A Párkák...

  Errefelé még mindig enyhe az idő. Időnként viharossá válik a hideg-meleg ütközése. Vasárnap  nem messze innen, pár perces tornádó söpört végig több falun is, letépte a tetőket, fákat, villanyoszlopokat csavart ki. Az emberek pincékbe menekültek, ha volt idejük.

   Őrangyalom egyelőre kiterjesztette fölénk a szárnyait. Különben is az az érzésem, hogy ilyenkor csak a fatalizmusra lehet támaszkodni, hiszen semmi előrelátható nincs a dologban. Az embereknek alig volt idejük a hatalmas forgó, tölcsér formájú felhőt észrevenni, felfogni, hogy miről is van szó és menekülni. Egy percig se tartott, s máris romhalmazzá lett az utca.

   Ilyenkor válik számunkra kézzelfoghatóvá életünk törékeny kiszolgáltatottsága, hogy egyetlen percre sem merülhetünk el a biztonság érzésének langyos tudatában. Annyi minden múlik a véletlenen! Már maga a fogantatásunk is : a számtalan versenyt futó ivarsejt közül melyik érkezik célba elsőként, melyik a legkitartóbb, legellenállóbb, hogy létre jöhessen az első osztódás és a sok milliárd valaha létező ember között is egyedi élőlény születhessen pár hónap elteltével. Ettől a véletlen esélytől függ bőre, haja, szeme színe, vonásai, egészségi állapota, neme stb.  -  s részben élete lefolyása is... 

   Mindig nagy hatással voltak rám azok az esetek, melyek a véletlenek meghatározó szerepéről tanúskodnak. Elsőként pl. amikor valaki az utolsó pillanatban lekési a repülőgépét, esetleg már a reptéren derül ki, hogy nem szállhat fel, mert otthon felejtette az útlevelét... S még ki se lábalt a csalódásból, amikor megtudja, hogy lezuhant a gép!... Biztos vagyok benne, hogy első érzése nem a megkönnyebbülés...

   A hívők ilyenkor hálát adnak istenük gondoskodásának. Mert hogy is lehetne másnak tulajdonítani egy ilyen óriási, sorsszerű mulasztást, mint isteni akaratnak ? A fatalisták csak ennyit mondanak : még nem jött el az időm. Hiszen minden úgy és akkor történik, ahogy a "fátum" határidőnaplójában előre meg vagyon írva...