtépázta ezeket a szokásokat. Fiatal korunkban, akárhol éltünk, mindig olyan társaság verődött össze, akik szerettek játszani. Scrabble, kártyajátékok, sakk stb. foglalták el szabadidőnket, főleg a hét végén. A nyári vakáció idején férjem szüleinél is ezzel teltek a délutánok, sok francia játékkal ismerkedtem meg.

   Bizonyára a véletlen műve, de itt alig ismerek valakit, akit rá lehetne bírni egy társasjátékra, esetleg kártyapartira. Igy csak arra várok, hogy találkozhassunk a gyerekekkel: kicsik-nagyok rögtön kaphatóak az efféle kikapcsolódásra. Kiszellőzteti a fejünkből a gondokat, nem hiányzik belőle az izgalom, de főleg a nevetés nem. Ami tudvalevőleg a legjobb orvosság búskomorság ellen!