Lustaság?...

    Napok óta halogatom a soros bejegyzést : 1 hét alatt megírtam és feladtam több mint 60 levelet, adtam hát magamnak 1 nap lazítást. Kezdett rajtam elhatalmasodni lustaság... Lustaság? Nem szeretem ezt a szót, sok gyerekkori igazságtalan vádra emlékeztet. Pedig igazán engedelmes gyerek voltam, mindig viszolyogtam a konfliktusoktól (most, felnőtt fejjel is). Korán kelő viszont már akkor is csak muszájból, iskolába, vonatra menés esetében, esetleg kinti munkákhoz, amit még azelőtt el kellett végezni, mielőtt a nap perzselni kezdett.

   Az egyetlen pihentető 

piriti utca

hely, ahol természetes életritmusomat tiszteletben tartották legalább a nyári szünetben, dunántúli nagyszüleimnél volt, de méginkább Iduska nénémnél, aki szintén szívesen elcsúsztatta a főzés, a mezőre menés idejét egy jó kis beszélgetés kedvéért a nagy ház hűvösében. Életemre megmaradt bennem a boldogság mélységes tudata, amikor nem függ a fejünk felett semmi fenyegető határidő  -  sőt, az idő, mint olyan is semmivé oszlik.

   Anya, aki mindig hajnalok hajnalán kelt, még pihenő időben is ezzel ébresztgetett bennünket félig tréfásan, de állhatatosan : "Lusták! Mikor keltek már fel, hasatokra süt a nap!"  Még akkor is, ha semmi nem sürgetett bennünket, családostól akkor érkeztünk pl. egy hónapra s 1600 km út állt mögöttünk. Egyszerűen szerette volna meghosszabbítani az együtt töltendő időt, hacsak percekkel is. Gilbert, akire semmilyen tulajdonság nem illett kevésbé, mint a lustaság, s aki mindig óramű pontossággal teljesítette kötelezettségeit és inkább korán kelő volt, nagyon rossz néven vette a keltegetés játékos szövegét. Hiába próbáltam megmagyarázni a gyerekkorba visszanyúló konteksztust, egy életre zokon vette a szemrehányásnak tűnő szót és azontúl a reggeliző asztalnál, frissen mosdva, borotválva mindig az elsők között jelent meg. 

   16 éve elmúlt, hogy nem sürget szinte senki, semmi. Magam állítok akadályokat, kötelezettségeket az utamba, hogy elnémítsam az egy életre belém vésődött bűntudat érzését.