Késésben

   Harmadik napja már, hogy nem látok ki a megírandó újévi lapok (!!!) halmaza mögül. 33 vár feladásra, s további 15-20 előbb még megírásra is. Tudom, tudom, hogy a hagyományos jókívánságok ideje rég lejárt, még akkor is, ha itt Franciaországban január végéig meghosszabbította őket a szokás. Mentségemre legyen szólva, a december és a január nem kényeztetett el különösképpen se testileg, se lelkileg. A modellül szolgáló rajzot is kb. egy hete tudtam csak befejezni, ezt követte a képek kinyomtatása, megírása és borítékolása, s holnap a postára adhatom kb. a felét.

   Hogy miért adtam erre ismét ilyen makacsul a fejem? 2020-ban, a légüres térben eltöltött esztendőben, ha jól emlékszem, egy rajzot se csináltam, egy képet se küldtem. Megállt az élet. Tavaly már postáztam néhányat, az idén meg olyan sokat késtem vele, hogy egyesek, akikről nem is gyanítottam, kicsit nyugtalanul felhívtak: mi van, csak nem vagyok beteg, várják a gyűjtemény újabb darabját. Ennek már nehéz volt ellenállni, gondoltam, ha késve is érkezik egy jókívánság, akkor is lehet hatalma, mint ahogy azt az ún. "mágikus gondolat" sugallja.

   Hogy miért ragaszkodok még mindig ehhez a "kézműves" módszerhez? (Jónéhány esetben így is az anyagtalan, virtuális térhez kell fordulnom, mert nem ismerem mindenki postai címét.) Arról nem beszélve, hogy a posta maga is hamarosan nosztalgikus emlékké zsugorodik. Már a bélyegeket is ki lehet nyomtatni magunknak. A kézbesítő pedig szinte napokig se látható. 

   Több oka is van özönvíz előtti módszereimnek. Szeretek kézzel írni, rajzolni, sőt, újra kötőtűkről, puha, színes fonalakról álmodom, ahogy Kosztolányi álmodott annak idején "színes tintákról"... Szükségem van a kézzel tapintható világ érintésére, a kezek és az agy koordinációjára ahhoz, hogy valami létrejöhessen. Akármilyen szerény is, de művecske.